„Mi csak arra vágytunk, hogy zenélhessünk” – idézte fel Szőke Cecília a Philharmonia Hungarica egyik egykori tagjának mondatát. A muzsikusok közül sokan úgy indultak el 1956 őszén Magyarországról, hogy azt sem tudták, átjutnak-e a határon, hol tölthetik az éjszakát, lesz-e hangszerük, otthonuk, munkájuk. Három évvel később már a New York-i Carnegie Hallban játszottak.
A menekültekből világhírű együttessé vált zenekar történetét feldolgozó kötet először 2006-ban, a forradalom ötvenedik évfordulóján jelent meg. A Gramofon Könyvek most, a hetvenedik évfordulóra készülve adta ki második alkalommal Szőke Cecília munkáját. A bemutatón a szerző mellett Retkes Attila zenetörténész, a kiadó vezetője, Zipernovszky Kornél újságíró, az ELTE kutatója, valamint Schwartz József karmester és kürtművész, a Philharmonia Hungarica egykori tagja beszélt a zenekar történetéről.
Nyolcan már voltak egy zenekarhoz
A menekült muzsikusok többsége szinte semmit sem tudott magával vinni. Volt, aki némi kolbásszal és kenyérrel, a hangszeréből pedig csupán a kürtfúvókával indult útnak.
Sívó József, a Bécsi Filharmonikusok későbbi koncertmestere az egyik első éjszakát Brahms bécsi szobrának tövében töltötte: télikabátban, hegedűjét a feje alá téve aludt, reggelre pedig belepte a hó.
Mások menekülttáborokban vártak arra, hogy kiderüljön, hol folytathatják az életüket – és egyáltalán lesz-e még lehetőségük zenélni.
Az együttes gondolata már a menekülés közben megszületett. Rozsnyai Zoltán fiatal karmester a vonaton és a bécsi menekülttáborban arról beszélt társainak, hogy össze kell gyűjteni a külföldre került magyar muzsikusokat. Az egyik zenészt állítólag azzal próbálta megnyerni: ha ő is csatlakozik, már nyolcan lesznek.
Rozsnyai lelkesedése gyorsan terjedt. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának, az Állami Hangversenyzenekarnak, a Budapesti Filharmóniai Társaság és a MÁV Szimfonikusok egykori muzsikusai jelentkeztek a meghallgatásra. Némelyiküknek hangszere sem volt: a hegedűket kézről kézre adták, úgy játszottak a paraván mögött ülő zsűrinek.
A felvételi bizottság elnöke Herbert von Karajan volt, mellette Karl Böhm, a bécsi Musikverein és a Konzerthaus vezetői, valamint alkalmanként Zathureczky Ede és Gottfried von Einem hallgatta a jelentkezőket. A mintegy százhatvan muzsikusból nyolcvanat választottak ki.
A Philharmonia Hungarica 1957 májusában mutatkozott be a bécsi Konzerthausban, majd a Musikvereinban. Első koncertjeinek Starker János és Yehudi Menuhin voltak a szólistái. A világ számos országából több mint száz kritikus érkezett, a nemzetközi zenei világ hamar felismerte, hogy nem pusztán együttérzésre méltó menekültzenekar született, hanem elsőrangú szimfonikus együttes.
Rozsnyai nem csupán karmesterként, hanem szervezőként is rendkívüli energiával dolgozott. Zipernovszky Kornél – akinek nagynénje Rozsnyai első felesége volt – úgy fogalmazott: a muzsikusnak már a megérkezés előtt tervei voltak, svájci családi kapcsolatai segítségével pedig azonnal támogatást keresett. Sokoldalú, szertelen és kockázatvállaló személyiség volt, akinek hite nélkül aligha jöhetett volna létre a zenekar.
A bécsi évek azonban nem tarthattak sokáig. A város a már működő nagy együttesei mellett nem tudott eltartani még egy szimfonikus zenekart. Hosszas tárgyalások után a Philharmonia Hungarica 1959-ben a Ruhr-vidéki Marlban talált végleges otthonra. A német szövetségi állam befogadta, és két másik, a háború utáni meneküléshez és újrakezdéshez kötődő zenekarral együtt közvetlenül támogatta.
A Bambergi Szimfonikusokat nagyrészt a Csehszlovákiából elűzött Prágai Német Filharmónia muzsikusai alapították, míg a RIAS Szimfonikus Zenekart az amerikai katonai közigazgatás hozta létre 1946-ban a nyugat-berlini rádió számára a háború után újjászerveződő berlini zenei élet művészeiből.
Carnegie Hall: a Himnusztól alig tudtak tovább játszani
Schwartz József 1959-ben, huszonegy évesen került a zenekarhoz; akkor ő volt a legfiatalabb tag. Abban az évben a Philharmonia Hungarica már nagyszabású, hat országban, nyolcvanhét koncertből álló turnén vett részt, október 23-án pedig a Carnegie Hallban adott ünnepi koncertet Doráti Antal és Rozsnyai György vezényletével.
Az Egyesült Államokban a hangversenyek előtt az amerikai és a magyar himnuszt is eljátszották, a déli államokban pedig ezekhez egy harmadik is társult. A Carnegie Hall mintegy két és fél ezres közönségéből Schwartz visszaemlékezése szerint körülbelül ezren-ezerötszázan lehettek magyarok. Amikor felhangzott a Himnusz, a közönség felállt, és együtt énekelt a zenekarral.
– Alig tudtunk fújni a meghatottságtól. Annyira közel volt még 1956 – idézte fel a kürtművész.
A Philharmonia Hungarica nemcsak zenei, hanem jelképes értelemben is emigráns nemzeti együttessé vált. Koncertjein rendszeresen játszott Bartókot, Kodályt, Lisztet, Dohnányit, Weinert, Szervánszkyt, Hubayt és más magyar szerzőket. Több mint kilencven turnéján a magyar zenekultúra szabad követe volt – miközben Magyarországon hivatalosan még a nevét sem lehetett kimondani.
Szőke Cecília a könyvhöz huszonkilenc oral history interjút készített. Nemcsak a művészi sikereket, hanem a határátlépések, a menekülttáborok, a nélkülözés és az újrakezdés személyes történeteit is rögzítette. Munkáját Kustár Andrásnak, az együttes archívumát évtizedeken át gondozó muzsikusnak a dokumentumgyűjteménye alapozta meg.
Az interjúkból egy különleges közösség képe bontakozik ki. A Philharmonia Hungaricában több magyar vezető zenekar szólamvezetői és első muzsikusai kerültek egymás mellé. A tagok nem mindig emlékeztek minden részletre ugyanúgy, de történeteik alapvető vonalai megegyeztek: a bizonytalanság, a szabadság iránti vágy és az elszántság, hogy a szétszóródott muzsikusokból ismét zenekar legyen.
Tiltólista itthon, támogatás Nyugaton
Miközben a magyar állambiztonság megfigyelte, ügynökökkel vette körül és próbálta hitelteleníteni a zenekart, Nyugaton politikai jelentőséget is tulajdonítottak a fennmaradásának.
A szovjet kulturális terjeszkedést ellensúlyozó Congress for Cultural Freedom kelet-európai emigráns írókat, értelmiségieket és muzsikusokat támogatott, továbbá folyóiratok, konferenciák, hangversenyek és kiállítások finanszírozásával a nyugati modernizmus és az avantgárd nemzetközi jelenlétét is erősítette. A szervezet a Philharmonia Hungarica badeni működését egészen az együttes 1959-es marli letelepedéséig finanszírozta; csak évekkel később derült ki, hogy a támogatáshoz fedőalapítványokon keresztül a CIA biztosította a pénzt.
A támogatás titkos eredete joggal vetett fel kérdéseket, ám a zenekar esetében nem művészi irányítást vagy megfigyelést jelentett, hanem azt tette lehetővé, hogy a menekült muzsikusok együtt maradjanak, próbáljanak és koncertezhessenek.
A zenekar ugyanakkor a magyar állambiztonság operatív célpontja volt, amely ügynököket is állított a művészekre. A „Cyrano” fedőnéven jelentő Szakáts Miklós színész mellett „Galambos” – akit Paul Lendvai levéltári kutatásai Szepesi György sportriporterrel azonosítottak – szintén beszámolt a Philharmonia Hungarica tagjairól és a bécsi magyar emigráció találkozóiról.
De akadtak olyan muzsikusok is, akik visszatértek Magyarországra, majd beszámoltak egykori társaikról. A hazatelepülő „disszidenseket” az állambiztonság szorosan ellenőrizte, és többükkel szemben keményen lépett fel. Szőke Cecília könyve nem ezekből az ügyekből építi fel a zenekar történetét, de nem is hallgatja el őket.
A Kádár-rendszer nemcsak megfigyelte, hanem meg is próbálta kitörölni a hazai nyilvánosságból a zenekart.
Felvételeit nem játszotta a Magyar Rádió, nevét a magyarra fordított zenei lexikonokból is kihúzták. Szőke Cecília később még látta a rádió zenetárában azt a pirossal áthúzott kartont, amely a zárolt felvételeket jelölte. Amikor dokumentumfilmes stábbal visszatért volna, hogy megörökítsék, a karton már nem volt a helyén.
A Haydn-összkiadás, amely zenetörténetet írt
Doráti Antal már a kezdetektől felismerte az együttes lehetőségeit. Támogatókat szerzett, koncerteket vezényelt, és szigorú munkával nemzetközi színvonalú zenekarrá formálta a társulatot. A Philharmonia Hungarica legnagyobb vállalkozása is az ő nevéhez fűződik: 1970-től három és fél év alatt elsőként rögzítették lemezre Joseph Haydn összes, 104 szimfóniáját.
A Decca számára készült sorozat azért is számított úttörőnek, mert a historikus előadói mozgalom ekkor még csak a kezdetén járt.
A kevéssé ismert korai darabokból is olyan felvételek születtek, amelyeket évtizedekkel később is mércének tekintettek. Schwartz József a ciklus mintegy nyolcvan szimfóniájában játszott.
A sorozat két aranylemezt és számos nemzetközi hanglemezdíjat kapott, több mint kétmillió példányt értékesítettek belőle. A teljes Haydn-ciklus az emigránstörténettől függetlenül is maradandó helyet biztosított a Philharmonia Hungaricának a zenetörténetben. Doráti és Menuhin hosszú együttműködése pedig azt bizonyította, hogy a világhírű művészek nem politikai jelképnek, hanem kiváló zenekarnak tekintették az együttest.
A társulat negyvennégy év alatt több ezer koncertet adott, és több mint 360 hanglemezfelvételt készített. Sorsát végül paradox módon éppen az a politikai fordulat pecsételte meg, amelyért alapítói egykor elhagyták Magyarországot. A vasfüggöny leomlásával és Németország újraegyesítésével megszűnt az a különleges történelmi helyzet, amely állami támogatását indokolta.
A másik két, közvetlenül támogatott németországi együttest átvette egy-egy intézmény: a Bambergi Szimfonikusokat Bajorország, a RIAS zenekarát a német rádió. (A RIAS nevét 1956-ban Radio-Symphonie-Orchester Berlinre változtatták, 1993 óta Deutsches Symphonie-Orchester Berlinként működik.)
A Philharmonia Hungarica mögé azonban senki nem állt. A támogatás megszüntetése után 2001-ben feloszlott. A zenekar alapításának 45 éves jubileumán így „posztumusz” vehette át az Európai Kultúráért díjat.
A Philharmonia Hungarica Magyarországon először 1990-ben léphetett fel. A hazatérő koncertet Yehudi Menuhin vezényelte a Kongresszusi központban, a Himnusz pedig hosszú évtizedek elhallgattatása után különös súllyal szólalt meg. Az együttes története azonban még ma sem vált a magyar kulturális emlékezet magától értetődő részévé.
Az eredeti mesterszalagok alapján idén február 20-án jelent meg a Philharmonia Hungarica és Doráti Antal teljes Haydn-szimfónia felvételeinek új, 24-bit/192kHz-es felbontású, remasterelt kiadása a Decca Classics/Universal Music jóvoltából. A 41 CD-lemezes gyűjteményes dobozszett, illetve az ismert platformokon elérhető nagy felbontású digitális letöltés és streaming a szimfóniák mellett tartalmazza Haydn menüettjeit, valamint a Royal Philharmonic Orchestrával közösen rögzített oratóriumokat is.
Infó: Szőke Cecília: Philharmonia Hungarica, 2026., második kiadás. A könyvhöz CD-melléklet is tartozik. Az elhallgatott zenekar címmel 2006–2007-ben magyar dokumentumfilm a Philharmonia Hungarica történetéről, amelyet Somogyvári Rudolf rendezett, a zenei szerkesztője és alkotótársa pedig Szőke Cecília volt.
