A szervezők abból indultak ki, hogy az óvatoskodó „sajnálatos októberi eseményekből” bármennyire is a demokratikus átmenet alapköve lett 1956, máig ez a legtöbb politikai vitát kiváltó történelmi ünnepünk. Október 23-a hogyan élt egyszerre tabusított ellenforradalomként és a magyar szabadság ikonikus forradalmaként a hivatalos és népi emlékezetben? Létezik-e közös nemzeti narratíva az ünnepről? Az ötvenhatos forradalom és szabadságharc 70. évfordulójához közeledve ilyen kérdések kerültek terítékre azon a rendezvényen, amit a Határtalan tudás elnevezésű programsorozat részeként hétfő este tartottak a CEU-n.
Kalmár Melinda történész, irodalmár előadásában felidézte, hogy 1918 óta – beleértve a 2010-es fideszes „fülkeforradalmat” és a Tisza mostani kétharmados győzelmét – tizenegy rendszerváltás, vagy rendszerváltásként is felfogható politikai fordulat történt Magyarországon. Kérdés – jegyezte meg –, a politikai váltások szükségszerűen együtt járnak-e emlékezetpolitikai váltásokkal, vagyis azzal, hogy az új politikai kurzus szisztematikusan átírja a múltat.
„Soha, senki nem mondhatja meg, hogyan szeressük a hazát” – az 1956-os szabadságharcra emlékeztekAz emlékezetet – folytatta Kalmár Melinda – nagyjából három-négy generáción át eleven emlékezetnek lehet nevezni, de ettől elszakadva idővel megjelennek a fikciók, mítoszok, politikai ideológiák. Nem arról van szó, hogy az ideológiák nem emlékeznek, hanem arról, hogy szelektálnak, „másra akarnak emlékezni”. A professzionális, történészi emlékezés viszont racionális műfaj, a történelmet a maga logikájában, a maga autonóm létezésében vizsgálja.
Az 1956-os forradalom esetében a politikai kanonizálás – tehát az, amikor maga a rendszer teremti meg, mit is gondol az adott történelmi eseményről – már abban az évben, decemberben megvalósult.
A pártállam négy fő okot fogalmazott meg, amivel 1956-ot magyarázta. Az elsődleges ok a Rákosi-Gerő-féle klikk sztálinista politikája, a rendszer eltorzítása volt. Ezzel szemben – már a második oknál járunk – természetesen módon kialakult egy olyan pártellenzék, amely lényegében az egész párttagságot, sőt a párton kívülieket is magában foglalta. A harmadik ok a Horthy-korszakból származtatott „belső ellenforradalmi csoportok” működése, a negyedik a „külföldi imperializmus” aknamunkája volt.
1957 elején Kádár János a második ponton annyiban módosított, hogy a pártellenzékről leválasztotta Nagy Imrét és körét: ők ekkor már nem pártellenzéknek, hanem árulóknak és megalkuvóknak minősültek, akik nem vették észre időben – nem is akarták észrevenni –, hogy ellenforradalom készül.
Ha valaki úgy gondolja, csak felülről lefelé lehet az emlékezetpolitikát alakítani, akkor érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a kádári értelmezéssel párhuzamosan kialakult egy ellenkulturális emlékezetpolitikai narratíva is
– hangsúlyozta Kalmár Melinda. 1956-ról masszívan élt az a közvélekedés, hogy a magyar forradalom ütötte az első szöget a szovjet típusú rendszer koporsójába. Kétségtelen, hogy a magyar forradalom a legtöbb áldozatot követelte és a leglátványosabb összecsapást hozta, de más országokban korábban is történtek felkelések – árnyalta a képet. Kitért arra is, hogy a forradalom leverése után, 1957. május 1-jén hatalmas tömeg töltötte meg a Hősök terét és környékét. Kalmár Melinda szerint sokan vágytak a konszolidációra, a vérontás befejezésére. Reménykedtek abban, hogy Kádár az előzőtől eltérő rendszert épít. Nem puszta megalkuvásból mentek ki ennyien ünnepelni – jelentette ki.
Azt szokták mondani, hogy Kádár János és a társadalom között alku jött létre: egyik oldalon az emberek megkapták az életszínvonalat, a másik oldalon elvárták tőlük az amnéziát. A történész szerint az állítás némi finomításra szorul, az alku tartalma ennél összetettebb volt.
Kádár véghez vitte a nagyon durva megtorlást, ugyanakkor egy flexibilisebb, rugalmasabb rendszert hozott létre.
Az amnézia és a hallgatás nem ugyanaz. Amnézia nem volt jellemző a magyar társadalomra, hallgatás igen.
A nyolcvanas évek végén, a rendszerváltás előkészítésekor a „szovjet blokk” minden országának volt emlékezetpolitikai etalonja, nálunk ilyen eseménynek számított 1989. június 16-án Nagy Imre és társai újratemetése. 2010 után eldőlt az a vita, hogy az „utca embere” vagy az „értelmiségi reformkommunisták” testesítsék-e meg a forradalmat: a Fidesz egyértelműen úgy döntött, hogy 1956 főszereplői a „pesti srácok”. A mostani tiszás kormány jelezte, hogy kellene valami, amit mindannyian közösnek érzünk. Nehéz megmondani, hogy mi lenne az – állapította meg Kalmár Melinda. Bár a szabadságvágy lehetne közös minimum, úgy vélte, nem szükséges, hogy konszenzus legyen közöttünk.
A Kossuth téren tartja október 23-i ünnepi megemlékezését a TiszaAz autokratikus és a demokratikus rendszer emlékezetpolitikája között ugyanis nem az a különbség, hogy az egyik felülről diktál, míg a másiknak nincs konstruált emlékezetpolitikája (hiszen van), hanem az, hogy az autoriter rendszernek csupán egyetlen kánonja létezik: nem engedi meg a plurális gondolkodást, ami lényege a demokráciának. Pedig éppen az a jó, hogy „a vitákban jobban megértjük, mit gondolunk a múltról és mit várunk a jövőtől” – fogalmazott Kalmár Melinda.
A professzionális történetírásra hatnak a szóban vagy más formában rögzített élettörténeti emlékezetek, és hatnak a kulturális emlékezet más formái, például a művészeti alkotások, valamint a kulturális emlékezet egészen sajátos formáit képező emlékezetpolitikai intenciók is
– ezt már Rainer M. János történész mondta, akit nemrég megválasztottak az ügynökakták nyilvánosságra hozatalát segítő bizottság elnökévé.
A történetírás – rögzítette – nagyon erősen kitett az emlékezetpolitikának. Az 1989-ig tartó szakaszt az jellemezte, hogy a szovjet típusú rendszer úgynevezett történetírása élesen elkülönült a világ más részén zajló történetírói diskurzusoktól. 1989 után a szovjet típusú történetírói emlékezet egyszerűen megszűnt, helyreállt a diskurzusok határokon átívelő egysége.
Magyarországon 1989-ig a történetírást alapvetően meghatározta egy emlékezetpolitikai diktátum, amely nagymértékben kirekesztő volt, és amelyhez a történetírásnak viszonyulnia kellett – emlékeztetett Rainer M. János. Úgy tűnt, hogy ez a korszak 1989-ben véget ért. 2010-ben azonban – ha nem is azonos feltételek mellett – az erőteljes emlékezetpolitikai intervenció, beavatkozás megismétlődött.
A Kádár-korszakban Hollós Ervin, a Belügyminisztérium „belső reakció” elhárításával foglalkozó osztályának helyettes vezetője (aki több, 1956-ról szóló könyv szerzője is volt) olyan iratokból dolgozott, amelyeket „történészként” egyedül ő látott, azokat jelentős részben ő termelte és ugyanő titkosította – váltott ki derültséget az amúgy zsúfolásig megtelt teremben Rainer M. János. 1989 után a legfontosabb változás a „levéltári forradalom”, az ötvenhatról szóló hazai és külföldi források felszabadulása volt. Óriási mennyiségű, korábban elzárt irat került elő, kirajzolódott 1956 nem nyilvános története.
Rainer M. János nem számít arra, hogy javaslata meghallgatásra talál, de helyesnek tartaná, ha megszűnne mindenféle állami emlékezetpolitika. Nincs rá szükség.
Az előadásokat követő pódiumbeszélgetésen ezt annyival egészítette ki, hogy elsősorban a 2010 és 2026 közötti, „emlékezetpolitikailag hiperaktív magyar államra” reflektált. Persze – tette hozzá –, az állam rendezzen ünnepeket, de ne zárjon ki bizonyos típusú ünnepléseket: nem képzelhető el olyan emlékezet, amely nem válogat a múlt eseményei és jelentései között.
A 2010-ben kezdődött emlékezetpolitikai offenzíva során egészen páratlan állami támogatással számos történetkutató intézet jött létre, de Rainer M. János szerint a „pénzeső nem szüntette meg a tudományos aszályt”: a valódi tudományos termés messze elmaradt a ráfordított eszközöktől, a szóban forgó intézetek politikai paradigmától szándékoltan befolyásolt történetet próbáltak elmesélni.

