Ez sem akármilyen történet: negyven évvel ezelőtt, 1986 szeptemberében a Venus című dal az amerikai lista első helyére került a Bananarama brit női énektrió előadásában. A számot Nagy-Britanniában a nyolcadik helyen jegyezték.
Ugyanez történt tizenhét esztendővel korábban, amikor a szerzemény eredetijét a Shocking Blue elnevezésű holland együttes vitte globális sikerre. Az örökzöld beatslágert az Egyesült Államokban az első, az Egyesült Királyságban a nyolcadik helyen jegyezték. Bágya András és G. Dénes György táncdalát dúdolta magában az ember: „Az égen néma, álló csillagok…”
Megállt az idő.
Amúgy a Venusnak is van magyar vonatkozása. A dalt Veres Mariska énekelte, aki úgy került 1968-ban az egy évvel korábban alakult Shocking Blue csapatába, hogy Fred de Wildét, a zenekar énekesét behívták katonának.
Robbie van Leeuwen, a banda gitárosa – egyben a szám szerzője – a Bumble Bees formáció klubkoncertjén látta-hallotta az akkor huszonegy esztendős lányt, és áthívta a Shocking Blue-ba.
A Venus 1969-es, kiugró sikere alapján a hágai lány pompás választás volt. Mariska a holland fővárosban született, miután roma származású édesapja, a hegedűvirtuóz Veres Lajos jobbnak látta 1939-ben, ha elhagyja Horthy Miklós zsidótörvényes Magyarországát. Noha a nácik 1940-ben lerohanták és megszállták Hollandiát, Veres valahogyan megmenekült, családjának több tagját azonban kiirtották. (A sors furcsasága, hogy német nőt vett feleségül. Magától értetődően: nem nácit vagy nemzeti szocialista szimpatizánst.)
A Venust tartalmazó korongból ötmillió kelt el szerte a világon. A számot máig sokszor és sok helyütt játsszák a lemezlovasok, ám a Shocking Blue-nak több ekkora dobása nem volt.
A zenekar hasonlóképpen járt, mint a hatvanas évek jó néhány előadója. Csak néhány azok közül, amit a popszakma „egyszeri csodáihoz” sorolnak: a Hollywood Argylestól az Alley-Oop (1960-ból); a Tokenstől a The Lion Sleeps Tonight (1961-ből); Bruce Channeltől a Hey, Baby; a Tornadostól a Telstar (mindkettő 1962-ből); a Cascadestől a Rhythm of the Rain; Boots Randolph-tól a Yakety Sax; Little Peggy March-tól az I Will Follow Him; Kyu Sakamotótól a Sukiyaki; Inez és Charlie Foxx-tól a Mockingbird (mind 1963-ból); a Trashmentől a Surfin’ Bird; Millie Smalltól a My Boy Lollipop; a Honeycombstól a Have I the Right? (mind 1964-ből); a McCoystól a Hang on Sloopy; Wayne Fontanától és a Mindbenderstől a The Game of Love (mindkettő 1965-ből); a Los Bravostól a Black Is Black; a New Vaudeville Bandtől a Winchester Cathedral (mindkettő 1966-ből); Scott McKenzie-től a San Francisco; a füttyös Jack Smith-től az I Was Kaiser Bill’s Batman (mindkettő 1967-ből); John Fredtől és az ő Playboy Bandjétől a Judy in Disguise; Arthur Browntól a Fire; Leapy Lee-től a Little Arrows; a Lemon Piperstől a Green Tambourine (mind 1968-ból); a Zager és Evans duótól a 2525; valamint a Steamtől a Na Na Hey Hey Kiss Him Goodbye (1969-ből).
Az utóbbit a Bananarama is feldolgozta – és megannyi futballszurkoló tábor énekli immár több mint fél évszázada –, s a lánycsapat 1983-ban az ötödik helyre vitte Nagy-Britanniában. A hölgyhármas rendre sikerrel adaptált, hiszen 1988-ban harmadik volt a Beatles 1965-ös Helpjével, 1982-ben negyedik Jimmie Lunceford archív (1939-es) It Ain’t What You Do-jával, valamint a detroiti Velvelettes – a brit hármas elődjeinek egyike – 1964-es He Was Really Sayin’ Somethin’-jával.
Amikor a Bananarama a Venusszal virított, a Shocking Blue már tizenkét éve nem létezett, 1974-ben feloszlott.
Nem sok más holland előadó került még a középpontba, de közülük mindenképpen meg kell említeni a progresszív rock képviselőjét, a Focust, a világot meghódító Radar Love-ot döngető hard rock csoportot, a Golden Earringet, vagy a countryt játszó Pussycatet (Mississippi), nem elfelejtve a limonádé listaelső bajnokait, a George Baker Selectiont (Una paloma blanca) és a Mouth & MacNeal kettőst (How Do You Do?).
Ám az alapot a Shocking Blue rakta le. Veres Mariska sajnos már régen halott; a hágai Venus idáig húsz évvel túlélte őt.
