Ellentétben például a honfoglaláskorral a XVI. századból jóval több az írásos dokumentum, lehet mire támaszkodniuk a történészeknek. Könnyebbé is vált a Mohács körüli korszak kutatása?
Egyrészt mindig találunk újabb és újabb, eddig rejtőzködő írásos dokumentumokat. Másrészt nem elég az évtizedekkel vagy akár évszázaddal korábbi olvasatokat egy az egyben átvenni. Újra kell olvasni ezeket mai szemmel, és értékelni mai tudásunkkal, ismereteinkkel. Nyilvánvaló, hogy többet és mást tudunk ugyanarról a korról, mint tudós elődeink, tehát másképp értelmezzük a pápai udvarba küldött követi jelentést, mint ők. Hangsúlyozom: nem azért, mert ők rosszul tudták vagy rosszul értelmezték, hanem mert mi általánosságban és kihegyezetten egyedi élethelyzetekre vonatkozóan is többet tudunk. Nem azt mondom, hogy jobban látjuk, hanem azt, hogy élesebben.
A mohácsi katasztrofális vereség híre nyomán kezd átformálódni az ország, főként a gondolkodásban, erkölcsben, viselkedésben.
Valóban: felbomlik a rend. A túlélő, megmenekült szemtanúktól értesülnek a csatáról az otthon maradottak, köztük a (már) özvegy királyné, Mária és az udvar. Erdély persze nem, mert onnan nem érkeztek meg a csatatérre a katonák, főurak, főpapok. Sok olyan eset is van, amikor a túlélők hazaérve elmondják megrázó élményeiket, és akkor ezt az emlékezést valaki leírja. A királyi udvarban például Brodarics István, a kancellár. Így jutnak el ezek a beszámolók Európa különböző uralkodói udvaraiba. Alsóbb szinten pedig a túlélő osztrák, cseh, sziléziai katonák mondják el, foglalják írásba a velük történt eseményeket (a saját verziójukat!), és ma már tudjuk, hogy ezek bizony mások, mint az uralkodói értesülések és a magyar túlélők visszaemlékezései.
Tudna erre példát mondani?
A közvélekedés úgy tudja, hogy minket elárult Európa (nem először és nem is utoljára), de mi mindent megtettünk. A külföldi túlélők beszámolói szerint viszont az derül ki, hogy a magyarok rossz helyszínt és rossz időpontot választottak, rossz taktikával és stratégiával vívták a csatát, és mint több írásban olvasható, nekik halálfélelmük volt, jobban féltek a magyaroktól, mint a törököktől, hogy ki fogják őket rabolni, meg fogják őket ölni.
Ezek a szövegek messze hangzóan kiszólnak abból a kánonból, amit mi építettünk magunknak Moháccsal kapcsolatban. Látnunk kell, hogy sokkal szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint az évszázaddal ezelőtti mohácsi emlékezetet kutató történészek, akiknek minden gondolatát erőteljesen befolyásolta Trianon közelsége vagy az ötven évvel ezelőtti korosztály, akiknek munkássága az akkori politikai bezártság miatt volt lehatároltabb.
Nemeskürty István értékes, bár nem szigorúan tudományos művében (Ez történt Mohács után) leírja, ahogy a „menekülő” Báthori István nádor „védelmébe vette” a pécsi püspökség török veszély elől menekített, kincsekkel és fontos iratokkal megrakott szekérkaravánját és babócsai várába menekítette. Mai magyarra fordítva: kirabolta és eltulajdonította. Ezek után érthető a külföldi zsoldoskatonák félelme: ha ez várható a nádortól, mit lehet várni a nemesi bandériumoktól? A mai tudósok kutatásait nem határolja be semmi?
Dehogynem. Jelenvaló világunk a jelenlegi Európáról való közgondolkodás. Amely óhatatlanul kihat a múlt Európájáról való gondolkodásra. A háború természetéről való gondolkodást erősen befolyásolja az évek óta a szomszédunkban pusztító orosz–ukrán háború. Nos, Mohács után nem sokkal a törökök kivonultak az országból, de a királyi udvar is eltűnt az ország területéről: előbb Pozsonyba, majd Bécsbe került, Szapolyai János halála után.
Ki mit várt a mohácsi tragédia után?
Nézzük először Szulejmán felől. Apja halála után 26 évesen lett szultán, és folytatta apja hódításait Afrikában, Ázsiában és Európában is. Mindenütt győzött, egyre hatalmasabbá tette birodalmát, nyilván le akarta gyűrni Magyarországot is, utána pedig valamilyen vazallusi függésbe kényszeríteni. Valószínűleg hasonló szerződéssel már 1526-ban, mint amilyet 1529-ben Szapolyai János kapott Erdélyt illetően. Ez nagyon jól jött volna a Habsburgok ellen: a fő ellenségét így tudja gyengíteni. Ehhez azonban egy élő II. Lajos király kellett volna, aki eltűnt, meghalt, és ezzel a lehető legrosszabbat tette Szulejmánnal. Mert ha nincs magyar király, akkor nincs kit hűbéresévé tenni. Úgyhogy ennél nagyobb kudarc nem érhette a törököket. Miközben Habsburg Ferdinándnak sem lett volna esélye a magyar és a cseh trón megszerzésére, csak II. Lajos halálával, egy deus ex machina segítségével. Szulejmán azt gondolhatta, hogy az Oszmán Birodalom erejével azonos súlyú Német–Római Császárság között legyen egy ütközőállam, ehelyett egy határszakaszon közvetlenül érintkeztek.
Magyarország pedig három részre szakadt állapotában pufferzóna lett, mint száz évvel korábban a Balkán. Ez a helyzet mindkét nagyhatalomnak előnyére vált. Lett itt egy több százezer négyzetkilométeres állandó hadszíntér.
Ráadásul egyik nagyhatalom sem tud ebből a helyzetből kihátrálni. Önkéntes kivonulás? Az csúfos vereség ízű lenne. További hódítás? Ahhoz meg sok minden hiányzik mindkét oldalon. Marad tehát a százötven éves állóháború. Ledarálni nem lehet az egész országot, mint tették a törökök korábban a balkáni államokkal, de a Habsburgok sem elég erősek ahhoz, hogy kitolják őket a Kárpát-medencéből. Különben is van elég dolguk-gondjuk-bajuk Európában meg Amerikában is.
Az oszmán hadvezetés gyakorlata szerint tavasszal összegyűjtik a hadakat a Dél-Balkánon, és nyáron elindulnak Magyarország felé. Augusztus-szeptemberre odaérnek Bécs alá, de tovább, akár a Duna völgyében már nem megy. Beáll a tél, esik a hó, ez nem alkalmas időszak hadviselésre.
A XVI. század végéig a Kárpát-medencében sem tudott telelni a szultáni hadjárat, egészen a tizenöt éves háborúig (1591–1606), amelynek nem a zsitvatoroki béke a legfontosabb emléke, hanem az az óriási és folyamatos kín és szenvedés, melyet a civil lakosságnak okoztak. Egyébként pedig összesen 4-5 hetük maradt a hódításokra. És hiába volt török szandzsákokra osztva Magyarország harmada, hiába lett az ország 150 évig szinte folyamatos hadszíntér, mindeközben egy percig sem kérdőjeleződött meg az európai klubtagsági kártyánk érvényessége. Nem írtuk ki magunkat Európából, ahogy a szerbek a XX. század elejéig vagy a bosnyákok a mai napig.
Hogyan csapódott le Európa nyugati felében Mohács, az összes következményével?
A Lajtától nyugatra 1526-ig senki sem tudta, hogy hol van Mohács vagy hogy létezik-e egyáltalán. De amikor a törökök Bécset ostromolják, akkor változik a helyzet. Luther akkor már több mint tíz éve azt prédikálja (és írja is), hogy a törökök isten büntetése, jogosan kapjuk őket a nyakunkba, mást nem lehet tenni, mint elviselni a büntetést. Azonban 1529-től megváltozik a véleménye, és azt hangoztatja, hogy a kereszténységet meg kell védeni. A protestáns német fejedelmek egyelőre félreteszik a vallási ellentéteket, mert tudják, hogy az oszmán veszély az ő bőrükre is megy.
Mindez hasonlít ahhoz, ahogy Európa manapság kezeli az ukrán helyzetet. A lassú ráébredéstől a látszólagos segítségen át a valódi (pénzügyi-katonai) segítségig.
Előbb Mohács, majd három év múlva Kőszeg és Bécs sikertelen ostroma, 1532-ben újabb hadjárat, 1541-ben pedig elfoglalják Budát. No, akkor megjelenik a külföldi pénz, a külföldi katona (főként 1550 után), és a várakban megjelennek a külföldi katonák.
Közben meg két királya és egy szultánja van Magyarországnak. De hol van a korona az 1529-es újabb török hadjárat idején?
Esztergomban őrzi a két koronaőr, Szulejmán ráteszi a kezét, elveszi Szapolyaitól, aztán mégis visszaadja, mert tisztában van a korona közjogi jelentőségével, tudja, hogy anélkül semmit sem ér majd vazallusának a hatalma alattvalói szemében. Ezt követően (mert tanult az esetből) Szapolyai a haláláig mindenhová cipeli magával. Halála után nem koronázzák meg vele fiát, János Zsigmondot, özvegye, Izabella, viszont eljuttatja Ferdinándhoz.
Úgy tűnik, Magyarország kezd kaotikus állapotba csúszni.
Ebben az időszakban elég furcsa szerzetek támadtak, persze nem a semmiből. A nemesség felsőbb köreiből főképp, akik ekkoriban szedték meg magukat. Nem királyi adománybirtokokból, nem becsületes munkából, nem kiemelkedő haditettekből, hanem rablólovagokként, szinte útonálló rabló és gyilkosokként. Hosszan sorolhatnánk a neveket, Török Bálinttól kezdve Mayláth Istvánon át Pekry Lajosig, de ami ennél sokkal tragikusabb, az erkölcsök semmibe vétele, sárba tiprása, a folyamatosan erősödő országos káosz, a főurak és familiárisaik átállása Ferdinándtól Szapolyaihoz és vissza: ezek züllesztették az országot egyre mélyebbre.
Lehetett látni, hová vezet ez az út?
A rend és a közrend állapotában minden hatalom az uralkodóé, mint legfőbb bíráé. A Mohács utáni években nem működnek a bíróságok. Állnak a peres ügyek. Innentől kezdve: szemesnek áll a világ. Az erősebb lerohanja a gyengébbet, elveszi nemcsak birtokát, vagyonát, de a fontos bizonyítékul szolgáló iratokat is, amelyeket megsemmisít. Ez generációs probléma is. Mohácsnál a magyar nemesség jelentős része odaveszett. Az utánuk jövő nemzedék előtt nem volt követendő példa: azt tették, amit jónak láttak. Mohács idejében 20–25 évesek, a nemzeti tragédia után ezek a korabeli NER-ifjak felkerülnek a hazai történelem sakktáblájára. Tízes skálán az önbizalom: tíz; az erkölcsi gátlás: nulla. Nem mintha Európa kulturáltabb felén fényesebbek lettek volna az erkölcsök. Akár a pápákat is említhetnénk vagy az angol uralkodót, aki szegényházakat alapít, de közben vagy 60 törvénytelen gyereket hoz össze, és így tovább. A reneszánsz ember reggel ilyen, este az ellenkező véglete önmagának. És minden megnyilvánulását őszintén éli át!
Itáliában a reneszánsz ember kialakulásának hosszú előzménye volt, de milyen előzménye volt itthon? Ha volt egyáltalán...
Bizonyára van egy sajátos stichje a magyarországi reneszánsz viselkedésnek. Miközben elsőosztályú itáliai reneszánsz alkotások születnek. Például az esztergomi Bakócz-kápolna. Azért mondjunk valami jót is a korabeli magyar nemességről. Az Oszmán Birodalomban aki áttért az iszlám hitre, annak nem kellett a „hitetlenek adóját” fizetnie. A parasztok, a jobbágyok megmenekülhettek volna a dupla adótól, ha áttérnek. Mivel azonban földesuraik nem tértek át, ők is inkább fizették a dupla adót, de keresztények maradtak, mint uraik.
Nem is kettős, hanem hármas adóztatás volt, hiszen hétfőn megjelentek a defterdárok (a török adószedők), kedden meg a magyar hűbérurak adószedői. És érdekes módon a törökök nem akadályozták.
Csak 1541 után beszélhetünk erről. Addig mindenki azt gondolhatta, hogy lesz egy határ, és azon innen magyar, azon túl pedig török adófizetés lesz. Mivel azonban 1568-ig továbbra is rendezetlen volt a határkérdés, meg sok minden más ezzel kapcsolatban, a magyar földesurak úgy gondolták, hogy a török megszállás alatt levő birtokaik mégiscsak az övéké. Egyébként az oszmánok lemásolták a magyar adórendszert, és ezért úgy vélték, hogy ebből nem lesz gond. Nem is lett volna, csak amikor megérkeztek a magyar adószedők. S hogy az országlakosok miért nem hagytak ott csapot-papot, és miért nem települtek át Ferdinánd országrészébe? Talán a saját földhöz való ragaszkodás erősebb volt. Meg persze azt se felejtsük el, hogy a megtermelt javakhoz képest az akkori adó a maiakhoz képest jóval alacsonyabb volt.
De nem volt tb, oktatás, egészségügy és nyugdíj sem. Igaz, hogy nyugalom sem, hiszen a három részre szakadt ország folyamatos hadszíntér volt.
Az úgynevezett háborús békeévek időszakában (1566 és 1593 között) nincs szultáni hadjárat. Amely ellen nem volt esélye a Habsburgoknak a magyar hadszíntéren. A portyák azonban mindennaposak: ide is, oda is. Ez pedig mentálisan hosszú időre traumatizálja a magyar társadalom alsó rétegeit, de még a vékony réteg városi polgárságot is.
Azt azért ne feledjük, hogy 1541-ben a törökök csellel, kardcsapás és puskalövés nélkül foglalták el az ország fővárosát.
Buda elestét követően az oszmán hadvezetés legfőbb feladata a vár körüli biztonsági zóna kiterjesztése volt, s ezt a minden irányban rohamosan növekvő területet hívjuk ma hódoltságnak. Két évvel Buda elfoglalása után, 1543-ban elesett Pécs, Székesfehérvár és Esztergom, ezt a hadjáratot Szulejmán még személyesen vezette, a következő évtizedekben azonban leginkább a helyi katonai elöljárókra, a budai pasa alatt szolgáló szandzsákbégekre hárult az újabb hódítások feladata.
Az ország maradék területein, az Adriától egészen Gyuláig, majd Szatmárig gyors ütemben épült ki keresztény oldalon egy új várhálózat, amely a visszafoglaló háborúkig ellenállt. Ezekben az erősségekben egy kevert nemzetközi világ született, külföldi zsoldosok, magyar kisnemesek és „nemtelen” hajdúk szolgáltak benne, s köreikben alakult ki a magyar vitézlő rend és vitézi ethosz, ami máig hatóan alakította a magyar nemzeti önképet.
A maradék ország viszont sikeresen betagozódott a Habsburg Monarchiába, megőrizve autonómiáját, miközben immár európai segítségre is számíthatott.
Ez eddig két rész az egykori Magyar Királyságból. Mi történt a harmadikkal, Erdéllyel?
A korszak másik új jelensége az Erdélyi Fejedelemség megszületése volt a Magyar Királyság keleti felében, a középkori Erdélyben és az Alföld Partiumnak nevezett részein. Ez a Szapolyaik királyságából kialakuló vazallus állam Szulejmán szultán akaratából jött létre azzal a céllal, hogy a legkisebb erővel pacifikálja ezt az országrészt, ám belső autonómiája révén mégis a középkori magyar berendezkedés s vele együtt a magyar kultúra őrzőjévé vált. Az első évtizedek azonban még átmenetinek számítottak, és csak 1570–71-től beszélhetünk közjogi értelemben külön állami entitásról. A magyar rendek szemében az országrész különállása csak ideiglenes lehetett, amit az első adandó alkalommal meg akartak szüntetni. Az ő felfogásukban az ország továbbra is egységes és oszthatatlan volt, és mindent ennek rendeltek alá. E cél érdekében tárgyalások kezdődtek a Habsburgok, illetve a Szapolyaik között, és 1549-ben megkötötték a nyírbátori egyezményt, melynek értelmében Izabella királyné és fia, János Zsigmond kárpótlás fejében lemondott Erdélyről. Ezt követően a királyné visszaadta a szent koronát Habsburg Ferdinándnak, és a magyar uralkodó csapatai átvették a hatalmat Erdélyben. A szultán azonban nem nézte tétlenül a kényes erőegyensúly felborulását, és nagyvezíre vezetésével háborút indított 1551–52-ben, ami oszmán győzelemmel ért véget. Keleten elesett Temesvár és vele a Temesköz, Lippa és Szolnok, hogy csak a legjelentősebbeket említsem; a Dunántúlon Veszprém, míg északon a nógrádi „tarisznyavárak”, mint a Szondi György által önfeláldozóan védett Drégely. Egyedül a Dobó István által védett Eger maradt talpon, amiből a magyar emlékezet hatalmas győzelmet konstruált.
Szulejmán közel másfél évtizedig nem vezetett hadjáratot, 70 éves korában mégiscsak rászánta magát. Miért?
Az 1552. évi oszmán sikerek után ismét megmerevedtek az állapotok, amit az 1560-as években Balassa Menyhárt pártváltása (János Zsigmondtól Ferdinándhoz állt át, és vitte magával szatmári birtokait), valamint Szigetvár és Gyula várvédőinek mind sikeresebb akciói változtattak meg. A Zrínyi Miklós és Kerecsényi László által irányított magyar–horvát–szerb katonák egyre jobban veszélyeztették a dunai hadiutat és ezzel Buda ellátását. A hódoltság összeomlással fenyegetett, és ezt akarta elkerülni Szulejmán az 1566. évi hadjárattal. Bár az oszmán diplomácia folyamatosan azt hangoztatta, hogy a szultán célja Bécs elfoglalása (korábban többször, sikertelenül próbálkozott is vele), mindez csak megtévesztés volt: a két említett végvárat akarta örökre kiiktatni. Ez sikerült is, hiába védték mindkét várat hősiesen. Végül az újabb katonai sikerek és Szulejmán halála után két évvel került sor 1568-ban a drinápolyi békére, amely lezárta a hódítások első szakaszát, és konzerválta az ország katonai megosztottságát. Így zárult a 150 év első harmada, amely nem csak a hódoltság teljes idejére és nem csak az ország három részre szakadásának hosszútávú következményeire volt hatással.
