Fischer Iván több mint tíz év után ismét nekirugaszkodott A varázsfuvolának. 2015-ben ez volt az első rendezése a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében, és tán nem véletlenül az első, amit persze vezényelt is. A varázsfuvola az a remekmű, amit az ember gyerekkorától akár mindhalálig néz. Újabb és újabb csodák, rétegek, fájdalmak és szépségek tárulnak fel benne. Kiskölyökként lehet egyszerű mesének tekinteni, kalandos próbatétellel, gonosszal, jóval, bajba jutott hősökkel és boldog végkifejlettel járó igazságtétellel.
No és persze Mozart zenéjével, amely az addigi operáihoz képest letisztult, ahogy ő maga is bölcsebb lett, egyszerűbb dallamokkal is képes volt átfogóan ábrázolni az egész világot.
Ebben az utolsó operájában az elit, a szalonok bennfentessége helyett kifejezetten populárissá vált, nyitott a külvárosok népe felé. Ahogy egyébként Fischer Iván is szereti kivinni a koncerteket a hangversenytermekből; elsőrangú példa erre a minap a Hősök terén rendezett ingyenes hangverseny, amit évente egyszer megtartanak a Budapesti Fesztiválzenekarral. Mint a zenekar vezetője, rendre színházat akar csinálni az operából. Annyira, hogy 11 éve lekettőzte a szerepeket, és az opera prózai részeit nem énekesekkel, akiknek gyakran meglehetősen gyenge a prózájuk, hanem színészekkel mondatta.
Most ezt a megoldást elhagyta, de megmaradt Balla Margit festőművész kivetített, hatalmas képeskönyve, szebbnél szebb, mesésebbnél mesésebb lapokkal. Az előadás zömében az ezekben lévő szöveg a németül előadott darab magyar fordítása. Kevesebb maradt Kuthy Ági árnyjátékaiból, amelyek pedig igencsak kifejezőek egy fény és a sötétség párharcáról regélő darabban, s a megnagyobbodás, eltörpülés, semmiből feltűnés és eltűnés, lebegés illúziójának keltésével kimondottan segítik, hogy egy mesevilágba beleéljük magunkat.
Az árnyjáték tulajdonképpen a bábjátéknak is az egyik fajtája. Remek gondolat, hogy a Mozart-expedíció – A varázsfuvola bűvöletében elnevezésű rendezvénysorozat keretében a Müpa nagytermében tartott Varázsfuvolákkal akár azonos napon, délelőtt-délután látható volt a Müpa Fesztivál Színházában a nagy hagyományú, 1913 óta működő Salzburgi Marionettszínház A varázsfuvola produkciója is, Thomas Reichert rendezésében, Joseph Magnus képzőművészeti műalkotásoknak is beillő bábjaival.
A salzburgiak csak egy erősen rövidített változattal vendégszerepeltek, nyilvánvalóan főleg gyerekeknek szánva, akár első találkozásként a művel. Ez abszolút rendben van, de ha már itt voltak a bábművészek, érdemes lett volna a teljes verziót is adniuk.
Volt módom látni Salzburgban az egész produkciót, amiben, mint persze a megkurtítottban is, kihasználva a műfaj lehetőségeit a gravitációnak fittyet hányva, felemelkednek, repülnek a figurák vagy éppen könnyedén az alakjukat változtatják.
Kleist, a jeles német drámaíró, költő, esszéista rajongva értekezett a marionettszínházról, azt ecsetelve, hogy ezek a bábok nem ritkán többet tudnak, mint a hús-vér emberek. A salzburgi művészek sok szálon, leheletfinoman mozgatják a gyönyörűen megfaragott, Friedl Aicher által szépségesen felöltöztetett marionetteket, melyek igazi mesevilágot teremtenek.
Ez a műfaj nem idegen az operától, az Esterházy-kastélyban 1773-ban nyílt marionettszínház, ahová maga Haydn is írt báboperákat. Magyarországon tán először az Astra Bábegyüttes mutatta be marionettekkel A varázsvolát, Vízvári László fantáziadús rendezésében, és annak a produkciónak a tervezője, Koós Iván tervezte a Budapest Bábszínházban is Mozart operáját, ötvözve a marionett és az árnyjáték műfaját, Meczner János színpadra állításában.
Fischer Iván is erőteljesen hangsúlyozza a mesejelleget, de nem vész el benne.
Ugyanolyan fontos számára Tamino és Pamina beavatási szertartása. Annak bemutatása, hogy a boldogságnak akkor van igazán aranyfedezete, ha nem könnyen megszerezhető, hanem állhatatosság, szenvedés, hittel teli energia, kitartó szeretet, minden megpróbáltatást kiálló eltökéltség vezet hozzá.
Különös ez a rendezés, mert a Művészetek Palotája nagy méretei ellenére érezhetően intim akar lenni. Néha a zenekar olyan halkan, de feszültséggel telien szól, mintha a fülünkbe súgnának valamit. A tempó sem mesterségesen felpörgetett, van időnk eltöprengeni, mélázni, magunkban is elmélyedni. És aztán időnként következik egy-egy harsány, netán a ripacskodás határát súroló mozzanat, hangsúlyosan népszínházi stílusban, nem megfeledkezve arról, hogy ez a roppant nagy mű végül is eredetileg egy kültelki színház közel sem kifinomult közönsége számára készült. Az éteri találkozik benne a nyers vaskossággal, tán ezért is tudja tükrözni az élet teljességét.
A Budapesti Fesztiválzenekar olyan telten, élvezetesen szól, mintha hömpölygő, abbahagyhatatlan mesefolyamot hallgatnánk. Fischer karmesterként áll a vártán, inspirálóan összefog mindent, amit kell. Nyilván az ő érdeme a rangos nemzetközi szereplőgárda. Tamino, Julian Prégardien alakításában, markánsan férfias jelenség, hihető róla, hogy kiáll bármilyen próbát. Ehhez a hangja is acélos. Samantha Gaul Paminaként pedig képes elhitetni, hogy miatta érdemes megküzdeni életre-halálra. Papagenót Markus Werba játssza. Jó énekes, abszolút kedves humorral érezteti, hogy nem csupán a hősöknek, a nagy dolgokra képes embereknek van helyük a földön, hanem azoknak is, akik csak létezni, szeretni, boldogulni akarnak, és eszük ágában sincs szembenézni a halállal; nem akarnak nehéz próbatételeknek megfelelni. Sarah Maria Sun mellette Papagena, aki azért, hogy csak legyen némi megpróbáltatás Papageno számára, először groteszk humorral, öregasszony képében jelenik meg, hogy aztán álruháját, maszkját levetve, nagyon is hozzá illő társává váljon. Az először jó szándékú Az Éj királynője, akiről aztán kiderül, hogy ő a fő-fő gonosz, amit a darab írásának kezdetén tán a szövegíró, Emanuel Schikaneder sem tudott, Alina Wunderlin. Elementáris alakítás az övé, hangban, színészetben egyaránt. Franz-Josef Selig Sarastro, a mesebelien bölcs, igazságos, akié a fény világa az általa elűzött sötétséggel szemben. Nyugodt, határozott, tisztán látó. Stuart Patterson Monostatos, igyekszik mellette aljas lenni, de pórul jár.
A varázsfuvola előadásainak se szeri, se száma. Megnéztem például a Fertő tó osztrák oldalához közeli Szentmargitbányai Kőfejtőben, ahol nyaranta operákat adnak a monumentális színpadon, körülbelül 4500 néző előtt. Ott szinte törvényszerűen a látvány uralkodott. Amikor a Zeneakadémia kistermében, amit a nagy karmesterről, Solti Györgyről neveztek el, a felújítás után nyitóprodukcióként mutatták be, akkor a kamaraopera jelleg dominált. Fából vaskarika ide vagy oda, némiképp ezt érzem a Müpa nagytermében is. Nincs balettkar, statisztéria, nagy létszámú kórus.
Fischer Iván mesél nekünk Mozart, a zenekar, az énekesek segítségével. Nem törekszik monumentalitásra. Hozzánk átvitt értelemben közel hajolva akar elregélni egy csaknem létfontosságú történetet. És ez sikerül is neki.
