Régi nünükém a „szervezett felelőtlenség” elmélete, amit saját használatra találtam ki, hogy megmagyarázzam a modern információs társadalmak fura paradoxonát: miért van az, hogy egy külön-külön ragyogóan tehetséges, művelt emberekből álló közösség, ha egy alapvető, mondjuk így, fundamentális problémával szembesül, akkor hajlamos egy butuska ötéves gyerek szintjén döntést hozni.
Példának vegyünk egy fundamentálisan problémás helyzetet.
Ül egy szobában tíz ragyogó entellektüel, mondjuk latin-ógörög nyelvész, és tudományos szimpóziumot tart éktelen büdösben. A folyosón már régen eldugult a vécé. Azonban a ragyogó entellektüeleknek külön-külön egzisztenciálisan kifizetődőbb lesz nem tudomást venni a sloziban dúló állapotokról, inkább ülnek fegyelmezetten a büdösben, és pókerarccal beszélgetnek az ógörög lingvisztikáról, még úgy is, hogy közben már kóstolgatja őket a kolera.
A probléma pont az, hogy ők egy úri társaság, ahol ha valaki szóba hozza, hogy eldugult a budi, az leírta magát, mivel egy tudományos szimpóziumon az ember nem beszél ilyen nemtelen témáról.
Ha pedig valamelyikőjük lázadóbb vagy csak egyszerűen nem bírja tovább, és vécépumpát ragad, nos, abban a pillanatban szembetalálja magát a többi kilenccel, mivel ők innentől abban lesznek érdekeltek, hogy bebizonyítsák: nem ők csináltak magukból eddig totál hülyét, hanem a tizedik, aki úriember létére egy tudományos szimpózium kellős közepén egyszer csak felcsapott vécépucolónak.
Azaz:
az ilyen fundamentális problémák megoldásának egyenes következménye, hogy a lázadó szükségszerűen szembetalálja magát a teljes addigi közösségével.
Így tett anno például Magyar Péter, aki szembenézett azzal, hogy amiben addig élt, az egy brutális nagy hazugság volt – viszont ehhez gyakorlatilag le kellett nulláznia az addigi élete teljes, Fidesz-közeli kapcsolatrendszerét.
Ezt Mráz Ágoston Sámuel és társai nem merték megtenni, inkább szépen végigasszisztálták közösségük katasztrófáját. És még most is: miközben a háta mögött a folyosón terjeng az eldugult vécéből bugyogó szenny, Mráz kolléga pókerarccal arról beszél a Magyar Nemzetnek, hogy Orbán nem akadály a Fidesznek, hanem erőforrás.
Nos, lehet, Ágoston Sámuel magának be tudja adni, hogy most éppen nem hazudik – a hazugság és az önámítás egypetéjű ikrek –, ám maradjunk annyiban, hogy baromira nem hiszem el, amit mond. Például azt, hogy csak a választás előtti utolsó hetekben látott olyan mérést, amelyik a Tisza előnyét mutatta, de hát jaj, megharagudott volna rá az egyatáboregyazászló népe, meg akkor már úgyis mindegy volt.
Mráz kollégát régről ismerem, elmondhatom, az egyik legjobb tanuló volt az egyetemen, évfolyamelső, évtizedes gyakorlattal pedig egy óriási büdzséjű kutatócég felett rendelkezett.
Egészen egyszerűen nem hiszem el, hogy nem látta azt, ami itt, a Nézőponthoz képest nulla kutatási bázissal rendelkező Népszavánál is magától értetődőnek tűnt.
Hogy mást ne mondjak, a „Hol élünk?” podcastunknak már egy bő évvel a választások előtt azt a címet adtuk, hogy kétharmad felé robog a Tisza. Még csak nem is nagyon kockáztattunk ezzel. A választás nagyjából már 2025 közepére eldőlt, ősz magasságára már csak az volt a kérdés, hogy lesz-e kétharmad, 2026 elejére meg az, hogy mekkora. Egész egyszerűen nem volt egyetlen olyan politikai, geopolitikai, társadalmi, gazdasági mutató, amely arra utalt volna, hogy a Fidesz nyeregben marad.
A párt már 2022-ben túlnyerte magát, és a győzelemből a lehető legrosszabb tanulságokat vonták le. Közben Orbán külpolitikai víziója Putyin ukrajnai felsülésével bedőlt, a gazdaság leragadt, az infláció száguldott, az uniós pénzek elmaradásával a vidék megdolgozására fordítható összegek is hiányoztak, sőt az oligarchia életben tartására a NER a vidéktől kezdte elszipkázni a pénzt. Így az ottani középrétegek már 2023 végére elfordultak a Fidesztől, de még a sokat emlegetett kis falvakban is elkezdett lemorzsolódni a párt. A fiatalok már jóval korábban hátat fordítottak nekik, így maradtak a hatvan pluszosok, viszont 2022-höz képest természetes okokból cirka 300 ezer fővel csökkent a Fidesz tábora.
És ez csak a kiindulópont. Ebbe robbant be a kegyelmi botrány, az Orbán-klán megannyi korrupciós ügye, a Fidesz-kampány elképesztő szellemtelensége, üzenetnélkülisége, digitális árnyékboksza, Orbán Magyar Pétert utánzó, országjárásnak mímelt idétlensége, amivel sikerült még kontrasztosabbá tenni a totyakos téeszelnökre emlékeztető Orbán és a fiatal slimfit titán, Magyar Péter közötti különbséget.
Mondhatnók, ez csak Mráz kolléga baja meg a Fideszé. Orbán mint erőforrás. Ja. Érik a Tisza 2030-as kétharmada.
Van azonban más is.
Tisztán emlékszem az érzésre, ahogy április 12-én tudósítani indultam a fideszes eredményváróra. Örülnöm kellett volna, hogy pár óra, és vége a NER-nek. Ehelyett valami mély, tompa szomorúságot éreztem. A tökfelesleges, értelmetlen rossz előérzetét, hogy most még kint a városban mászkál pár ember, akikkel estére megtelik a traumatológia. Esetleg pár hullazsák.
Máig nem tudom, hogy nem lett ebből lázadás.
Hogy azok az emberek, akiket másfél évtizeden át kondicionáltak a paranoiára, mindenki más szívós gyűlöletére, akiknek másfél éven át a Nézőponttól, az Alapjogokért Központtól, a Társadalomkutatótól és a Századvégtől a Megafonig minden csatornán azt hazudták, hogy a Fidesz stabilan vezet és hogy az összes magyar közvélemény-kutató a CIA–Soros–Ukrajna-gyíkemberek megbízásából nem mond igazat, szóval azok végül miért fogadták el a választás számukra totálisan hihetetlennek hangzó, brutális végeredményét.
A legvalószínűbb, hogy egyszerűen olyan brutálisan nagy, zsibbasztó volt a sokk, hogy a fideszesek akcióképesebbjei egyszerűen elfelejtették felszedni a kockakövet, illetve ilyen különbség mellett a NER-vezetőknek sem volt érdekük megreszkírozni a lázítást, és gyorsan lefújták a bulit.
Azonban még egyszer hangsúlyozom: ez nem Mráz Ágoston Sámuelen és a kollégáin múlott. Ők szépen, engedelmesen locsolták nagy ívben a benzint a pesti utcán, és csak a jóisten kegyelme mentett meg mindenkit, hogy végül senki sem vette elő a gyufát.