Nem lett Désből szent dalnok az elmúlt másfél évtizedben, mikor sok zenész a saját navigációt sutba dobva felkapaszkodott az erre-arra sodródó hajókra, ő a tisztesség és igazságérzet mellett tette le a voksát. Nem káromkodott, legfeljebb fütyörészett, és az ilyenkor kottába írt dallamokat játssza most el a közönségnek.
Akik azért jönnek majd el, mert hálásak az évek hosszú során át a daloktól kapott biztatásért, hogy nem bennük van a hiba, a „világ gyémánttengelye” forog tovább, bármit is érzékelnek épp a hétköznapokban. Ennek ékes példája napjainkban a Pál utcai fiúk himnusza, a „Grunddal” refrénjének ikonikus sora, a „Mért félnénk, mért élnénk, ha nem egy álomért?”, ami a mai fiataloknak többet jelent, mint egy liverpoolinak a You'll Never Walk Alone. E mestermunka hozzájárult jelenkori történelmünk alakításához is, ami nem tipikus egy musical betétdala esetén.
A koncert persze nem vállalkozik majd a lassan „katedrálissá” növekedő életműnek a teljesség igényével való bebarangolására. Kimarad majd a filigrán szaxofonos, akit az öreg rókák rögtön befogadtak maguk közé, és aki később a Dimenzióban Másikkal, Tóth Tamással és Baló Istvánnal, később Szakcsival kísérletezett a New York-i feeling magyari változatával a jazzben. A 83-as Fal Mögött albumon is ezt folytatta a jazzgrund örömére többek közt olyan játszótársakkal, mint Gőz László, Szakcsi Lakatos Béla, László Attila és Solti János. Játszott az LGT-vel is akkoriban, nem is szólt úgy sem előtte, sem utána a fúvósszekció a koncerteken.
Majd jött a reveláció, a Snétberger Ferenccel és Horváth Kornéllal teremtett Trio Stendhal, a klasszikus zene és a manouche jazz egyedi szimbiózisa. Emlékszem, a Zeneakadémián nemcsak a karzaton nem akadt hely, de a csilláron is lógtak volna, ha oda lett volna esély felkapaszkodni. Albumaik, az Earthsound vagy a Something Happened kultuszdarabok, a gyűjtők széfben őrzött féltett relikviái, amiket lehetetlen kölcsönkérni. Nem fogunk betérni a másik mellékhajóba sem, ahol a Contemporary Gregorianra bukkannánk, mert a komponista kaméleon egy neoreneszánsz szeánsszal a középkori zene és a jazzgrammatika összeházasítása révén teremtett egy soha nem létezett zenét. Bizonyítva, hogy a szertartászene és a szórakoztatás nem egymást kizáró fogalmak.
A szó, a zene, meg Esterházy
„Jó szívvel tudom ezeket az estéket ajánlani: nem én fogok szaxofonozni. És még más tréfák és szomorúságok is lesznek.” Esterházy Péter ajánlotta ezekkel a szavakkal a Dés világának megértésében kulcsszerepet játszó kultikus előadásukat. Két „fehérek közt európai” jóbarát találta ki, még őket is meglepte, hogy a nézőtér megtelt estéről estére, pedig csak annyit történt, hogy egy író felolvasott kézirataiból, Dés pedig poliritmikus ellenpontokat játszott hozzá. Az alapötlet a jazzé, imádja a közönség, ha egy egyszeri és megismételhetetlen előadás részese lehet, amit akkor se tudnának ugyanúgy reprodukálni a fellépők, ha szeretnének. Később Parti Nagy, Spiró, Závada csatlakozásával – miközben András fia és Barcza Horváth árnyaltabbá tette a hangképeket – remekül működött továbbra is. Ezt a „tengerjáró hajót” kapitány híján két, biztos kézzel navigáló másodtiszt irányította, egyikük már az égi vizek hajósa, de a közönség, amelyet közösséggé tettek, máig nem felejtette el. Mert Dés igazi ambíciója mindig ez volt, közös élménnyé tenni a magyar kultúra „Szent Gráljának” megpillantását.
Akkori invitálása nem avult el: „Azt gondolom, hogy ez az est nagy ünnep lesz, a magyar kultúra ünnepe, sok drámával, humorral és zenével. Napjainkban egy ilyen kulturális eseménynek különösen nagy jelentősége van, hiszen túl azon, hogy nagy formátumú alkotók adják elő műveiket, a hagyományos irodalmi estekkel ellentétben itt az írók olyan írásaikat olvassák fel, amelyek rezonálnak a korra, a pillanatra, amelyben mindnyájan élünk. Ez a jelenidejűség nem mindennapi előadást ígér.”
Dylan, Pilinszky, meg az idő
Most a dalszövegek teszik majd ugyanezt, miközben részleteket hallhatunk majd olyan filmekből, mint az Egymásra nézve, a Szerelem első (és második) vérig, a Csocsó, az Üvegtigris, a Sose halunk meg (ebben szerepelt a Bereményivel jegyzett Nagy utazás), nem esélyes, bár igazi komponistabravúr a Postássy Julival felvett hot-paródia, a Puszinyuszi A miniszter félrelépből. Dés mára sikeres színházi szerző – a mai Lehár–Ábrahám–Zerkovitz triumvirátus beltagja. A musical próbája is az idő, A dzsungel könyve, a Valahol Európában, a Sose halunk meg musicalváltozata derekasan kiállta a próbát. Lenne miről mesélnie alkalmazott zenei stúdiumokon a hallgatóinak.
„Mindig olyan akartam lenni, mint az ima, amelyet a pap mond a gyülekezetnek a misén. Nem a nyakukba varr egy imát, hanem hogy előhozza a hívekből a legjobb részüket” vallotta be egyszer Leonard Cohen. A koncert setlistjére e gondolat jegyében kerülnek majd a „katedrális” főhajójában sorakozó dalok. Nem kell megszólaltatásukhoz több oktávos hangterjedelem, bőven elég Cohen, Bob Dylan, Mark Knopfler rekedtes kántálása, hogy az alkalmi kórus összeálljon. Könnyű slágereket írni? Persze. Ott rajtőznek ezek - a Szentiment, a Botladozva, a C’est la vie, a Halgass kicsit, a Hóesés, a Vetkőzés, de még A hiába szép is - több generáció emlékezetében mindig eléneklésre, eldúdolásra készen. Cyrano őszinteségével és érzékenységével mesélnek majd Básti Juli, Für Anikó és Mácsai Pál prezentálásában elmúló nyarakról, költözésekről, szerelmekről és szakításokról, meg az örök újratervezésről Pilinszky tűpontos definícióját követve: „A valóságban az élet dolgainak többsége nem megoldható, legfeljebb jól-rosszul elviselhető.”
Nagy utazás lesz az eltűnt időnk nyomában, a bizalmunkat évtizedek alatt kiérdemlő „másodtiszt” navigációjára hagyatkozva. Ezt a rangot nem adományként osztogatják, megvásárolni sem lehet, a közösség és a közönség a „fehérek közt európait” tiszteli benne. A magyari muzsika polihisztorának daloskönyve ennek krónikája.
