Az vesse az első követ Hankó Balázsra, aki nem ugyanilyen zavartan botorkált volna az autó körül az adóhatóság bűnügyi főosztályának az idézésével a zsebében, mígnem az autó elszáguld, és mi mehetünk a szabadságvesztés felé gyalog, hogy aztán cirka százméterenként kívánjon letartóztatni (és kívánjon boldog zárkaéveket) a heveny lopásfrász miatt fenekedő népharag. Mi még a járművet is elvétettük volna talán a „nagyon Gyorskocsi utcában” (Wéhli Márk pályaműve/Facebook), időgépbe ülünk esetleg vagy Hold-rakétába, hiszen mégsem mindennap veszik őrizetbe az embert. Az sem vállalhatatlan kockázat, ha kijelentjük, a legtöbben egy életen át nem kerülünk ilyen helyzetbe, ahogy olyanba sem, hogy titkos kuratóriumban milliárdok sorsáról kelljen döntenünk egy velejéig illiberális padre kormányában. Hovatovább profiként tudjuk kivédeni úgy általában és jellemzően, hogy bármiféle közpénz közelébe sodorjon minket a balszerencsénk. Így elég könnyű nem lopni, az is igaz.
Bűn-e, ha egy művész fideszes? Erre a roppant leleményes kérdésre sikerült leegyszerűsítenie a 17,3 milliárdos (mínusz áfa) hűtlen kezelést az ún. nemzeti oldal színe-javának, ismét igazolva, hogy eszük ágában sincs már ebben az életben felnőtt fehér heteró keresztény szélsőjobboldaliként ránézni a cselekedeteikre. Nem szép látvány, az egyszer igaz, és legalább annyira orrfacsaró, de hát valaki csak odarakta, hogy odarittyentettét ne mondjunk. És a nyomok a bányába/Karmelitába vezetnek. De nem, nem nyitnak szemet a valóságra.
Beleszédültek a centrális erőtérbe testületileg, akár az egyszeri gyerek a játszótéri pörgettyű első élményébe, ami után még a hátán is egyenesebben tudna járni, mint a lábain.
Azt azért engedjük meg, hogy egy ilyen kulturális pénzosztási feladvány természeténél fogva nem tud egyszerű lenni. A kultúra (aggasztóan vagy szerencsére) roppant tág fogalom, a művészek színes értékrenddel rendelkeznek, így óhatatlan, hogy a pénzosztás ilyen-olyan pártállást támogasson. Közvetve. A baj a közvetlenséggel van (vö. Tesóka, a diplomata), amikor a kormánypárti kötődés halmaza és a szerencsés nyertesek halmaza bámulatos átfedést mutat.
Hankó tett egy vakmerő kísérletet, hogy kimódolt szófelhővel illusztrálja a pénzosztás szakmai feddhetetlenségét, ennek a próbálkozásnak a hitelességét még vizsgálják a tudósok, amint abbahagyták a röhögést. Abban a célcsoportban ugyanis, amire a Kiemelt Kulturális Programok Ideiglenes Kollégiuma fókuszált, a jelek szerint nehéz lett volna úgy eldobni egy húszezresköteget, hogy ne egy fideszes művészt találjon fejbe a támogatás. Legalábbis ez az alapos gyanú, amiben osztozik az ügyészség is, osztja ezt a bíróság is, hiszen Hankó Balázs a korábban letartóztatott munkatársaihoz hasonlóan előzetesbe került.
Eszerint bizony a volt miniszternek arról kellett meggyőznie magát gigászi vitában, hogy Mága Zoltán vagy Pityinger László nagyobb művész, mint amekkora fideszes, és: amekkora tétje van a Nemzeti Oldal Végső Harcának az újkommunizmus új kísérteteivel szemben.
Hát, ennyire sikerült, nyakunkon a Tisztítótűz, amit annyira azért nem sajnálunk, mert a használati útmutató és a vonatkozó ígéretek szerint ez jó eséllyel csak a bűnösöket illeti. Illetve egy felvételi követelmény még van a purgatóriumba: a bűnbánat. Nos, ez egyelőre nem erőssége a történelem szemétdombját és az ellenzéki pártokat korábban előszeretettel egy lapon emlegető Fidesz–KDNP-s alakulat maradványainak, akik jelenleg lényegesen közelebb vannak a szemétdombhoz, mint a történelem bármely más építményéhez.
De ha már purgatórium: Osztie Zoltán is észrevétette magát a héten. Ha nem tudnánk, hogy Kövér Lászlót április idusán inaktiválta a társadalmi többség szilárd elhatározása, és hogy Semjén Zsolt is bízvást inkább a vadászatnak él azóta, rájuk tippeltünk volna először/másodszor. De nem. A katolikus plébános hozta a választási kampányok hajrájának se istent, se embert nem ismerő kíméletlen retorikáját, és ha van még egy perce, ki is átkozza Magyar Pétert és az összes Tisza-szavazót az egyházból. Isten szolgája szólott így, a szószékről: a Tisza Párt szavazói egy erkölcsileg romlott, az országot elpusztító társaságra voksoltak, ezért büszke arra, hogy körülötte nincsenek tiszás szavazók, akiknek egy „hitetlen, erkölcstelen nemzetáruló” kell. Nem mintha Tisza-szavazóként szeretnénk gondolni magunkra (bár áprilisban könnyekben úszva táncoltuk át az éjszakát a Batthyány téren, és azóta is naponta többször sóhajtunk fel vagy éppen mosolyodunk el a „tavaszi eltakarítottak” vergődésén), és Osztie atya gyóntatói szolgálatait sem terveztük igénybe venni, de ezek után bele sem merünk gondolni egy ilyen aktusba. De hogy elemelkedjünk ettől a minden elemében vállalhatatlan és szerintünk szabályosan istentelen templomi szózattól:
egy mentőst vagy egy traumatológust sem szívesen látnánk szolgálat közben úgy, hogy közben éktelen haraggal szónokol az újkommunisták (vagy bármilyen bárkicsodák) iránti ellenszenvéről, amikor szemmel láthatóan pótolhatatlan életmentésre volna sürgető igény.
A Magyar Katolikus Egyház korszerűen a miniszterelnök posztja alatt, kommentben válaszolt Magyar Péter bocsánatkérésre felszólító felháborodására. Ahogy írták a lényeget semmilyen formában nem érintő válaszukban: „nem vagyunk politikai szervezet, küldetésünk a lelkek üdvösségének szolgálata”. Minket már csak egy dolog érdekel ezután, ami igazából két kérdés: milyen lelkiüdvösség-szolgálat része tud lenni három és fél millió ember kimért, artikulált, tervszerű szapulása papként, és hogy a Magyar Katolikus Egyház képes-e szégyellnie magát intézményként, ha már Ember oly régen volt.
