Szusszanásnyi idő, értő fül, jó példa, védelem – mert joguk volna gyereknek lenni

Milyen az, amikor a gyerekek nemcsak tanulják a jövőt, hanem ők maguk alakítják az iskolájukat? Ha rájuk lenne bízva, mit változtatnának az iskolájukban, fejlesztenének egy applikációt vagy zárat szerelnének a vécére? Hogyan változtatja meg az online bántalmazás arcát az AI? Szlankó Viola, az UNICEF Magyarország gyermekvédelmi igazgatója ezekről és a „Rajtad áll a jövőd!” program tapasztalatairól is beszélt a lapunknak adott interjúban. 

Számos optimizmusra okot adó változás történt hazánkban az elmúlt hónapokban, így az oktatást, a gyerekeket érintő ügyekben is. Az egyik ilyen, hogy az UNICEF Magyarország Rajtad áll a jövőd! programjára szinte tökéletesen rímel a Tisza-kormány Gyermekek és diákok hangja nevű kezdeményezése. Vajon a világszervezet inspirálta a kormányzati gondolatot?

A „Rajtad áll a jövőd!” egy öt éve futó kezdeményezés, amelynek a legfőbb célja a gyerekek aktív bevonása. Olyan projekteket támogatunk, ahol a fiatalok maguk fogalmazzák meg az őket érintő problémákat és dolgozzák ki a megoldásokat. Mondjuk, szebbé teszik a környezetüket, formálják a tanár-diák kapcsolatokat, építik az iskolai közösséget. A szakértői köreinkben olyan emberek tevékenykednek, mint például Magyar Zita, a szakképzési centrumok elnöke vagy Németh Szilvia oktatáskutató, aki az új kormányban szintén aktív szerepet vállal. Az UNICEF-nek soha nem az a célja, hogy párhuzamos szolgáltatásokat tartson fenn, hanem az, hogy amit gyerekjogi szempontból helyesnek gondolunk, azt eljuttassuk a döntéshozókhoz, és ők beépítsék a rendszerbe. Nincs arról első kézből származó információm, hogy az UNICEF inspirálta-e a kormányzati elképzelést. Ráadásul nem is ez számít, hanem sokkal inkább az, hogy a jó gyakorlat, amit mi évek óta fejlesztünk és népszerűsítünk, visszaköszön. Végső soron a legfontosabb célkitűzésünk, hogy az általunk javasolt sikeres módszereket a mindenkori oktatási, egészségügyi, gyerekvédelmi rendszer átvegye.

A magyar közoktatás meglehetősen poroszos, de hátha ez is változni fog. Az UNICEF Magyarország mindenesetre megelőzte itthon a korát. Könnyű volt a pedagógusokat, a gyerekeket bevonni abba, hogy merjenek vitázni, véleményt mondani és képviselni az érdekeiket akár a tanáraik előtt?

A legfontosabb tanulság számunkra, hogy a gyerekekkel csak akkor tudunk hatékonyan együttműködni, ha megtaláljuk a hangot a helyi tanárokkal. Egyébként sem lenne az a jó módszer, hogy Budapestről mondjuk meg a tutit. Először megkeressük azokat az elkötelezett iskolaigazgatókat, koordinátorokat, akik ott helyben élnek és dolgoznak, majd rajtuk keresztül érjük el a fiatalokat. A tapasztalatunk az, hogy ha találunk egy olyan kulcsszereplőt, aki hisz abban, hogy a gyerekek szava számít, és teret kell nekik biztosítani a valódi véleménynyilvánításra, akkor a fiatalokkal hihetetlen dolgokra képesek. Természetesen ez a gyakorlat elsőre sem a diákoknak, sem a tanároknak nem volt teljesen természetes vagy otthonos. Úgynevezett Budapest–vidék-ellentétet nem fedeztünk fel, hiszen fővárosi iskolákban is megjelennek olyan döntések, amik nem a gyerekek érdekeit helyezik a középpontba, míg vidéken pedig sok progresszív szemléletű iskolával találkoztunk. Óriási a szórás.

Beszédes, hogy az első miniszteri interjúját is egy diákújságnak adta. De tudok más példát is mondani: alakulóban van egy fiatalokból álló testület, hogy első kézből ismerhessék meg a döntéshozók a diákok véleményét.

Egészen pontosan mi ez a testület és hogyan jött létre? Milyen szempontok alapján érdemes egy ilyen csapatot összeszervezni?

A lényege, hogy a miniszter asszony összehívott gyerekeket, fiatalokat jó pár szervezettől, köztük az UNICEF Magyarország fiatal nagyköveteit is, hogy legyen egy állandó ifjúsági tanácsa, amellyel rendszeresen egyeztethet az őket érintő kérdésekről. Erre egyébként Európában is van példa: Ursula von der Leyennek is van egy ilyen ifjúsági testülete, abban a körben is benne vannak a mi fiataljaink. Az UNICEF Magyarország is több mint tíz éve működteti a Fiatal Nagykövet programját, ami ugyanezt a célt szolgálja. Létrehozni egy ilyen közösséget nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik így kimondva. Hiszen gondoljunk csak arra, hogy a fiatalok egy szokatlan környezetben könnyen zavarba jöhetnek, esetleg a politikusok nem találják meg kapásból a helyes hangot velük. Nagyon fontos elérni, hogy a gyerekek őszinték legyenek, feloldódjanak, konstruktívak maradjanak, vitázzanak, és elég diverz legyen a csapat. Tegyük hozzá, hogy egy ilyen gárdát nehéz heterogénra formálni, mert hasonló, közösségi feladatra általában a jó tanulók, az elitgimnáziumok diákjai jelentkeznek. Nekünk viszont az a fontos, hogy többféle háttérrel rendelkező gyerek is helyet kapjon, még akkor is, ha őket nehezebb elérni és bevonni. Ha viszont összeáll egy ilyen vegyes csoport, az együttműködés sokkal izgalmasabbá válik és valóban megjelenik sokféle hátterű vagy személyiségű gyerek nézőpontja.

Hátborzongató deepfake rémálom: minden osztályban van egy áldozat

Visszatérve a Rajtad áll a jövőd! programra, az elmúlt öt évben mit tapasztaltak? A projektmunkákból mi körvonalazódik, mit szeretnének a gyerekek, mi bántja őket legjobban?

Az ember mindig arra számít, hogy a fiatalok hatalmas, extra ötlettel, mondjuk applikációfejlesztéssel állnak elő. Ehhez képest évről évre azt tapasztaljuk, hogy a mindennapi életük legapróbb, legfapadosabb problémáit szeretnék megoldani az iskolában. Ilyenek például a fizikai infrastruktúra hiányosságai: hogy nem lehet becsukni a vécéajtót, hogy nincs mikró a konyhában. Visszatérő elem az is, hogy vágynak egy kis nyugalomra az iskolában, egy helyre, ahol a barátokkal le lehet ülni, és kipihenni a túlingerelt, folyamatosan zajos környezetet, ami egy iskolát jellemez. Nem véletlen, hogy minden évben kapunk „chillszoba” pályázatot.

De nagyon népszerű téma a részvétel, amelyből az látszik, hogy a gyerekek egyre jobban megértik, az az iskola jó igazán, amelyikben az ő véleményüket is megkérdezik.

Szó esett a bullyingról, és nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy ezen a téren itthon még nagyon sok a tenni való. Mit tehet például az UNICEF Magyarország azért, hogy ha nem is megszűnjön, mert ez minden bizonnyal csak egy ideális világban történhetne meg, de legalább jelentősen mérséklődjön a jelenség? Milyen eszközök vannak erre?

Készítettünk 2022-ben egy reprezentatív kutatást a Mediánnal, amelyből döbbenetes adatok jöttek ki. A diákok 66 százaléka mondja azt, hogy rendszeresen éri bullying az iskolai közösségben. A negyedük ráadásul úgy érzi, hogy ekkor senkitől sem tud segítséget kérni. A gyerekek harmadával fordult már elő olyan, hogy egyszerűen azért nem ment be iskolába, mert félt a bántalmazástól. A kutatás eredményeinek a kommunikációja mindig remek alkalom arra, hogy felerősítsük a téma hangját. Van egy alkalmazásunk, a Help App, amely kifejezetten edukatív, interaktív tartalmakkal segít a gyerekeknek. Megmutatja, hogyan ismerhetők fel a bántalmazás különböző formái, hol a határ mondjuk a csipkelődés és a bántás között, és hova lehet fordulni, ha baj van. Összegyűjtöttük benne a segítségnyújtó szervezeteket, de emellett van benne egy kis jogtudatosítás is.

Nagyon sokszor egy-egy foglalkozás után ébrednek rá: ez így nem oké. Ehhez kapcsolódik az Ébresztőóra programunk is, ami egy gyerekjogi és jogtudatosító kezdeményezés és ahol rendszeresen előkerül a védelemhez való jog. Már tíz éve fut, és eddig körülbelül 50 ezer gyereket értünk el vele. A képzést nem mi tartjuk közvetlenül, hanem szakembereket – iskolapszichológusokat, rendőröket, iskolai szociális segítőket – készítünk fel, akik aztán a saját iskolai közegükben adják tovább a tudást.

„Nem küldhetjük haza a diákokat azzal, hogy várják meg, amíg megjavul a világ”

Tenni kell az ellen, hogy a gyerekek ne borzalomként éljék meg az iskolás éveiket. Azt, hogy a bántalmazás sajnos a mindennapjaik része, az időnként nyilvánosságot kapott esetek mutatják meg, mint a legutóbb Nagykovácsiban lezajlott szívszorító történet (szeptemberben egy 12 éves kislányt több kortársa kicsalt a Békás-tóhoz, arra kényszerítették, hogy térdeljen le, majd levideózták a megalázását – a szerk.). Sokat változott a világ az utóbbi években, évtizedekben. A bántalmazás gyakran az online térbe is bekerül, ennek következtében a szégyen még inkább megviseli a gyerekeket, hiszen hatalmas közönség elé kerül a megalázásuk. Az AI-val készült képek és videók áradatára sem biztos, hogy kellően fel tudtunk készülni. Még szinte mi, felnőttek sem fogjuk fel teljesen, milyen világba érkeztünk, képzeljük el ehhez képest egy gyerek bizonytalanságát.

Ha ténylegesen nem is egy érintett gyerek szerepelt egy rosszindulattal megalkotott képmáson, a következményeit akkor is ő viseli. És ez már egy új típusú bántalmazás. Megtaníthatjuk a gyerekeknek, hogy a fotók küldésének és megosztásának lehetnek veszélyei. A mesterséges intelligencia korában azonban már az sem feltétlenül védi meg őket, ha ők maguk óvatosak: mások által készített képek is felhasználhatók, átalakíthatók, sőt akár új képek is generálhatók róluk. És közben azt sem várhatjuk el a gyerekektől, hogy ezért láthatatlanná váljanak az online térben – különösen akkor, amikor közben arra bátorítjuk őket, hogy hallassák a hangjukat, legyenek aktív tagja a közösségnek, társadalomnak.

Tíz vagy tizenöt év múlva milyen magyarországi gyerekkort, iskolai életet, oktatást szeretne látni?

Szeretném, hogy a gyerekek vegyenek részt minél jobban az oktatás kialakításában. Legyenek olyan jól működő részvételi csatornák és fórumok, amelyek valódi lehetőséget adnak nekik arra, hogy elmondják a problémáikat, megosszák az ötleteiket, érezzék magukat jobban az iskolában, és tanuljanak meg kiállni magukért, a véleményükért. Szintén nagyon fontosnak tartom a mentális egészség témakörét. Régóta az a legfőbb célunk, hogy a lelki egészség az oktatás szerves részévé váljon. Legyenek rendszeres mentális egészséggel foglalkozó órák az iskolákban, ahol a diákok biztonságos, ítélkezésmentes közegben beszélhetnek a stresszről, a szorongásról, a magányról, a kapcsolataikról és arról, hogyan vannak valójában. Ezek az órák ne arról szóljanak, hogy egymást vagy önmagukat diagnosztizálják, hanem segítsenek felismerni, mikor fér bele egy nehezebb időszak vagy a kamaszkori motiváció ingadozása az életükbe, és mikor lehet szó tartósabb, mélyebb nehézségről. Tudják meg, milyen jelekre érdemes figyelniük maguknál és a barátaiknál, hogyan lehet segítséget kérni vagy felajánlani, és kihez fordulhatnak az iskolában, illetve azon kívül. Olyan intézményeket kellene terveznünk, amelyek nem ágyaznak meg a bullyingnak. Ez persze nem egyszerű feladat, hiszen a gyerekekre számtalan tényező hat, kezdve a közbeszéddel.

De közben rengeteg iskolai szempont is van, mint például a túlterheltség vagy a versenyeztetés, amelyek mind olyan stresszt okoznak, amit a gyerekek végül egymáson vezetnek le. Az egész iskolát úgy kellene megtervezni, hogy ne csak a kognitív készségeket és a lexikális tudást fejlessze, hanem azt is figyelembe vegye, hogy a gyerekek mitől érzik magukat jól a bőrükben. Nem kellene mindent túlstrukturálni. A mai fiataloknak óriási mennyiségű adatot kell feldolgozniuk: az idegrendszeri fejlődésüket, a testi változásaikat, az identitásuk keresését. Ehhez az kell, hogy legyen idő a pihenésre, a kötetlen beszélgetésre, a lazításra. Ugyancsak fontos lenne, hogy a jogtudatosítás része legyen a mindennapi tantervnek. És nem azért, mert önfejű, követelőző kisgyerekeket akarunk nevelni, hanem azért, mert a jogaink ismerete szorosan összefügg a társadalmi együttéléssel és a felelősségvállalással. Meg kell érteniük, hogy az én jogaim odáig tartanak, ahol a másik ember jogai elkezdődnek – ez nem önzés, hanem az együttélés alapja.