Megdöbbentő képek érkeznek Franciaországból: egyre inkább erőszakba torkollnak a diákok tüntetései. A francia oktatás helyzete valóban drámai: a fiataloknak sok mindenben igazuk van.
Nehéz a tanulás fontosságáról beszélni annak a tizenévesnek, aki negyvenedmagával ül egy osztályteremben, rendszeresen elmaradnak az órái tanárhiány miatt, vagy olyan épületbe jár, ahol beázik a plafon, használhatatlan a mosdó, és nyáron negyven fok közelébe emelkedik a hőmérséklet.
Franciaország már évek óta szembesül ezekkel a problémákkal, a mindenkori kormány mégis hagyta, hogy a nagyvárosok peremkerületeiben az iskola egyre kevésbé jelentse ugyanazt az esélyt, mint a tehetősebb környékeken.
Ok tehát bőven van a megmozdulásokra, a kormánnyal szembeni bírálat teljesen megalapozott. Jogos, hogy a diákok több tanárt szeretnének, kisebb osztályokat, jobb épületeket, kiszámíthatóbb továbbtanulási rendszert.
Érthető a düh is, amelyet az vált ki a fiatalokból, hogy miközben folyamatosan azt hallják, rajtuk múlik Franciaország jövője, az állam egyre kevesebb pénzt és figyelmet szán rájuk.
Ebből azonban még nem következik, hogy minden eszköz megengedett.
Amikor egy iskola bejárata lángol, egy igazgatót megtámadnak, bútorokat, buszokat vagy középületeket gyújtanak fel, nehéz azt állítani, hogy ezek a cselekmények az oktatás jobbá tételét szolgálják. Hiszen éppen azt az infrastruktúrát teszik tönkre, amelynek a rossz állapota miatt az egész mozgalom elkezdődött.
A helyzet azért groteszk, mert a francia állam egyik legnagyobb gondja éppen a pénzhiány. Ha egy iskola épületének a felújítására nincs elegendő forrás, aligha kerül közelebb a megoldás azzal, hogy ugyanennek az épületnek megsemmisítik a bejáratát. A javításra fordított pénz végül ugyanabból a költségvetésből hiányzik majd, amelyből tanárokat, mosdókat, szigetelést vagy tanszereket kellene finanszírozni.
Ettől természetesen a követelések még nem válnak kevésbé jogosakká. Az erőszak azonban alkalmas arra, hogy éppen a lényegről terelődjön el a figyelem, hiszen
így már nem arról beszél a közvélemény, miért nincs elég tanár, hanem arról: ki gyújtotta fel az iskolát.
Ez pedig kedvező fejlemény a kormány számára, hiszen sokkal könnyebb letartóztatásokról és rendbontókról beszélni, mint arról, hogy miközben Franciaország Európa legtehetősebb államai közé tartozik, mégsem képes a diákoknak egyenlő és elfogadható körülményeket teremteni.
A rendezést azonban a politikai élet szereplői sem könnyítik meg. A radikális pártok politikai tőkét próbálnak kovácsolni a történtekből, a baloldali populista Engedetlen Franciaország (LFI) nyíltan támogatja a tiltakozókat, és rendőri elnyomásról beszél. A szolidaritással nem is lenne gond, azzal annál inkább, hogy a párt igyekszik olajat önteni a tűzre.
Ez a diákok számára is veszélyes. Abban a pillanatban, amikor egy oktatási tiltakozás valamely párt utcai hátországának látszik, elveszítheti azt a széles társadalmi támogatást, amely nélkül nehezen kényszeríthető engedményekre bármilyen kormány. De az is igaz: ha a hatalom minden tiltakozó mögött politikai felbujtókat keres, azzal éppen a valódi elégedetlenség okait tagadhatja le.
Franciaországnak ezen a téren bőséges történelmi tapasztalata van. Diákmozgalmak, sztrájkok és utcai tiltakozások többször változtatták meg az ország politikai napirendjét.
De a sikeres társadalmi mozgalmak erejét rendszerint az adta, hogy követeléseikkel másokat is maguk mellé tudtak állítani.
A mostani tiltakozók előtt is ez a választás áll. Megmutathatják, milyen állapotban vannak az iskoláik, kikényszeríthetik, hogy Franciaország beszéljen a tanárhiányról, az esélyegyenlőtlenségről és a leromló közoktatásról. Vagy hagyhatják, hogy néhány égő barikád, feldúlt iskola és pártpolitikai csata elfedje mindazt, amiért eredetileg az utcára mentek.
A dühük érthető. Éppen ezért volna kár, ha éppen saját maguk tennék lehetetlenné a minden szempontból elengedhetetlen tűzoltást.