Egészen meghatott a pillanat. Történt, hogy Dusit lekapta a lábáról valami nyavalya. Azok közül is a legjobb: kisebb láz, ami nem akkora, hogy elbágyasztaná; kisebb gyomorfájás, ami nem akkora, hogy elvenné a kedvét mindentől. Ahhoz viszont bőven elég, hogy ágyban kell maradni miatta, egy kicsit körülzsongja mindenki, és szinte egész nap mehet a tévé. Őszintén szólva meglett felnőttként sem lennék hálátlan pár ilyen napért, de hát mi az ilyet lábon kihordjuk, miközben egyik kezünkkel vacsorát melegítünk, a másikkal sürgős levélre válaszolunk, és a szemünk sarkából a kutyát lessük, hogy ne marcangolja szét a fürdőszobaszőnyeget, amit persze úgyis szétmarcangol.
Szóval fekszik a gyerek, csillogó szemmel panaszkodik, és persze darálja az Agymenők utolsó évadait. Ezt ő fedezte fel, nem mi ajánlottuk neki, így végre van valami, amit ő mesélhet nekünk. Én csak időnként kukkantok bele, jó dumájú kockák kerülnek benne mindenféle kalandokba, engem kicsit zavar az alákevert műnevetés, tudom, hogy ez a szitkomok sajátja, de mindig az az érzésem, hogy a műnevetés nélkül síri csend övezné a „poénok” nagy részét. Érdekes, gyerekként ez még inspirált, beindította a kacagásspirált, vagyis egy idő után én is nevetni kezdtem, nehogy már lemaradjak valamiről. Most viszont már bosszant, ne csinálják helyettem, én akarom eldönteni, hogy mi vicces. Ráadásul nem is tudok már annyi mindenen nevetni. Könnyen lehet, hogy igazán ez bosszant, hogy tompult bennem a humorérzék. De még a végére se érek a pufogó morfondírozásnak, amikor észreveszem, hogy vörös a gyerek szeme. Sőt: egyenesen sír.
Ilyen jó poén a világon nincs, gondolom, és kétségbeesetten faggatni kezdem.
Kiderül, hogy véget ért a tizenkét évad, elfogytak az epizódok, nem gördül tovább a történet, vagyis el kell búcsúzni a szereplőktől. Akik bizony időközben családtagokká váltak, megosztották soha nem volt életük megannyi titkát, esetlenül vergődtek át a mindennapjaikon a szemünk előtt, bírva minden szimpátiánkat és rokonszenvünket.
Most meg nem adnak hírt magukról többé? Magunkban kell folytatni az ő életüket? Ismerem az érzést. Én a mai napig így teszek le egy jó regényt az utolsó pont után: olyan űrrel, amit nem könnyű kitölteni. Főleg ha jó értelemben nyugtalanított a könyv (azokat, amelyek megnyugtatnak, nem nagyon szeretem: a giccs ötven túlszínezett árnyalata), arra ösztökélt, hogy jól kérdezzek, és ne érjem be az egyszavas válaszokkal. A jó regény mértékegysége számomra ennek az űrnek a nagysága, kiterjedése, mélysége. Minél nagyobb a verem, annál több dolgom van, annál több kérdést kell nekiszegezni a világnak.
A fájdalom nagyon is érthető. Hiszen a jól megírt, eljátszott szereplők azonnal élni kezdenek bennünk, azonnal a segítségünkre sietnek, ha baj van. Emlékszem, a kelleténél sötétebb szatmári utcákon (a közvilágítás épp arra volt elég, hogy ne essen szó szerint hasra az ember) mindig Old Shatterhanddel együtt vágtam át, Bogáncs kutyát kerestem napokig az utcán, amikor a lapokon elveszett, Edmond Dantéstől kértem segítséget, ha nemes és kacifántos bosszút fontolgattam a kenyérbolt eladónője ellen, amiért nekem, gyereknek mindig szárazabb veknit adott, és persze hogy Gatsbyhez fordultam tanácsért, hogy miként kell megélni a szenvedélyes, ám annál reménytelenebb szerelmet, amit a párhuzamos osztályba járó Anna iránt éreztem, aki mindig magában dúdolgatott hazafelé menet. (Soha nem tudtam rájönni, hogy mit, pedig lehet, hogy ez lett volna a kulcs a szívéhez.)
Próbáltam Dusit vigasztalni, de hát mit lehet ilyenkor mondani? A veszteség tapintható, és legfeljebb azt lehet csinálni, amit ő is tett pár nappal később: elölről kezdte az egészet. Én is a viszontlátás öröme miatt lapozok fel régi, az ifjúságomat fűtő regényeket, novellákat, verseket. Bár a szereplők cseppet sem öregedtek önmagukhoz képest, én viszont igen, így egészen másként tudunk beszélni. Shatterhanddel jót tudok beszélgetni arról, hogy mikor kell elég bátornak lenni ahhoz, hogy ne vegyük fel a harcot, ne emeljük fel a puskát; Dantés arról beszél, hogy még a legjobb bosszú is csak pillanat, elfogy, mint a legomlósabb krémes, aztán csak bámulhatjuk az üres tányért korgó gyomorral; Gatsbyvel meg azon nevetgélünk, hogy milyen irtó sokba kerül manapság egy válás, tehát igazából még jól is járt, hogy nem jutott el odáig, hogy a gyerektartás összegén veszekedjen Daisyvel. A halál mégiscsak regényesebb megoldás. Bogáncs kutyát pedig Bella kalandjaival szórakoztatom, és megbeszéljük, hogy fürdőszobaszőnyeget bármikor lehet venni, de sírig tartó hűséget nem, szóval ne rinyáljak, hanem rendeljek egyből kettőt.
Dusinak is ezt próbáltam elmagyarázni. Számos ilyen nem hús-vér barátja lesz még az életben, akik olykor épp olyan fontosak lehetnek, mint a valódiak. Olykor talán jobban is fogják érteni őt, mint a körülötte állók. És nem szégyen sírni, ha azt hisszük, hogy búcsúznunk kell tőlük. Mert ez új találkozásokra ösztönöz. A választék pedig szinte kimeríthetetlen, ha meg tudjuk őrizni magunkban a kíváncsiságot.
