Van néhány zene, amelyhez nem egyszerűen emlékek kötődnek, hanem szinte pontosan tudjuk, mikor és hol találkoztunk velük. Nálam ilyen a Linkin Park. Valamikor 2001 körül egy osztálytársam másolt kazettáján került hozzám a Hybrid Theory. Később pedig a Numb volt az első mp3-as csengőhang a telefonomon. Chester Bennington 2017-es halálának híre pedig éppúgy beleégett az emlékezetembe, mint 2001. szeptember 11-e. Ezért sem ültem teljesen semlegesen a Linkin Park: Unshatter előtt, amely szeptember 30-án került a magyar mozikba.
Chester halála előtt nem sokkal az együttes Sopronban koncertezett, máig fájlalom, hogy nem voltam ott. Távolmaradásom oka, hogy a zenekar akkoriban más irányba tartott: a nu metál helyett egy jóval populárisabb korszakot élt, amit én akkoriban leginkább csak „limonádénak” neveztem. Nem mondanám, hogy rossz volt az a zene – csak éppen a Linkin Parktól mást vártam.
Aztán a frontember halála mindent megváltoztatott. Nemcsak a zenekar történetében, hanem abban is, ahogyan a korábbi dalaikhoz és a hozzájuk kötődő emlékekhez viszonyulni lehetett. Éveken át úgy tűnt, Chester Bennington öngyilkossága a Linkin Park végét jelentheti. Az Unshatter (magyarul: a darabjaira hullott egység helyreállítása) pedig éppen azt a kérdést teszi fel: hogyan lehet újrakezdeni valamit, amiről egy ponton már azt gondoltad, hogy örökre véget ért.
Joe Hahn, az együttes DJ-je rendezőként a 2022 körül újrainduló stúdiómunkáktól vezet az új felállás megszületésén át a From Zero albumig és a Sao Pauló-i visszatérésig. Mike Shinoda, Dave „Phoenix” Farrell és Hahn azt próbálják kitalálni: egyáltalán lehet-e még színpadra állni Chester nélkül. Shinoda a film egy pontján arról beszél, hogy hiába képezte magát, nem tartja magát alkalmasnak arra, hogy ő legyen a Linkin Park frontembere.
Aztán megérkezik Emily Armstrong. Az első felvételeken még nem kész frontembert látunk. Éneklése bizonytalan, helyenként kifejezetten hamis, inkább egy keresési folyamat részének tűnik. És éppen ettől érdekes. A film nem utólagos tökéletességet akar mutatni: látjuk, hogy az új Linkin Park tényleg menet közben születik meg.
Brad Delson története pedig különösen érdekes: ő másképpen dolgozta fel a gyászt: miközben az alkotásba bekapcsolódott, jelezte, hogy nem akar az együttessel színpadra állni, így a tagoknak másik gitárost kellett keresniük.
Az alkotás egyik legnagyobb erénye a ritmusa. Hagyja, hogy a zenekar bénázzon, kísérletezzen. Jönnek a zenei ötletek, a poénok, az ugratások, a mozi közönsége hangosan nevet.
A következő pillanatban viszont már azon kapjuk magunkat, hogy egy koncertfelvétel közben próbáljuk visszatartani a könnyeinket.
Aztán eljutunk oda, hogy nemcsak új számokat kell írni, hanem a régi dalokat is hozzá kell igazítani Emily hangjához. Talán éppen ezért működik a női énekes választása. Armstrongot nem lehet Chester Benningtonhoz mérni: más a hangja, az előadásmódja, a jelenléte. A film sem azt próbálja bizonyítani, hogy ugyanazt kapjuk, mint régen. Inkább azt, hogy valami mást próbálnak létrehozni. Ahogy az album címe is mondja: From Zero – a nulláról.
Armstrongnak nem kis terhet kellett magára vennie. Húsz éve volt előadó, mégis úgy beszél magáról, mintha senki lenne. Ehhez képest egyszer csak több tízezer ember előtt kell elénekelnie azokat a dalokat, amelyeket korábban egy olyan ember tett világszerte azonosíthatóvá, akinek a hangja egy generáció számára jelentett valamit.
A film egyik legérdekesebb kérdése ezért nem az, hogy Emily képes-e elénekelni Chester dalait. Hanem az, hogy képes-e úgy elénekelni őket, hogy közben ne kelljen Chesternek lennie.
Az Unshatter nagyon erősen a zenekar belső nézőpontjából meséli el a történetet. Ez érthető: Joe Hahn egyszerre rendező és szereplő, ráadásul a dokumentumfilm készítése együtt haladt a visszatérés történetével. Csakhogy éppen ezért feltűnő, mi marad ki. A Linkin Park visszatérését és Emily csatlakozását nem csak a rajongók egy része kritizálta, Chester Bennington fia, Jaime Bennington is nyilvánosan bírálta a zenekar döntését. Ez a konfliktus a filmben nem kap szerepet.
Ugyanakkor Chesteré az utolsó szó: egy régi, szemcsés, szinte házivideós minőségű felvételt látunk a zenekar korai időszakából. Chester még fiatal, a Linkin Park pedig még csak az út elején jár. Nincs stadion, nincs gigantikus színpad. Csak egy fiatal zenekar, amely akkor még aligha tudhatta, mi vár rá. Szép lezárása ez annak a filmnek, amelynek nagy része arról szól, hogyan próbálják újra megtalálni, mi lehet a Linkin Park.
Én pedig a végére azon kaptam magam, hogy el kellene mennem egy Linkin Park-koncertre.
Nem azért, hogy visszakapjam azt, ami 2017-ben elveszett.
Hanem, hogy megnézzem, mi lett belőle.
