„Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán ez a kezdet vége” – mondta Churchill az angliai csata lezárultakor.
2026 őszén elmondhatjuk, hogy ez a pillanat nem az április 12-i bársonyos forradalom vége, nem is a vég kezdete, de talán ez a kezdet vége. Annak a mozgalmi forradalmi lendületnek, annak a társadalmi dinamikának, amely az Orbán-rendszert megdöntötte, még nincs vége, de a gyors áttörés, az azonnali leleplezés és büntetés illúziójának, a messiásváró hitnek talán vége.
A Magyar-kormány önmagában hordozza a reményt, s eddig, ha hibákat is követett el, ezek nem jóvátehetetlen, kijavíthatatlan hibák. Április 12., a bársonyos forradalom alapján állok, állunk, ez a mi napunk, a mi forradalmunk. Vallom, valljuk azt a közös célt, hogy egy rendszerváltással európai, liberális demokrata, polgári Magyarországot szeretnénk. Ha bírálom, bíráljuk a kormány működését, annak semmi köze az Orbán-rezsim autokrata és tolvaj rendszeréhez, amelyet ugyancsak bíráltam és bíráltunk tizenhat éven keresztül, hanem független helyzetértékelés és kritika, amely nemcsak ellenfeleinket, ha sajátjainkat is megilleti.
Nem győzzük csodálni az Orbán-rendszer elleni mozgalom kiemelkedő vezetőjét, egyértelmű stratégiai céljait, társadalmat megszólító módszereit, szerveződési elveit és gyakorlatát, amellyel gyorsan és hatékonyan, Dávidként legyőzte a hatalmas Góliátot. Nem lehetünk ezért eléggé hálásak. Ám a győzelem után, a kormányzás megindulásakor új stratégiai célokat, programokat kellett megfogalmazni mind a kormány, mind a mozgalom számára. A választásra szervezett vezetésnek azonnal döntenie kellett a legfontosabb kérdésben: merre menjen tovább a kormánnyal, a mozgalommal, a magyar társadalommal? Folytathatta volna a választásokig követett stratégiával, amely a nemzetegyesítést – valamennyi ellenzéki választó és a tudatára, érdekeire ébredt hatalomra szavazók összefogását – tűzte zászlajára. A választók érzékelték ennek a politikának az előnyeit, ezért következett be, hogy a győzelem után az ellenzéki szavazók nagy tömbje mellé álltak nemcsak a bizonytalanok, hanem a Fidesz-szavazók tömegei is, így vált a Tisza, akarva-akaratlan, nemzetegyesítő párttá, a kormány pedig sosem látott társadalmi támogatottságú erővé. Ám a parlamenti háború agresszivitása egyáltalán nem a nemzetegyesítés irányába mutatott.
A második lehetőség a választási harcban kialakított ellenzéki, belső koalíciónak kormánykoalícióvá, népfronttá formálása: a konzervatív, liberális, baloldali Tisza-szavazók, Pannónia és Hunnia kormányzati pozitív összetartása. A választási koalíció nagyobbrészt negatív célú együttműködés volt, Orbán és rendszere ellen, nem Magyar Péter mellett. A nagykoalíciós új kormánynak céljaiban és összetételében tükröznie kellett volna az ellentétes értékrendű és érdekű társadalmi csoportokat, megállapodásra kellett volna jutnia az arányos képviseletről és a közös programról. Csakhogy abban a pillanatban, amikor Magyar Péter szóban és gyakorlatban egyértelművé tette, hogy az „óellenzéki” címkével megbélyegzett szociálliberális, főként „pannóniai” független szakértőknek nincs helye se a kormányában, se az alkotmányos intézményekben, a jobboldali konzervatív szigetre sodródott.
A Fideszben szocializálódott, és az 1998–2002-es, illetve a 2010 és 2020 közötti Orbán-kormányzásokat elfogadó, helyeslő Magyar-kormány értékrendje óhatatlan egy „javított Fidesz” értékrend.
Ebben fontos javítás a korrupció és a radikális jobboldaliság elutasítása, Európa elfogadása. De már a folyamatosságot jelzi a központosított, egyszemélyes döntéshozó állam folytatása, a nemzeti szuverenitás és a migrációellenes kérlelhetetlenség hangoztatása, a kétarcúság az orosz és az ukrán politikában, a gyanakvás a liberális demokráciával szemben, és a szociálliberális szakértői elit elutasítása, a rohamozó kampánykormányzás. Ennek a „Fidesz light”, „Fidesz 2.0” érték- és érdekrendnek komoly gondja, hogy létezik egy jelentős pannóniai, nagyvárosi szociálliberális szavazótábor és az ennek megfelelő társadalmi hálórendszer, illetve van egy maradékaiban is túlélő „Orbán-Fidesz”, a „Fidesz 1.0” hunniai tábor, ám ennél kisebb a „javított Fidesz” választói tábora, és egyszerűen nincs érdemi hálórendszere.
Ez a táborvesztési folyamat sok tekintetben hasonlít az első rendszerváltás Antall-kormányának dilemmájára. Antall József indulásakor őszintén szeretett volna nemzetegyesítést elérni, de a választási kampány eldurvulása megértette vele, hogy ez aligha lehetséges. Nem szeretett volna nagykoalíciót a rendszerváltó pártok között az eltérő értékrendek miatt. Ám megértette, hogy a kétharmados törvények kezeléséhez szükség van a kormány és a legnagyobb ellenzéki párt közötti megállapodásra – intézmények, szabályok és személyek felett. Megkötötte az MDF–SZDSZ-paktumot. A realista Antallnak azonnal be kellett látnia, hogy érdemi keresztény és nemzeti középosztályos elit híján együtt kell működnie a késő Kádár-kori képzett szakértői elitekkel, ezért elfogadta, hogy innen kerüljenek ki a személyiségek az alkotmányos intézményekbe, illetve ők lehessenek kormányának közigazgatási államtitkárai. Nem az ő hibája, hogy ez a megállapodásos rendszer saját pártja csurkai jéghegyébe ütközött, s ott találta magát a kultúrharc kellős közepén. Ha Antall egészséges, és uralni képes a saját oldalát, bizonyosan visszatért volna a nemzeti liberális békés útra, kimenekülve a szűk, antiliberális jobboldali gettóból.
A Magyar-kormány éppen most lavírozza be magát egy „Fidesz 2.0” karanténba, amikor nem köti meg a szakmai megállapodásokat a rendszerváltást és a reformokat egyaránt kívánó szakértői csoportokkal, a civilekkel, az önkormányzatokkal, az egyházi és határon túli magyar reformerekkel, s ami a leginkább veszedelmes, nem köt társadalmi szerződést saját mozgalmával, a Tisza-szigetekkel. Igaz, az ilyen megállapodás-rendszerhez egységes társadalompolitikai elképzelések, reformjavaslatok kellenek, egy államreformmal átalakított, decentralizált és liberalizált állam kialakításának igénye, érdemi szakmai-közigazgatási kormányzás, és reális szembenézés a gazdaság helyzetével és az ebből fakadó következményekkel. Ez a politikai bezárkózás kormányzati káoszhoz vezet.
A Ligeti–Unger-botrány rossz lezárása az első fordulónak. Ez nem a vég kezdete, mint az Antall-kormánynál a taxisblokád és a médiaháború, a Medgyessy-kormánynál a száz napok és a „szociális rendszerváltás” túlköltése, vagy mint a (második) Gyurcsány-kormánynál az őszödi beszéd. Ám kellemetlenül hasonlít az Orbán-rendszer kegyelmi botrányára.
Saját fontos, talán legfontosabb választási témádban, a vagyonvisszaszerzésnél, saját intézményed építésénél, saját vezetőválasztási módszerednél meghazudtolod magad, s válsz kormányfőként és pártvezetőként hiteltelenné, s teszed az intézményt hiteltelenné saját választóid szemében. Ez több, mint bűn, ez hiba. Javítható, de komoly hiba. Be kell látni, hogy ezen az úton nincs tovább.
A javítás reményét adja, hogy a pannon liberális Baka András köztársasági elnökké választása, tudva-tudatlan, önmagában egy koalíciós megállapodás és elmozdulás az ellenőrizetlen „Fidesz 2.0” miniszterelnöki túlhatalomtól az ellensúlyozott és ellenőrzött liberális demokrata jogállam felé. A köztársasági elnök által szakmai konzultációk után javasolt, független, szakmailag hozzáértő legfőbb ügyész kijelölése nemcsak tovább növeli az alkotmányos ellensúlyok erejét, de a gravitációs pont az Orbán-rendszer korrupciójának és önkényeskedésének üldözésében az ügyészségnél jelenik meg. De a másik alkotmányos ellensúly, a Kúria/Legfelső Bíróság vezetése és a bírósági intézményrendszer reformja ugyancsak Baka András szakmai és erkölcsi szívügye. Meggyőződésem, hogy ebben az államreform-folyamatban az ugyancsak mérsékelt, békepárti Forsthoffer Ágnes parlamenti elnök a köztársasági elnök méltó segítőtársa lesz.
A jóvátehetetlen hiba viharfellege a költségvetési vita felett gyűlik. A Magyar-kormány vállalta, hogy teljesíti az Orbán-rendszer költséges és szociálisan igazságtalan intézkedéseit, és hozzátette a saját teljesíthetetlen ígéreteit. A gazdaság súlyos helyzetében ez társadalmi csapdához vezet. Minél később ébred rá a társadalom a gazdasági Valóságra, minél tovább tart a kormány önmagát és a társadalmat félrevezető magatartása, annál nagyobb lesz a megszorítás kényszere és az illúzióvesztés. Az október-novemberi drámai ütközés a költségvetés kapcsán meg fogja mutatni, hogy mekkora szükség lett volna a társadalmi és gazdasági helyzet valódi feltárására és az ezek alapján kialakított észszerű, reformalapú megállapodásokra. És ekkor az lesz a kérdés: meri, tudja-e, akarja-e a pénzügyi szakmai vezetés vállalni a harcot az okkal-joggal feldühödött ágazati minisztériumokkal és a mögöttük felsorakozó társadalmi csoportokkal? Lesz-e észszerű szakmai ajánlata? Ki mellé áll az a miniszterelnök, aki eddig a populista ígérethullámot vezérelte, s a nehéz helyzetben keres-e megfelelő szakmai kiutat? Döntése meg fogja határozni nemcsak a 2030-ig terjedő politikai ciklust, de Magyarország helyét Európában. Lehet belőle jóvátehetetlen hiba és lemaradás, vagy kínkeserves kikapaszkodás a szakadék másik oldalán.
Petri György írta az 1989-es első rendszerváltás után, az Antall-kormány idején, Ne mondd, hogy nem című versiróniájában: „Különben az újságok is / elég érdekesek, meg a megélénkült / reménytelenség, ami ahhoz képest, / mikor csak pangtunk, pangtunk, / mégiscsak, ugye? / Ugye? Ugye? / Azért most mégiscsak jobb?”
Igaza volt.
