Át sem kellett fordítani a naptárat egyik évszakról a másikra, augusztusról szeptemberre, hogy tudjuk: már itt kapaszkodik az ajtóréseken befelé az ősz. Kedvenc időszakom ez, bár a varázslatos színekben pompázó hegyoldal most éppenséggel csalfa játékot űz: hiányoznak a megszokott bordók és aranysárgák. Már hetekkel ezelőtt kopott, drapp-barnás árnyalatokba borultak, s jajveszékelve üzentek a fák, pödrött levelekkel, zörgő ágakkal fejezték ki, mennyire fáj nekik az aszály.
Veszteséget visznek magukkal vándorlásukkor a fecskék is. Idén nem keltek ki új fiókák, és amelyik a negyven fokos eresz alatt, vagy a még melegebb időkben mégis úgy döntött, világra jön, az nem érte meg a kamaszkort. Kiaszott, elfáradt, mert szülei nem találtak elegendő szálló rovart a sivatagi hőségben, hogy az az utódok felneveléséhez is elég legyen. Noha augusztusig a felnőttek még itt csiviteltek a bejárati fészeknél, később hetekre eltűntek. Talán a közeli erdőben leltek menedéket, ahol a fák lombja – már amennyi maradt belőle – mégiscsak adott nekik némi hűvöset, s táplálék is több akadt arrafelé.
Pár napja aztán hangos csapkodásra, surrogásra, vijjogásra lettünk figyelmesek, egyszerre több száz fecske húzott elő az erdőből. Megálltak a ház előtti villanydróton, csacsogtak egy kicsit. Talán elköszöntek,
talán azt üzenték, veselkedjünk neki majd jövőre egy újabb életnek, adjunk egymásnak valamiféle reményt, hogy lesz ez még jobb, mint amilyen az idei volt, majd tovarepültek.
A kert jól látható jelekkel üzeni az őszt. A tök apró kis hajtásai, a kezdemények, amikből még reméltünk nagyobb kabakosokat, csoffadt végekkel hajolnak a föld felé. Nincs már erő kiteljesedni, a máskor dús, feszes húsú belső fonnyadt, kiszáradt, szivacsos, legfeljebb a kecskék találnak még bennük csemegézni valót. A bazsalikom rúg egy-két utolsót, alsó szárait fássá keményíti, hátha tovább tartanak ki a harsogó zöld levelek. Virágait még bőven ontja, talán a méhekkel beszélte meg, hogy a végsőkig kitart. Zsongnak is rajta és körülötte csapatokban, hogy aztán télire majd magukkal vigyék táplálék gyanánt a bibék körüli édes port.
A málnán még találni friss, hamvas, bordó szemeket, de a legtöbb inkább fekete, kemény, aszott. Az idei zord télben félig-meddig elfagyott fügebokor újraélesztette magát, de erejéből gyümölcsre már nem futotta, csak leveleit növesztette nagyra. Értékeljük ezeket is, meglepően vaníliás, kókuszos, édesen fanyar szörpöt főztünk belőlük, hogy aztán télen is visszaidézzék majd a nyári ízeket.
A szőlő még ereje teljében, nemcsak minket táplál, de darazsakat és seregélyeket is. Nem bánjuk, jut is, marad is. Megnyugtató a zsongás, s a tudat, hogy a lassan bevackoló ősz életet és élelemet tud adni még az utolsó pillanatokban is.