Háromnapos próbafolyamat után indította útjára Bartók Béla hat vonósnégyesének teljes ciklusát a Kelemen Kvartett

A verandán éppen tornaóra zajlik. A fiatal muzsikusok edző vezényszavára fekszenek hanyatt, végzik a gyakorlatokat. Lendvajakabfára Bartók hat vonósnégyesét jöttünk meghallgatni, a fogadtatás mégis arra emlékeztet, hogy a zenélésnek egészen kézzelfogható testi feltételei is vannak. Aki órákon át tart egy hegedűt, brácsát vagy csellót, annak az izmaival is foglalkoznia kell.

Kelemen Barnabás és Kokas Katalin portáján az elmúlt három napban egymás mellett folyt a Kelemen Kvartett próbája és Osztrosits Éva hegedűművész mesterkurzusa. Az istállóból átalakított épületben tanuló növendékek – köztük a Halász Ferenc Országjáró Tehetségkutató aranydíjasai – a kvartett munkájába is belehallgathattak. A rendszeres torna mellett tehát azt is megfigyelhették, mi történik egy művel, amelyet az előadók már évek óta játszanak, mégis újra és újra próbára tesznek.

A Kelemen Kvartett öt éve dolgozik Bartók teljes vonósnégyesciklusán. Kurtág Györggyel hatvannyolc, Rados Ferenccel további hatvan órát töltöttek a művek fölött, Lockenhausban Schiff Andrással is foglalkoztak velük. A számokból legfeljebb a munka léptéke sejthető. Az eredményét most hallhatjuk: a lendvajakabfai koncerttel országos és nemzetközi turné kezdődik, a teljes ciklus felvétele pedig 2027 tavaszán jelenik meg az Alpha Records gondozásában. A lendvajakabfai est után, október 1-jén már a lendvai zsinagógában szólaltatták meg a hat vonósnégyest.

Fél hat után indul a program. Az első beszélgetés még a teraszon zajlik, Farkas Zoltán zenetörténész Bartók leveleiből és feljegyzéseiből idéz. Mácsai Jánossal együtt vezetik végig a hallgatókat a művek keletkezésén, az előttünk álló harminc éven. Az I. vonósnégyes 1908–1909-ben született, a VI. 1939-ben: az első mögött egy fiatal férfi szerelmi válsága áll, az utolsó idején már a világháború és az emigráció kérdése foglalkoztatja a zeneszerzőt.

Bartók az első kvartett nyitótételének vázlatát saját halottas dalának nevezte. Geyer Stefi iránt érzett reménytelen szerelmében az öngyilkosság gondolatáig jutott. A levelekből most az a sebezhető ember szólal meg, akit a szigorú arcú portrék mögött könnyű szem elől téveszteni. Egy pillantást elemez, egy levél szavain töpreng, reményt talál abban is, amiben talán nincs. A kisföldalattin Stefi rámosolyog: Bartók számára ez még bátorítás lehet.

Farkas nem áll meg az életrajzi történetnél. Megmutatja, hogyan kerülnek át annak részletei a zenébe. Stefi egyszer azt kérdezte Bartóktól, szabad-e barátjának neveznie. A válaszban egymást követik a „szabadok”, majd a zeneszerző le is kottázza feleletét. Ennek a megzenésített válasznak a nyoma ott van az első kvartett zárótétele előtti bevezetésben. A cselló egy másik megszólalásában Kodály alakja sejlik fel, aki a válság idején közel került Bartókhoz, és Debussy zenéjének megismerésében is segítette.

Az ilyen történetek hallgatás közben is velünk maradnak. Nem kell minden motívumot azonosítanunk ahhoz, hogy érzékeljük az első kvartett útját: a fájdalmas kezdéstől a mozgás, az erő visszanyeréséig. Kodály az életbe való visszatérésként írta le ezt a belső drámát. A Kelemen Kvartett előadásában ennek a folyamatnak súlya van; a zárótétel energiáját az előtte megtett út teszi igazán erőssé.

A finálé pentaton pávadallamához váratlanul helyi történet kapcsolódik. Kokas Katalin elmeséli, hogy náluk a páva valóban felszállt: a kutya kergette fel a harangtoronyba, amelyet aztán rendszeresen felkeresett. A madár története végül a rókáknál ért véget. A népzenetörténeti magyarázat mellé odakerül a porta egykori lakója is. Ezen a helyen ez a kitérő éppolyan természetesen fér el, mint a verandán a tornaóra.

A kvartett tagjai Kelemen Barnabás és Jonian Ilias Kadesha hegedűművészek, Kokas Katalin hegedű- és brácsaművész, valamint Vashti Mimosa Hunter csellóművész. Négyük együttműködését ilyen közelségből hallgatni külön élmény. A figyelem folyamatosan vándorol a hangszerek között, egy dallamnak, egy ritmikai gesztusnak más és más megszólalója lesz. Bartók zenéjében a hangszínváltásoknak, a pengetésnek, a vonó alatt megszülető érdes vagy áttetsző hangnak is jelentősége van. Egy elszakadó brácsahúr rövid időre megállítja az előadást: a sokféle hangzás mögött nagyon is érzékeny, fizikai eszközök dolgoznak.

A II. kvartett más irányba vezet, mint az első. A könnyedebb, áttetsző nyitótételt vad scherzo követi, majd lassú gyászzene zárja a művet. Farkas az első tétel dallamában az Ady-dalok „Én meghalok” szavaihoz kapcsolódó motívumra figyelmeztet, a középtételben Bartók algériai gyűjtésének hatását emeli ki. A finálé rendkívül kevés hanggal mond el rendkívül sokat.

A levelek közben különös ellenpontot adnak ehhez a zenéhez. Ziegler Márta arról számol be, hogy férje egész nap dolgozik, alig látják, csak az étkezéseknél és a sétákon jelenik meg. Olyankor azonban friss, jókedvű, öröm ránézni. A gyászzenét író Bartók otthoni alakja nem fér bele egyetlen komor portréba. Farkas az alkotás önterápiás lehetőségéről beszél: a szenvedésből mű születik, a munka pedig visszahat arra is, aki létrehozza.

A III. vonósnégyes alatt besötétedik. A cserépkályhában lobog a tűz. A szünetekben házi sütemények és teák várják a hallgatókat, aztán visszaülünk, és folytatódik az este. Gyerekek, kiskamaszok is végighallgatják a programot. Bartók befogadásának sokat emlegetett nehézsége itt egészen más megvilágításba kerül: időt kapunk hozzá, figyelmet, néhány kapaszkodót, és olyan előadást, amely egyre beljebb vonz.

A III. kvartetthez már egy új zenei világban érkezünk. Bartók 1927-ben hallotta Alban Berg Lírikus szvitjét, amelynek vonóshangzásai és játéktechnikai megoldásai ösztönzően hathattak rá. Ugyanabban az évben néhány hónap alatt megírta saját harmadik vonósnégyesét. Rövid, sűrű mű, amelyben a zenei gondolatok állandóan átalakulnak. A visszatérő anyag is megváltozva érkezik meg.

Farkas Bartók variáló hajlamát hangsúlyozza: a zeneszerző nem szereti változatlanul megismételni gondolatait. Ez a magyarázat a hallgatónak is segít. Nem feltétlenül ugyanazt kell keresnünk, amit egyszer már hallottunk; annak módosult alakját, más hangszínét, új összefüggéseit követhetjük. A népzene hatása ezen a szinten is jelen van, a dallamokkal való bánásmódban.

A IV. kvartett öt tételének szimmetriája újabb kapaszkodó. Az első az ötödikkel, a második a negyedikkel áll kapcsolatban, középen a lassú tétel helyezkedik el. A két scherzo rokonságát nagyon különböző hangzások fedik fel: a második hangtompítós, gyors mozgásának párja a negyedik teljes egészében pengetett zenéje. A középpontban a cselló magányos éneke szólal meg.

Egyre több mindenre figyelünk, egyre több részletet tudunk követni. Az élesebb hangzásokhoz, váratlan ritmusokhoz is közelebb kerülünk. Mácsai János a teljes ciklus meghallgatásának értelmét abban keresi, hogy Bartók nyelve az este során a sajátunkká válhat. Ezt az előadás közben tapasztaljuk meg: ami eleinte távolabbinak tűnt, annak lassan felismerjük a mozgását, a hangsúlyait, a humorát.

Az V. kvartettben a szimmetria a tételeken belül is működik. A témák fordított sorrendben térhetnek vissza, a dallamok tükörfordításban jelennek meg. Farkas elmeséli, hogy a Bartók Emlékház kiállításának előkészítésekor ezt a szerkezetet vizuálisan is szerette volna megmutatni, de az egymásba épülő összefüggések egyre nehezebbé tették a feladatot. A zeneszerző mintha egy gondolat megszületésekor már annak megfordítását is hallaná.

A középső scherzo bolgár ritmusai között a brácsa népi ihletésű dallamára hívja fel a figyelmet. A magyarázat néhány pillanatra egyetlen szólam felé irányítja a fülünket. Aztán megint az egészre figyelünk, arra, hogyan fér meg ebben a zenében a szerkesztés fegyelme és a dallam közvetlensége.

A VI. kvartett előtt az otthon maradás és az elmenekülés dilemmája kerül szóba. Bartókot a befejezetlen népzenei munka és édesanyja is Magyarországhoz köti, miközben egyre kevesebb bizalma van abban, ami Európában történik. A művet 1939-ben, Paul Sacher svájci vendégeként kezdi komponálni, majd hazatér, és novemberben fejezi be. Édesanyja decemberben meghal; az emigráció következő ősszel válik valósággá.

A kvartett minden tétele előtt ugyanaz a szomorú, mesto (búsan) jelzésű zene szólal meg. Először a brácsa játssza egyedül, később egyre több hangszer kapcsolódik hozzá. A végére önálló tétellé növekszik, a tervezett gyors finálé helyét foglalja el. Az induló és a burleszk még megmutatja Bartók groteszk humorát, de a zárásban már a fájdalmas dallam marad velünk.

Az I. kvartett az életbe való visszatérés felé vezetett. Harminc évvel később a VI. végén egészen más tapasztalattal ülünk. Az eltelt időt a művek változó nyelvében és a felolvasott levelekben is végigkövettük; közben a fiatal szerelmesből a távozásra készülő zeneszerző lett.

Egy ilyen este után a zene napokig tovább dolgozik a hallgatóban. Ahogy egy jelentős film, könyv vagy színházi előadás után, újra felidéződnek részletei, és utólag is összekapcsolódnak. Lendvajakabfán ezt a befogadáshoz szükséges időt is megkaptuk. A Kelemen Kvartett muzsikálása, a levelek és a beszélgetések együtt tették személyes tapasztalattá Bartók hat vonósnégyesét.

A harmadik kvartett alatt besötétedett. A hatodik után még sokáig velünk maradt Bartók zenéje.