Hogy mi minden történt közvetlenül az 1526. augusztus 29-én bekövetkezett csatáig, illetve hogyan zajlott maga az ütközet, amely a legnagyobb összecsapás volt abban a negyedszázadban az Oszmán Birodalom és a keresztény Európa között, arról B. Szabó János történész-hadtörténészt, a Budapesti Történeti Múzeum munkatársát kérdeztük.
Milyen volt a királyi udvar hírszolgálata 1526-ban?
Aktív. Hadd tegyem hozzá: az oszmánokról hatalmas adatbázis volt Budán. Mindenekelőtt a szomszédság és a veszélyeztetettség okán. Legalább Zsigmond király óta az udvarban kifejezetten oszmán szakértőként számontartott diplomaták is éltek. Egyikük könyvet is írt az Oszmán Birodalomról: benne információkkal a szultánok családfájáról, a birodalom szervezetéről, az adóbevételekről, a hadseregekről. A távolsági hírszerzésen kívül a határvédő tevékenység is folyamatos információkat szállított, a végvárak parancsnokainak ugyanis kémeket kellett tartaniuk és küldeniük az ellenség hátországába. Ez főként 1521, Nándorfehérvár török kézre kerülése után vált fontossá. Végül, de nem utolsósorban érkeztek szökött foglyok az Oszmán Birodalom belsejéből. Például szökött janicsárok bukkantak fel Tomori Pál kapitánysága idején Péterváradon, és elég részletes jelentést adtak a szultáni hadseregről. Vagy ami még ennél is fontosabb: 1525 telén ugyancsak Tomorihoz érkezett egy szerb főember, aki az oszmán udvarban magas pozícióban levő személyiségek mellett szolgált, őt továbbvitték II. Lajos udvarába, ahol tőle tudták meg, hogy Szulejmán a következő évben Magyarország ellen készül.
Ha ennyi mindent megtudtak, akkor nyilván azzal is tisztában lehettek, hogy az oszmán haderő mennyivel erősebb és jobban felfegyverzett, mint a magyar, és hogy Szulejmán adóbevétele is nagyobb, mint a magyar királyé.
Egyiket sem tudták olyan pontosan, mint mi most. A Magyarországra támadó hadsereg létszámát túlbecsülték, mintegy 200-300 ezer embert gyanítottak. A profi katonák létszáma egyébként mintegy 60-80 ezer fő volt, míg a teljes hadsereg létszáma elérhette a 200 ezret is. Mindezt Brodarics István kancellár visszaemlékezéséből tudjuk. A jelenlegi török kutatás a 80 ezret véli helyes számnak. Ami az adóbevételek különbségét illeti, hogy az kétszer, háromszor vagy ötször annyi volt-e, mint a magyar, esetleg még több, szinte lényegtelen. Sokkal több volt, és ez az igazán fontos tény. A tudomány mai állása szerint egyébként körülbelül hússzor annyi.
Mit tett a magyar király, II. Lajos, miután Szulejmán 1521-ben elfoglalta Nándorfehérvárt? Hiszen tudnia kellett, hogy mennyivel gyengébb. Kért segítséget? És ha igen, akkor kitől?
Hogy ki segít, és ha igen, mennyivel, az nem a magyar királyon múlt, hanem a külföldieken. II. Lajos sokfelé fordult segítségért, aminek sajnos nem voltak reális feltételei. Főként azért nem, mert az európai uralkodók egymással voltak elfoglalva. Mindenekelőtt a Habsburgok és a francia király. Fontos kérdés volt, hogy a Magyar Királyság ki tud-e állítani egy olyan nagy létszámú és olyan jól felfegyverzett haderőt, mint amilyen az Oszmán Birodalomé.
Az, hogy az oszmánok annyival erősebbek, mint a magyarok, nem az elmulasztott lépések következménye volt, hanem az az egyszerű valóság, hogy erősebbek voltak.
Birodalmuk három földrészre terjedt ki, alattvalóik száma pedig sokszor több volt.
Az nem lehetett opció, hogy behódolnak? Nincs ismeretünk arról, tudták-e, hogy Konstantinápoly 1453-as ostroma előtt II. Mehmed szultán felajánlotta XI. Konstantinnak, az utolsó bizánci császárnak: ha harc nélkül behódol, békében távozhat udvarával együtt, de ő ezt nem fogadta el. Az ostrom idején, a várfalon harcolva halt meg. Ebben az esetben nemcsak az adott ország függetlenségéről volt szó, hanem két egyistenhívő vallás összeütközéséről is. Vagy rosszul gondolom?
Legyőzött keresztény államok minden vallási ellentét ellenére is képesek voltak behódolni és vazallusként tovább létezni (Bulgária, Szerbia, Moldva, Havasalföld). Hogy későbbi hazai példát mondjak: Erdély. Az oszmán rendszer kezelni tudta ezeket a vallási különbségeket, miközben az említett területeket betagolták a saját hatalmi rendszerükbe. Lényeges különbség, hogy míg az ortodox kereszténység központja, Bizánc 1453-ban megszűnt létezni, addig a nyugati kereszténység központja, Róma élt és virult: vezetője, a római pápa aktív oszmánellenes politikát folytatott. Ezért a római kereszténység hívei sokkal kevésbé voltak hajlamosak behódolni, majd kiegyezni az oszmánokkal.
Mit tett a Budán székelő magyar királyi udvar, amikor hírül vették 1526 tavaszán, hogy a törökök újból gyülekeznek a Balkán déli részén?
Lajos király követeket küldött az európai uralkodókhoz és a pápához, mindannyiuktól segítséget kért. Összehívta az országgyűlést, ahol elhatározták, hogy milyen hadi előkészületeket tesznek, hogyan erősítik meg a már néhány évvel korábban megtépázott és megritkított végvári vonalat, elrendeltek egy nyári gyülekezőt Tolnán. Engedélyt szereztek a pápától, hogy begyűjthessék az egyházi kincseket, és az érte kapott pénzösszegeket védelmi és hadi célokra fordíthassák – még VIII. Henrik angol királytól is érkezett nagyobb összegű váltó, mások is küldtek pénzt vagy többezres csapatokat, de ezek sajnos a kelleténél később érkeztek. Már a csata után.
Összejött végül valamennyi ember?
Brodarics kancellár feljegyzése szerint 27 ezer ember jött össze. Ebből ezer naszádos is készen állt, de ők nem vettek részt a szárazföldi csatában. Ekkora serege lehetett az egymás ellen küzdő francia királynak és a német-római császárnak az 1525-ös paviai csatánál. Vagyis II. Lajosnak a legnagyobb európai seregekkel egyenlő létszámú csapatai voltak. Mohácsnál, ha minden katonai erő időben megérkezett volna, akkor legalább 40-50 ezer katona nézett volna szembe az oszmán sereggel.
Azonban, mint köztudott, a történelemben nincs olyan, hogy „ha” és „volna”…
Ez kétségtelenül igaz. Ha azonban a költségek felől nézzük, valamint a Magyar és a Cseh Királyság felől, akkor bizony az összes embert ki kellett fizetni és fel kellett fegyverezni. Azokat is, akik a csatamezőn vesztették életüket, és azokat is, akik augusztus 29-éig oda sem értek.
Még ha összejött „volna” egy ekkora haderő, akkor is úgy állt „volna” a küzdelem, hogy egy begyakorolt, kiváló fegyverekkel felszerelt haderő áll szemben egy sebtében összeszedett, közepesen vagy sehogy sem csataviselt sereggel.
Valóban. Az oszmánok jól kiképzett és sok csatában edzett hadai a kor legmodernebb fegyvereivel voltak ellátva. Gondolhatunk mind a kézifegyverekre, mind az ágyúkra. Arról nem szólva, hogy fegyvereik jó része a korábbi győztes csatáik, háborúik zsákmányaiból került hozzájuk és gazdagította őket.
A kiképzett emberi erő, gondolom, mindenekelőtt a janicsárokra és az udvari szpáhikra utaló megállapítás: profi katonák voltak, akik egész életükben mást sem csináltak, de ezt a „munkát” az adott korban igen kiválóan.
Természetesen, hiszen gyerekkoruktól kezdve profi kiképzést kapott zsoldosok voltak, akik kaszárnyákban éltek, napi gyakorlatozással „edzettek”, nősülniük tilos volt, a szultán alá rendelten szolgáltak, nemkülönben a lovasság. Sehol Európában nem volt ekkora állandó hadserege egyetlen uralkodónak sem. A legnagyobb különbség a török és a magyar sereg közt a létszámon kívül mégis a harci tapasztalat volt. Beleértve természetesen a tiszteket, a hadsereg irányítását.
Mit tudott a magyar hadvezetés, amikor megérkeztek a kiszemelt csata helyszínére, hogy vajon jó és alkalmas helyet választottak-e?
Az eredetileg elhatározott cél az volt, hogy megpróbálják a Drávánál feltartóztatni a törököket. Erről azonban lekéstek. Az első lépés, hogy a király átküldjön egy jelentősebb seregtestet a Dráván, kudarcot vallott, Báthori István, a nádor azt mondta, hogy a nemesek nem akarnak a király nélkül Eszékre vonulni, ő pedig parasztokkal nem megy. Mire mégis cselekvésre került a sor, addigra a törökök átkeltek a Dráván. S hogy végül miért Mohácsot választották? Mert ott volt a legdélebbi kikötő, a Drávához közel. S hogy miért volt fontos a kikötő? Mert hadianyagot, élelmet, utánpótlást sokkal könnyebb volt a folyón szállítani, mint az eléggé rossz minőségű földutakon.
A mohácsi kikötő logisztikai támaszpontként határozta meg (mindkét fél számára) a csata helyszínét. Ebből kifolyólag szinte véletlenül alakult úgy,
hogy a Mohács melletti mező lett az összecsapás helyszíne.
1526. augusztus 29-ének reggelén a magyar és más nemzetiségű csapatok hadrendbe álltak II. Lajos király vezetése és Tomori Pál kalocsai érsek főparancsnoki irányítása alatt. Ellenség azonban sehol a horizonton. Hol lehettek ebben a szép, késő nyári, bár esőre, gyors nyári záporra hajló időben?
Mint említettem, a Mohácsig felvonuló oszmán hadsereg mérete elérhette akár a 80 ezer főt is (ez a seregnek a harcra fogható létszáma volt), ehhez járult még a kisegítő személyzet, kocsihajtók, szolgák, lovászok, fegyverkovácsok stb., összesen akár 200 ezer ember is lehetett, utóbbiak nélkül nem lehetett hadjáratot indítani, sereget mozgatni. Ekkora tömeg csak lassan tud mozogni, főként, ha a korabeli útviszonyokra gondolunk. A vonulás ezért szakaszosan valósult meg: bizonyos seregtesteket előreküldtek, a többiek követték egymást az utóvédig és a szolgáltatásokat végzőkig. Közben meg-megálltak, tábort vertek, ellenséges területre érve pedig megostromoltak és elfoglaltak egy-egy kisebb erődítményt, várat. Így jutottak el a tavaszi indulástól augusztus végére Mohácsig. Napi 20-25 kilométeres haladás már jó teljesítménynek számított.
Milyen haderőnemek alkották a szemben álló seregeket?
E szempontból hasonlított a két hadsereg egymáshoz. A Balkánon ugyanis már mintegy 150 éve, Nagy Lajos királyunk (1342–1382) uralkodása óta háborúztak egymással és tanultak is egymástól. A balkáni katonaság pedig mindkét oldalon megtalálható volt. Mindkét hadsereg erőssége a lovasságban rejlett, mégpedig a nagy tömegű, könnyűlovas alakulatokban. Az is hasonló volt, hogy a gyalogságnak mindkét oldalon alárendelt szerep jutott, noha mindkét félnek voltak komoly gyalogos elit egységei. A törököknél a janicsárok (akik a szultán testőrségét is alkották), a magyar oldalon pedig II. Lajos királynak voltak olyan cseh zsoldosai, akik közép-európai mércével mérve elit gyalogságnak számítottak. Mind a két hadseregben fontos szerep jutott a tüzérségnek és a kézi lőfegyvereknek, sőt, úgy tűnik, magyar oldalon több is volt a kézi lőfegyverekből, mint a törököknél, ahol viszont ágyúból volt több. Volt azonban egy nagy különbség: magyar oldalon jelen volt az európai típusú páncélos nehézlovasság is, s ennek nem volt ellenszere az oszmán oldalon.
A magyar sereg és vezérei az előző évtizedekben nem vívtak hosszú háborúkat, nagy csatákat, nem volt megfelelő hadi tapasztalatuk. Kisebb összecsapások, várostromok és várvédelmek gyakran voltak, de nem hadakoztak szüntelenül, mint a Szulejmán vezette oszmán seregek Afrikában, Perzsiában és a Balkánon.
Ebben a korban a hadviselést nem lehetett elméletben tanulni, nem voltak tankönyvek, nem voltak hadiakadémiák. Csakis a gyakorlatban lehetett mindenféle tudást, egyebet elsajátítani. Vagyis az oszmánok tapasztalati tőkéje jóval nagyobb volt, mint a magyar király hadseregének tudása.
Mi történt, miután a Drávánál tervezett ütközet meghiúsult?
A szultán már átkelt a folyón, mire Tomoriék odaértek volna. Ezért védőállást építettek ki a Karasica-patak völgyében, ott aztán sikeresen visszaverték a török elővéd támadását, és úgy tűnik, ez volt az az ütközet, amely a magyar fél győzelmével végződött, és nagyon fellelkesítette Tomori alvezéreit és katonáit. Ráadásul ez pontosan aznap történhetett, amikor a királyi haditanács a visszavonulásról tárgyalhatott. Ebbe a haditanácsba futhatott be ennek a győzelemnek a híre, amely villámgyorsan szétterjedt az egész seregben, és megfordította az eredeti szándékot.
Az nyilvánvaló, hogy okos elhatározás az ország közepétől és a királyi székhely Budától minél messzebb csatába bocsátkozni, még ha azok a seregtestek, amelyek már elindultak, elég messze voltak is.
A török főerők azonban a karasicai ütközet idején kétnapi járóföldre álltak. Nagy számú könnyűlovasságuk, amely könnyen mozgott, s rövid idő alatt nagy távolságokra eljuthatott, folyamatosan űzhette-zaklathatta volna a visszavonuló magyar sereget. Amely a nagy mennyiségű szekérrel, málhával, ágyúkkal kockázatokat hordott volna magában. S hogy miért kellett mégis sietni? Mert a zsoldoskatonákat három hónapra fizették ki, és lejárófélben volt a szolgálati idejük. Végül kompromisszumos megoldás született; nem a király vonult a Karasicához, hogy ott harcoljanak, hanem Tomoriékat hívták vissza: ezzel is nyertek még egy kis időt, és nem utolsósorban újabb hétezer katona tudott csatlakozni hozzájuk.
Voltak-e további csatlakozni szándékozók, és ha igen, milyen távolságra?
A csatára kész seregnek volt két kijelölt alvezére, akik még nem voltak jelen. Az egyik Frangepán Kristóf, aki a csata napján Zágrábban volt ötszáz lovasával, a másik Szapolyai János erdélyi vajda, már útban Mohács felé, valahol Szeged táján állomásozott.
És Csehország felől is közeledett egy harcra kész csapat…
Így van. Annak lett volna a legnagyobb jelentősége, mert róluk biztosan tudjuk, hogy tízezer főt meghaladó, komoly erősítés volt, egy részük a csata idején már Székesfehérvár környékén járhatott.
Milyen eredménnyel járt II. Lajos tavaszi segélykérése?
Ha az uralkodói udvarokban születik is döntés arról, hogy megsegítik (mint ahogy számos helyen született is ilyen határozat), akkor a segítség reális tény. Habsburg Ferdinánd osztrák herceg felszerelt egy segédcsapatot, a német birodalmi gyűlés hadiadót szavazott meg erre a célra a német-római császár, Habsburg V. Károly, Ferdinánd bátyja intenciójára. Na most ezeket az adókat beszedni, ezekből többezres seregeket felszerelni esélytelen volt nyáron, talán ősszel, és ez lett volna a közeli segítség. Adott segélypénzt VIII. Henrik angol király is, ám az csak1527 tavaszán érkezett meg Prágába. Egyetlen gyors segítségnyújtásról beszélhetünk: a pápáéról, aki komolyan gondolta, hogy segít Magyarországnak. Nem is adóból, hanem a bíborosok gyűjtéséből.
A Fuggerek is segítettek, pedig a megelőző években megromlott a viszonyuk II. Lajossal, aki lefoglalta a tulajdonukban levő felvidéki fémbányákat. Ők is küldtek valamennyi pénzt.
Nem csak „valamennyit”, hanem jelentős kölcsönt adtak a királyi sereg felszerelésére, miután 1526 tavaszán megegyeztek II. Lajossal a bányák ügyében, és nagyobb összeget fizettek ezért külön.
Térjünk vissza a csatamezőre. A magyar sereg már kora reggel készültségben állt. A törökök viszont még sehol. Hogyan tovább?
A magyar csapatok zárt rendben kimasíroztak a csatamezőre, ahol a parancsnokok elrendezték az embereiket, ahogy azt már korábban is tették. Aztán vártak, hogy amikor majd felbukkan az ellenség, akkor az harci készültségben találja a keresztényeket. Azt szerették volna, ha megtámadják őket, mert olyan a felszereltségük, a harcrendjük, hogy egy ellentámadásból megvívott csata kedvezne a leginkább. Délután 3 óra tájban végre feltűnnek a törökök, de nem támadnak, hanem lemálháznak, és nekiállnak tábort építeni. Ez elbizonytalanította a magyar hadvezetést. Egyesek azt tanácsolják a királynak, hogy mivel túl késő van csatakezdéshez, halasszák el másnapra: a törökök sem támadnak, hanem sátrat vernek. Tomori viszont azt mondta, hogy nem szabad a csatát halasztani, mert biztosan tudja, hogy az ellenséges seregnek csak egy része érkezett még meg a csatamezőre. Tehát itt van lehetőség arra, hogy közel egyenlő erőviszonyok mellett mutassák meg, ki a jobb. Így aztán délután 3 és 4 óra között megindult a magyar jobbszárny támadása.
Pedig ez csak az oszmán elővéd volt, a ruméliai hadtest. Tomorinak tudnia kellett róla, hiszen néhány nappal korábban megfutamította őket a Karasica-patak völgyében.
Valóban, de az elővéd létszámában akkora volt, mint a magyar király teljes hadserege. Ezenkívül úgy voltak felkészítve, hogy egyedül is meg tudjanak vívni egy ütközetet. Ezért soroltak melléjük janicsárokat, ezért kaptak puskát, és ezért vittek magukkal 150 tábori ágyút. Vagyis komoly erő volt, azonban a török hadvezetés elkövette azt a hibát, hogy biztosak voltak benne: aznap már nem ütköznek meg a magyarokkal, és hogy ők diktálják végig a forgatókönyvet. Hozzáláttak a táborveréshez, ami sok embert elvont az arcvonalból. A magyar könnyűlovasság azonban támadásba lendült, és nemcsak ez volt váratlan, hanem az is, hogy tökéletesen megverte és szétkergette a ruméliai könnyűlovasságot. Néhányan olyan messzire futottak, hogy meg tudták vinni a vereség hírét a jóval hátrébb tartózkodó Szulejmán szultánnak. A szultán azonban nem ijedt meg, azonnali ellentámadást parancsolt. A török könnyűlovassággal ellentétben a janicsárok ott maradtak a helyszínen, és kemény ellenállást tanúsítottak a magyar könnyűlovassággal szemben. Kitartottak, amíg megérkezett a következő, az anatóliai seregtest.
Ezen a két nagyobb létszámú egységen kívül ott voltak még a szultáni testőrség janicsárjai, a török had legelitebb része, valamint még egy, különleges feladattal megbízott csapat is.
Igen. Beavatkozott a harcba az az elkülönített seregtest is, amelyet elővédként használtak volna, a nagyvezír azonban azt a feladatot adta nekik eredetileg, hogy ha majd a magyarok elvesztik a csatát, akkor vegyék üldözőbe őket. Ez a török előhad támadta meg és fosztotta ki csata közben a magyar tábort. Végül pedig eredeti feladata szerint a csata végén a menekülőket is támadta-ölte-kifosztotta. Két-három órányi küzdelem végére minden török katona megérkezett a harctérre, és kezdett beállni a számarány szerinti helyzet: a létszámfölény. Az ágyúk számának fölényét érvényesíteni sem tudták, mert lövegeik zöme a menetoszlop végén volt, s mire a mohácsi mezőre értek volna, addigra besötétedett, és a csata véget ért.
Egyes feljegyzések szerint a csata vége előtt néhány magyar vitéz kamikaze módon átverekedte magát a szultánig, hogy elfogják vagy megöljék, mert az még talán megmenthette volna a helyzetet. Ez nem mesebeszéd?
Nem. Ugyanis az egyik utolsó támadás alkalmával három páncélos magyar lovas eljutott a szultán személyes testőrségéig, magáig a szultánig azonban nem. A magyar könnyűlovasság bizonyos egységei már a csata közben elhagyták a harcmezőt, miközben nem volt parancs a visszavonulásra, s a helyzet hamarosan fejvesztésszerű pánikba és menekülésbe fordult. Ugyanis a török ágyúk bevetése után az efféléhez nem szokott katonák igyekeztek menteni az életüket. A rátermettebb parancsnokok még össze tudták szedni szétfutott lovasaikat, kivonván őket a tűzfegyverek hatósugarából, és újra visszavezették embereiket a csatamezőre.
Igazából azért nem tudjuk pontosan megmondani, hogy meddig tartott a küzdelem, mert minden későbbi visszaemlékező arról számolt be, hogy ő meddig volt benne. Sötétedéskor ért véget a küzdelem, ami augusztus végén este 7 óra tájt lehetett.
Mi történt II. Lajossal?
A király nagyon sokáig kitartott. Szinte az utolsók közt szánta el magát a menekülésre, úgy kellett figyelmeztetni, hogy igyekezzen, ha nem akar fogságba esni. Addigra azonban az északra, Buda felé vezető úton csúcsforgalom alakult ki, főként az egyetlen hídon, amely a hirtelen jött, viharos esőtől megáradt Csele-patakon át vezetett. Ezért valószínűleg azt tanácsolták neki, hogy kerülje el a tumultust, és keressen gázlót. Ma már egészen más ez a helyszín, azóta ugyanis többször szabályozták a Dunát. Akkoriban azonban kiterjedt mocsaras terület volt a patak öntésterületén, a vizes, saras, átszegdelt terep pedig nem olyan kedvező menekülési útvonal, mint egy sztráda.
Mit mondanak a források? Mekkora volt a veszteség?
Mindenekelőtt meghalt a király. Már Brodarics István kancellárnak volt egy veszteségjelentése, a jelenlegi kutatás szerint 10 főispán, 7 főpap, 3 méltóságviselő báró halt meg, nagyjából az elit egyharmada.
Mennyien vesztek oda a közemberek és a zsoldosok közül?
Bizonytalan becslések vannak 10 és 20 ezer között. Ez csak a csatában és a táborban, a kisegítő személyzet soraiban meghaltak száma. Azonban ha nem csak a halottak számát tekintjük, akkor érdemes megemlíteni, hogy csata után a törökök lassú menetben bevonultak Budára, végigpusztították az ország középső részét, felgyújtották Pest városát, és visszatértükben magukkal hurcoltak rabszolgának összefogdosott embereket, ezt már százezres nagyságrendben. Szulejmán úgy vélte, hogy Magyarországot elfoglalta, birodalmához csatolta, és ezek után visszatérhetett győztes seregével együtt Isztambulba. Még új helyőrségeket sem nagyon hagyott hátra. Legközelebb három évre rá jelentkezett, de akkor már meg sem állt Bécsig.
