Az argentinok által Malvin-szigetekként ismert földterület hovatartozását az ENSZ sem tudja eldönteni. A most élesen bírált világszervezet nem kíván döntőbíró lenni a felek konfliktusában, s nem ismeri el sem a brit, sem az argentin szuverenitást a szigetcsoport felett. Az évtizedek óta tartó vitában többször is arra intette a két ország kormányát, hogy találjanak békés megoldást a vitára, amely 1982-ben, az argentin katonai erők inváziója nyomán vált fegyveres konfliktussá.
A brit partoktól 13 ezer, Argentínától 460 kilométerre fekvő szigetcsoportot az angolok 1833-ban foglalták el, majd annektálták. A néhány ezer ember lakta, zord klímájú szigetekről sokáig csak annyit lehetett tudni, hogy halban rendkívül gazdag. Az csak mostanában derült ki, hogy a Falkland(Malvin)-szigetek óceáni talapzata akár 60 milliárd hordó nyersolajkészletet rejthet, s ez vetekszik az északi-tengeri – már kimerülőben lévő – olajkinccsel. A britek el is indították a szigetek körüli északi medencében zajló Sea Lion (Oroszlánfóka) nevű olajkitermelési projektet, miközben Argentína szankciókkal fenyegette meg azokat az olajvállalatokat és beszállítókat, amelyek brit engedéllyel vesznek részt a vitatott vizeken zajló munkálatokban. Ehelyett arra biztatta a globális olajcégeket, hogy az Argentína szárazföldi részén található Vaca Muerta (Halott tehén) palaolajmezőkbe fektessenek be.
Csak remélni lehet, hogy a történelem nem ismétli önmagát és az egyre erősödő vita nem csap át fegyveres konfliktusba, mint 1982 áprilisában, amikor Argentína katonai erővel szállta meg a szinte védtelen szigeteket.
A 74 napig tartó konfliktus az argentin hadsereg megadásával végződött, miközben 649 argentin és 255 angol katona vesztette életét és meghalt három helybeli lakos is. Noha Milei elnök meglehetősen harcias ENSZ-beszédében úgy fogalmazott, hogy „számunkra a Malvin-szigetek nemzeti ügyet jelentenek”, s azzal fenyegetett, hogy a tehetetlen ENSZ-szel szemben saját kezükbe veszik az ügy megoldását, a helyzet gyökeresen különbözik a negyedszázaddal ezelőttitől.
Akkoriban Leopoldo Galtieri tábornok vezetésével katonai junta uralta Argentínát, s az egyre erősödő belső elégedetlenséggel szemben a tábornok két legyet akart ütni egy csapásra: népszerűségnövelő háborúról álmodozott és Argentína egyik legrégibb területi követelésének próbált érvényt szerezni. A tábornok azonban súlyosan elszámította magát. Margaret Thatcher, az akkori konzervatív brit kormányfő az argentinok által várt egyezkedés helyett már az argentin partraszállás harmadnapján útnak indította a II. világháború utáni legnagyobb brit katonai akciót. A dél-angliai Portsmouth kikötőjéből több száz hajó, köztük két repülőgép-hordozó kelt útra a Falkland-szigetek felé. Az expedíciós flottával a brit fegyveres erők 25 ezer katonája – köztük a később botrányhős András yorki herceg, II. Erzsébet királynő fia, a brit királyi légierő helikopter-pilótája –, és több mint 3 ezer civil segéderő indult a háromhetes hajóútra.
Az argentin erők 74 napos háború után, 1982. június 14-én kapituláltak. A dátumot a Falkland-szigeteken azóta is a felszabadulás napjaként ünneplik. A balul elsült katonai kalandba a Galtieri-rezsim belebukott.
A brit győzelem visszahozta a fájdalmas gazdasági reformok és az ezeket kísérő recesszió miatti elégedetlenségbe kis híján belebukó miniszterelnök szerencséjét. A Konzervatív Párt az egy évvel későbbi választásokat kényelmes többséggel megnyerte és Margaret Thatcher még hét évig maradt a Downing Street 10. lakója.
Az argentin fegyverletétel utáni hetekben senki nem volt igazán ünnepi hangulatban a Falkland-szigeteken. Egy helyi lakos azt mondta a BBC rádiósának: „Megvan a szabadságunk, de azt hiszem, örökre elvesztettük a békénket ezeken a szigeteken.” S hogy mit érezhetnek a háború vesztesei, arról képet kaphattunk idén nyáron, a labdarúgó világbajnokság argentin-angol világbajnoki elődöntő mérkőzését követően. A meccset az argentinok ugyan megnyerték, de könnyek között mutatták fel transzparensüket: „Las Malvinas son Argentinas.” (A Malvin-szigetek Argentínához tartoznak.) Ehhez a házigazda amerikaiaknak is csak annyi hozzáfűznivalójuk volt: „Az Egyesült Államok hisz a szólásszabadságban.”
