Közhelyes mantrává tették az egyetemeken, hogy Csehov a „drámaiatlan dráma” megteremtője. Nála nem cselekvések, hanem a „настроение” a hangsúlyos, vagyis a kedv, a lelkiállapot és a hangulatok érzékeltetésére fókuszál. A mood ábrázolására pedig rendhagyó dialógusokat ír, a szószátyár párhuzamos monológjait csendek tagolják, a kiüresedett kommunikációban a szünetek a textúra fontos részei. Ahogy John Cage a 4′33″ című művében a „nem-szólás” struktúraszervező elem lehet, úgy Csehovnál is a szavak gyakran pótcselekvések, nem a szemantikai funkciójuk fontos, inkább hangulatteremtő képességük. Senkinél a csend nem értékelődik úgy fel, mint a ki nem mondás, a „mellébeszélés” és az elhallgatás mesterénél.
Csehov novelláinak melankolikus hangulata inspirálta bevallottan még Bob Dylan 75-ös Blood on the Tracks című albumának narratíváját és dalait is. Sosztakovics veti fel, hogy prózájának és drámáinak értő analíziséhez praktikusan inkább a zenei struktúrákat – például a szonátaformát – kellene segítségül hívni. Nem véletlen, hogy drámái mellett prózai munkái is több opera majd balett ihletői lettek. Joszif Hejfic A kutyás hölgy című novellából készített filmes adaptációja, de főleg Nyikita Mihalkov Csehov első, címnélküli, ,Platonov’-ként emlegetett drámája inspirálta Etűdök gépzongorára című mozija jelzi, hogy a filmnyelv értői is kihívást láttak benne.
Nyoma sincs ezekben a mindent értő és kommentáló narrációnak, a mozgókép eszközei, a zene és a színészvezetés teremti meg „csehovos” miliőt.
Hollywood kezdetben ezért nem tudott mit kezdeni a karaktereivel, ahol a scriptíróik a verbális fordulatok, poénok és bonmot-k „rabságában” szocializálódtak, náluk ezek a szereplők pusztán bogaras különcök. Ezt a tendenciát az író unokaöccsének, Michael Chekhovnak a 40-es években Kaliforniába települése változtatta meg. Alfred Hitchcock Elbűvölve (Spellbound, 1945) című pszichothrillerében Dr. Brulov alakításáért még Oscar-jelölést is kapott férfi mellékszereplőként, Beverly Hills-i otthonában a pszichofizikai színészmódszertanába bevezető stúdiumait pedig Gregory Peck, Ingrid Bergman, Marilyn Monroe, Clint Eastwood, Anthony Quinn és Yul Brynner is szorgalmasan látogatta. De nem a jazz találta meg a balettet, hanem a koreográfusok új impressziókat keresve bukkantak rá a műfajra.
A jazz esete a balettel
Csehov és a jazz-balett „egymásra találása” a művészi kommunikáció szakrális jellegének logikus következménye. Mert melyik színpadi forma az, amelyik néhány rendhagyó kivételtől eltekintve lemond a verbális közlésről és pusztán a zenei textúrára koreografált emberi mozgással „mesél” történeteket és teremt atmoszférát? Csodálom, hogy Markó Iván ezzel nem kísérletezett győri időszakában. Megfigyelhető minden Csehov-drámában a zene és az akusztikus effektek dramaturgiai funkciója. A Cseresznyéskertben például a báli klezmer muzsika anakronizmusa, a kétbalkezes Jepihodov tiszttartó elszánt, de dilettáns gitározása, a végén pedig a fejszecsapások nem szimpla metaforák, inkább egzaktul megfejthetetlen szimbólumok. A szerző a 2. és a 4. felvonás végén az elszakadt húr fals pendülésére utalása beszédes: „Távoli hangot hallani, mely mintha az égből jönne: elhaló, szomorú zengés, a megpattant hárfahúr hangjára emlékeztet. Utána mély csönd, amelybe csak a fejszék tompa suhogása csap belé a kert felöl” (Tóth Árpád fordítása).
A balettekhez kezdetben az adott rendező-koreográfus „montázsolta” össze a klasszikus repertoárból a koreográfiáját „megtámogató” zenei alapokat. Majd esetenként felkértek egy szerzőt, hogy készítsen új hangszerelést, vagy komponáljon muzsikát a készülő darabhoz. A Boleró is annak köszönhette megszületését, hogy Ida Rubinstein, a dúsgazdag balerina felkérte Maurice Ravelt következő bemutatója zenéjének megírására.
A hangversenytermek mai sztárja eredetileg alkalmazott zenének készült egy baletthez 1928 júliusa és októbere között.
A Bolerónak Párizsban, a jazzre koreografált balettnek az USA-ban, Jerome Robbins Joffrey „reaktorában” kellett megszületnie, a New York City Ballet-nél, ahol adott volt minden a sikeres fúzióhoz. „Jerry indított el a koreográfia felé, ő adta az első munkámat” vallotta be később Bob Fosse, a jazz-balett tökélyre fejlesztője, aki, miután a színházról filmre váltott, az Édes Charity, az All That Jazz, a Cabaret megalkotásával iskolát teremtett. Ma már megkülönböztetnek lyrical jazz, hip-hop és a funk jazz koreográfiát is. Fosse állítja, hogy a balett és a jazz DNS-ében olyan evidens egyezések léteznek, ami minimum anyai ági rokonságra utal. Ezért lelt tökéletes összhangra a jazz szinkópákra épülő dinamikája, lendülete a balett mozgástechnikájával és eleganciájával. A tradicionális balettől ez a változat abban különbözik döntően, hogy mindig felkínálja a táncosoknak a lehetőséget – mint a kottában a kadencia – hogy improvizációval bizonyíthassák kreativitásukat és egyediségüket. Ez a kémia alapja, ami magával ragadja az előadás nézőit.
Magyar változatok
Hozzánk persze némi „spéttel” érkezett el az újdonság. Rábukkantak az alkalmazott zenében is jártas, a klasszikus és népzenével meg a jazz-szel is „jó viszonyt ápoló” szerzőkre. Így született Szakcsi az Operaház felkérésére komponált Cristoforója (Keveházi Gábor koreografálta), és a Venekei Mariann megálmodta A vágy villamosa, amihez Dés „négy műfajú zenét” komponált. A darab miliőjéhez autentikusan passzolt a 40-es évek New Orleans-át idéző hot és swing, Fosse koncepcióját követve bebopos és fúziós jazz nyomelemek felhasználásával profin „kiszolgálta” az előadást.
A mostani Cseresznyéskert verzió két szempontból is rendhagyó. Sárik Péter a bemutató előtt árulta el, hogy „Sokáig hevertek a fiókban ezek a zenék, aztán a Cseresznyéskertben otthonra leltek. Most a Pécsi Nemzeti Színházban előbújnak”. Ráadásul bevállalták az élő prezentációt, ahogy az LGT hajdan a Képzelt riportban, csak itt jóval nagyobb a tét, hiszen a koregráfia sikeréhez a muzsikusok tűpontos szinkronitása kell.
A Sárik Trió az előadás dramaturgiájához autentikus hangulatteremtő, feszültséget teremtő és oldó, karaktereket rajzoló jazzt prezentál a zenészek poliritmiára épülő intenzív játékára támaszkodva. Bizonyítva, hogy a jazz mindig élőben a legizgalmasabb.
Azt már a közönségnek kell eldöntenie, hogy az AI korában a közösség kohéziójának gyengülése, a tradíciók „alámerülése”, az emberi kapcsolatok inflálódása és mulandósága idején akadnak-e majd, akik nem akarják a harmóniát és az érzelmeket is fogukban tartva a virtuális „túlsó partra” átvinni. Válaszokat keresve érdemes Csehovhoz és Ravelhez fordulni.
