Kapott valamilyen reakciót a demonstráció óta?
Bódis Kriszta társadalompolitikai stratégiáért felelős kormánybiztos válaszolt a megkeresésünkre, és megköszönte, hogy felhívtuk a figyelmet a problémára. Talán ő a legmagasabb pozícióban lévő képviselő, aki egyáltalán reagált valamennyire. Egy-két képviselőnő egyébként még írt nekem, de érdemi választ nem kaptunk. Csak annyit, hogy hamarosan érkezik az információ. Kicsit úgy vagyok vele, hogy ezt így bármeddig lehet mondani.
Mi az a minimum, amiből már ki lehetne indulni? Mire számított?
Arra, hogy valós, értelmezhető reakciót kapunk, egy nagyon egyszerű választ. Nem pedig egy ilyen választ, ami valójában a téma lebegtetése. Ráaádásul Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter egyeztetése az egyházak képviselőivel, szintén nem ad túl sok okot az optimizmusra, de mi még mindig bizakodunk abban, hogy a nők ügyét másképp fogja képviselni ez a kormány, mint az előző.
Miért problémás Hegedűs Zsolt egyeztetése?
Hegedűs Zsolt meghívta az egyházak képviselőit, és a női reprodukciós jogokat egy ilyen szómágiával „életkezdeti etikai kérdésnek” nevezte. Ami nonszensz. Ezzel megint elodázva a probléma, mi meg csak várunk. Tudom, hogy szeptember 6-án volt a demonstráció, és az azóta eltelt idő valóban nem hosszú, de közben azt látjuk, hogy amikor a miniszterelnöknek arra kell reagálnia, hogy a dízel ára megemelkedik, akkor azonnal intézkedik és kisegíti az állampolgárokat. Ez persze szuper, csak közben a magyar lakosság nagyjából tíz százalékának van dízelautója, miközben a lakosság 52 százalékát a nők teszik ki.
Az Isztambuli Egyezménynek mi köze van a Hegedűs-féle egyeztetéshez? Hisz az egyezmény ratifikálásával a nők elleni erőszak visszaszorítását lehet remélni...
Igen, de ez egy nagyon komplex rendszer, amely nemcsak a fizikai vagy a szexuális erőszakkal foglalkozik, hanem a lelki és a gazdasági erőszakkal is. A nők biztonságát pedig nemcsak a családban, hanem a közéletben is fontosnak tartja, s nagyon nagy súlyt helyez a megelőzésre is. Az egyezmény továbbá figyel arra is, hogy semmilyen diszkriminatív, jogkorlátozó intézkedést nem lehet elfogadni. Ebből következően, ha ratifikálnák az egyezményt, a szívhangrendeletet automatikusan törölni kellene.
Most éppen hol tart az egyeztetés?
Kedden elindítottunk egy petíciót, és levelet írtunk Murinai Angéla íróval Magyar Péternek. Már több mint 11 ezren aláírták. S ha hozzáadjuk a közösségi médiás Hétköznapi Feminizmusom 11 ezres táborát, akkor van már mögöttem egy kisebb csapat, amelyik nem elhanyagolható kisebbség.
Részlet a petícióból
Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Magyar Péter!
Odaadtam Önnek a szavazatomat. És vele együtt a bizalmamat is. Azért tettem, mert hittem abban, hogy lehet másképp. Hogy Magyarország lehet olyan európai ország, ahol a szabadság, a jogállam, az emberi méltóság és az egyenlőség nem üres szavak. Voltak jó jelek. Voltak mondatok, amelyek reményt adtak. Ezért vártam, hogy a nők ügye végre valódi politikai üggyé válik. De eddig a pillanatig ez nem történt meg. Pedig a nők ennél sokkal többet érdemelnek! Olyan politikai képviseletet, amely nem beszél rólunk nélkülünk, és még véletlenül sem akar helyettünk dönteni. Ebben éltünk tizenhat hosszú évet, a NER-ben nemcsak a levegő fogyott el körülöttünk, de folyamatosan és lassan szűkítették a nők jogait, lehetőségeit, önrendelkezését.
Biztos abban, hogy mindez csak egy törvényen és rendeleten múlik?
Miután az egyezmény ratifikálásához kétharmados többség kell, ami feltételezhetően meglesz, ezért úgy gondolom, rendkívül komoly lépés lenne a kormány részéről ennek mielőbbi elfogadása. Ahogy a köztársasági elnök jogköreit is kétharmados többséggel lehetett rendezni, ugyanígy egy kétharmados többség a szívhangrendeletet is el tudná törölni, amely alapvető emberi jogokat sért. Sőt, még azt is tudjuk, hogy maga a vizsgálat káros lehet a magzati fejlődésre, legalábbis tudományos kutatások utaltak erre.
Most a nők hány százalékát érintheti valamilyen erőszak?
A statisztikák alapján – tehát nagyon szigorú számokat mondok, a látenciát nem is számolva – 15 éves kortól számítva minden második nőt ér valamilyen erőszak vagy abúzus. Szerintem a látencia nagyon magas, tehát 90 százalékra tippelnék. Rengeteg ember vagy akár az egész család életét érinti. Vegyük hozzá ezekhez a számokhoz még azokat a gyerekeket is, akiket nem közvetlenül bántalmaznak, hanem azt látják, hogy az anyjukat bántják.
Mennyire hozna gyors, látványos és érdemi változást az Isztambuli Egyezmény azonnali ratifikálása? Hiszen a magyar rendszer feltehetően erre nincs felkészülve.
– Ha ratifikálják az egyezményt, az azt is jelenti, hogy egy nemzetközi monitoring bizottság folyamatosan ellenőrzi: az egyezményben megfogalmazott ajánlásokat betartják-e. Ez pedig kifejezetten rendszerszintű megoldás lenne. Onnantól kezdve például, hogy egy nő bajba kerül, felemeli a telefont, és van egy segélyvonal, ami valóban működik majd. Most például előfordul, hogy egy krízishelyzetben lévő nő felhívja az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatot, és fel sem veszik a telefont. Emellett persze az egész rendszernek át kellene esnie egy intenzív képzésen, egy olyan edukáción, amely arról szólna, hogyan kell bánni az áldozattal.
Onnantól kezdve a fókusz nem az áldozat hibáztatásán lenne, hanem az elkövető felelősségre vonásán.
Súlyos esetekben pedig súlyos büntetéseket lehetne kiszabni. Több menedékházra is szükség lenne. A gyerekek már az iskolában megtanulnák, mit jelent az egyenlő párkapcsolat, és azt, hogy egy párkapcsolatban mindenkinek biztonságban kell élnie. S nem mellékes a társadalmi szemléletváltás kérdése sem, azaz olyan programokat kellene beindítani, amelyek változtatnak a közgondolkodáson.
A mozgalom elindítása előtt nőjogi alapítványoknál, egyesületnél dolgozott. Mennyire adottak a változáshoz szükséges feltételek, értve ezen akár az infrastruktúrát és a szervezeti hálót?
Nagyon-nagyon csírájában van meg, külön-külön szép szavak formájában. Van például krízisközpont, amit nem lehet elérni. Ott van a rendőrség, amely még mindig sokszor azt mondja: amíg nem folyik vér, nem tudunk mit csinálni. Sőt, ha már folyik a vér, akkor sem feltétlenül csinálnak semmit. Vannak mentális egészséggel foglalkozó szakemberek, de nem elérhetők, mert annyira túlterheltek. Minap mesélte el nekem egy anyuka, hogy a kisfiát az apja szexuálisan bántalmazta, és nem jutnak el a megfelelő szakemberhez. A gyámügy pedig még mindig nagyon sokszor az anyát hibáztatja, ahelyett, hogy az apát vonnák felelősségre. Nemcsak ilyen extrém helyzetekben, hanem például a szülői jogok gyakorlásánál, vagy akkor is, amikor valaki nem fizet gyerektartást. Nagyon hosszú procedúra, mire valamilyen eredményt ki lehet kényszeríteni. Komoly szemléletváltásra van szükség.
Mi az a türelmi idő, amit kibírtok ahhoz képest, hogy tíz napja tartottátok meg a demonstrációt?
Akkor azt ígértük, ha nem kapunk valamilyen nagyon egyértelmű garanciát arra, hogy elkezdődik a folyamat, akkor vissza kell mennünk demonstrálni. Hozzáteszem persze, hogy az eseményt inkább kommunikációs akciónak szántam. Szimbolikus demonstrációnak. Direkt nem tüntetésnek hívtam, mert ez egy proaktív dolog volt: párbeszédet kezdeményeztünk a kormánnyal.
És még mindig várunk. Ami egyébként megint csak egy hatalmi eszköz, hogy várakoztatjuk a nőket.
Én viszont azt szeretném, ha ez a mostani egy dedikáltan nőbarát kormány lenne. Mi ezért szavaztunk a Tiszára. Nem azért, hogy sumák módon átkereszteljék a női autonómiánkat. Vegyék komolyan a nőket! Ne kelljen már magyarázni az olyan alapvetéseket, hogy az én testem, az én döntésem. Próbáljunk már végre olyan európai alapértékeket beépíteni a kultúránkba, mint hogy a nők elleni erőszak kérdése állami felelősség. Nem az áldozatoktól kell várni, hogy kiálljanak magukért. Épp ezt szolgálná az Isztambuli Egyezmény is. Ha felülről nem jön ilyen kommunikáció – az állam részéről, férfiaktól és nőktől egyaránt –, akkor nem fog változni semmi. Az aktivisták nem tudják átvenni az állam szerepét.
Nekem kissé magányosnak tűnt a demonstrációd, pedig sok női szervezet és egyesület is hozzád hasonlóan gondolkodik.
Mindenkit meghívtam erre a demonstrációra. A Labrisz Egyesület válaszolt és jött is. Abban igazat tudok nekik adni, hogy nem együtt terveztük, hanem kész programot kaptak, és igazából a Lehel piacon augusztus 14-én történtek miatt kellett nagyon gyorsan megszervezni a tüntetést (Egy férfi,aki ellen megelőző távoltartási végzés volt érvényben, az aluljáróban támadt a nőre, akit korábban már életveszélyesen megfenyegetett. Két bátor járókelő, dr. Spira Eszter és társa, Ordina Ildikó léptek közbe, és kiszabadították az áldozatot, majd a Lehel piac bejáratához menekültek és rendőrt hívtak). Azt viszont láttam, hogy sok szervezettől úgymond magánemberként jelen voltak, ami biztosan előreviszi az ügyünket.
Nő- és emberjogi szervezetek hívására tüntettek civilek a Parlament előtt, szerintük az áldozathibáztatásnak nincs pártszíne