Időutazás
Sík Endre könyvei – „Bem rakparti évek”, „Vihar a levelet..”, „Próbaévek” – kamaszkorom felvilágosító olvasmányai közé tartoztak. Sík ugyan csak 1958 és 1961 között volt külügyminiszter, de már 1948-től az új külügyi felső vezetés tagjaként dolgozott, az első bő évben washingtoni nagykövetként, utána pedig itthon. A Bem rakparti évekből két francia vonatkozású eset azóta is megmosolyogtat.
Az első: a magyar nagykövet rejtjelezett táviratban jelenti, hogy de Gaulle mondott neki valamit, amin ő megsértődött. A külügy rejtjelezett válasza: „Legközelebb akkor sértődjön meg, ha utasítást kap rá.” A második: a magyar nagykövet jelenti, hogy a július 14-i nemzeti ünnepi fogadáson szóvá tette de Gaulle-nál a magyar disznóhús-exportra bevezetett francia korlátozásokat. A francia elnök válasza: „Uram, a mai nap számomra szent. Én ma semmilyen disznósággal nem vagyok hajlandó foglalkozni.”
Amikor francia tanulmányaim során később megismertem a „cochonnerie” (disznóság) kifejezést, a történet rögtön beugrott. A 2015-ös magyar határkerítést elítélő szerb történelmi hasonlatok pedig a könyvnek azt a fejezetét juttatták eszembe, ahol Sík Endre leírja: 1949-ben a jugoszlávok szó nélkül áttoltak hozzánk a határon vagy 9000 görög menekültet. Nem érdekelte őket, kellenek-e a magyaroknak, és visszaút nem volt. Változnak az idők. Velük meg a vélemények is.
Sík Endre történeti ismereteim gyarapításában is személyes szerepet vállalt. Amikor 1970-ben megjelent „Vihar a levelet…” című könyvét kb. 16 évesen elolvastam, nem is tudtam, hogy tiltott irodalmat lapozok.
A könyvet ugyanis szovjet kérésre visszavonták a forgalmazásból és a könyvtárakból. Még szerencse, hogy a belgrádi nagykövetségi könyvtárba valahogy nem jutott el a hír.
Apám ekkor már nem élt, így csak anyámtól tudtam megkérdezni: ez igaz? Tanultuk ugyan történelemből, hogy a személyi kultusz során előfordultak helytelen dolgok a Szovjetunióban (meg később Magyarországon is), na de ilyesmi? Az eltűnéseket még értem, de hogy valakinek fel kellett állnia egy gyűlésen, és harcosan elhatárolódnia apja (vagy testvére, felesége, gyereke) elfogadhatatlan (trockista, buharinista, kispolgári, revizionista, stb.) nézeteitől? Ez most komoly? Igen, mondta anyám. Hát... Ha valaki nem statisztikákra kíváncsi, hanem arra, hogyan élték meg annak az időszaknak a mindennapjait az eszmével egyébként egyetértő emberek, olvassa el a könyvet.
Történelmi pallérozásom mellett Sík Endre az irodalomban is újító szerepet vállalt. Manapság a csapból is autofikció ömlik: az AI szerint a nem-fikciós piac 15-20 százalékát a memoárok adják, a rangos irodalmi díjak 30-40 százalékát autofikciós könyvek kapják. Serge Doubrovsky csak 1977-ben alkotta meg az autofikció kifejezést, de nehezen tudom elhinni, hogy Sík Endre az 1967-ben „Emlékezések” alcímmel megjelent „Próbaévekben” ne egészítette volna ki emlékeit képzelőerővel. Az első világháborús orosz hadifogságból 8 év Szibéria és 22 év Moszkva után kevesen tértek haza konténerrel, pedig ha valaki egy szibériai faluban 1920-ban elköltött vacsora minden részletét fél évszázaddal később aprólékosan fel tudja idézni (nevek, berendezés, ruházat, menüsor), sok jegyzetet és fényképet kellett készítenie.
A memória mindig véges, a helyét pedig kizárólag az írói képzelőerő töltheti be. Személyes irodalomtörténetemben ezért egyértelműen Sík Endre az autofikciós stílusirányzat megalkotója.
De nemcsak Sík Endre könyveit olvasva utazhatunk az időben. Valójában naponta ezt tesszük. Ma már szerencsére nem elvárás, hogy egy értekezleten önkritikát gyakoroljunk. Sokat fejlődtünk. Ma a közösségi médiában kell megtennünk ugyanezt. Az elvárt vélemény követése ugyanis ma is ajánlatos. A credo persze sokat változott, ahogy a nyomásgyakorlás eszközei is. A cancel culture ma már szerencsére csak virtuálisan értelmezendő. De egyetemista koromban még arról beszélgettünk, milyen jó lenne, ha semmilyen követendő vélemény nem lenne kijelölve. Dönthessen mindenki maga. Vagy változtathasson véleményt, ha akar. Ki foglalkozik ma már ilyen gyerekes ötletekkel? Egyszer megkérdezték tőlem: „Te nem hiszel a globális felmelegedésben?” Dehogynem. Már akkor mélyen hittem benne, amikor az Interpress Magazin még ilyen címeket hozott a nyugati szakirodalomból: „Újabb jégkorszak előtt?” (1976, 1) vagy „A lehűlés lehetősége” (1976, 4).
A mesterséges intelligencia korában bármikor utánanézhetünk egy kattintással, miben is kell hinnünk éppen. Remek dolog a fejlődés. Megkönnyíti az életet.
WC vagy TikTok?
„Amikor egy évvel ezelőtt Hát nem tudom… címmel megjelent tárcáim első kötete, bátorkodtam belőle egy példányt hőn szeretett köztársasági elnökünknek, Václav Havelnek ajándékozni. Az ajánlásban többek között ezt írtam: …szerintem ez olyasféle könyv, amelyet én a vécében szoktam olvasni. Előnye, hogy bárhol felütheti az ember, és csak addig olvassa, amíg kedve tartja” – írta Jiří Menzel 1998-ban, második kötet ajánlójában. Akkor persze még fejletlen volt a világ. Az internet Magyarországon kuriózumnak számított, telefonos behívással, csiga lassú letöltéssel és percalapú számlázással működött.
Így WC-re természetesen újságot vagy könyvet kellett vinni. Azóta kiléptünk a kőkorszakból, nem kell már olvasnivalót keresni, ha szólít a szükség. A mobiltelefon mindig kéznél van.
A WC-próza műfaja azonban tartósnak bizonyult. „Csak röviden, kérem.” Soha nem csicseregtem, így Amerikában meglepő volt számomra, hogy Donald Trump 140 leütéses Twitter-üzenetekkel nyerte meg a 2016-os elnökválasztást. A professzionális médiumok döntő többsége őt jelöltként elutasította – de felháborítónak tartott tweetjeinek óránkénti publicitást adva 2 milliárd dollár értékű ingyen reklámidőt és médiafelületet biztosítottak számára (a The New York Times szerint). Azóta pedig megtanultuk, hogy választást Facebookkal kell nyerni. Írásból maximum egy bekezdés. De legyen inkább videó. Minél rövidebb, annál jobb.
A WC-próza születésével kapcsolatban is van személyes élményem. Egy Magyarországon 1996 ás 2007 között működött orosz kereskedelmi bank (nyugi, nem kém, csak gáz) vezérigazgató-helyettese volt szíves kölcsönadni számomra Anatolij Mariengof orosz nyelven megjelent „Évszázadom, ifjúságom, barátaim és barátnőim” című könyvét, amely furcsa élmény volt. A bevezető epizódok után vártam a cselekmény kezdetét. De hiába. A vaskos kötet kizárólag rövid, átlagban másfél oldalas, a szereplők (alkalomszerű) ismétlődésén kívül egymással semmilyen kapcsolatban nem álló rövid történetekből áll.
Hogyan mentek el Grigorij Zinovjevhez, a petrográdi városi tanács nagy hatalmú vezetőjéhez (nagyobb?) lakás kiutalását kérni. Milyen volt egy hétvégi kirándulás barátjával, Szergej Jeszenyinnel, a költővel és annak (az ötből harmadik) feleségével, a 18 évvel idősebb amerikai modern tánc- (vagy mozgás-?) művész Isadora Duncannal. Bármi ilyesmi, minden mennyiségben.
A kezdeti csalódás ellenére végigolvastam a könyvet, mert kifejezetten tetszett. Szórakoztató volt, rengeteg érdekes információval. Másfél oldalt pedig bármikor gyorsan el lehet olvasni. Egészen szűkös „olvasóteremben” is. Mariengof nálunk persze teljesen ismeretlen, annyit lehet róla összeszedni, hogy Szergej Jeszenyin költő barátja volt, pár hónapig közös lakásban is laktak, többedmagukkal együtt alapítottak egy „imaginizmus” elnevezésű – rövid életű – költészeti irányzatot, ő pedig írt verseket, prózát, színdarabokat és film-forgatókönyveket is. De egy külföldön megjelentetett könyve miatt rengeteg támadás érte, utána az irodalomból lényegében kiírták. A színdarabokból és a filmforgatókönyvekből kellett megélnie. Általam megismert könyvét Sztálin halála után kezdte írni, nyilván reménykedve a megjelenésben, de újra csalódva. Három évvel azután, hogy ő is meghalt, 1965-ban, cenzúrázott részletek megjelenhettek belőle, de a teljes szövegre 1988-ig kellett várni. Nehéz az asztalfióknak írni. Irigylem az elhivatottságát. Jiří Menzel számára pedig rossz hírem van: a „WC-próza” nem az ő találmánya. Anatolij Mariengof évtizedekkel megelőzte.
Dr. Kölcsey
Mindannyian szeretjük a Himnuszt. A szövegét is, a dallamát is. Persze együtt az igazi. Szilveszterkor néha én is megpróbálom énekelni – ma már. Régen inkább csak hallgattam a tévéből. Ha pedig egy celebritás elfelejti a szöveget a stadionban, semmi baj. Majd rögtönöz helyette valamit.
A himnuszok eredete a vallásig nyúlik vissza. Dicsőíteni elsősorban nyilván az égieket kell. Utánuk pedig a magasan ülők következnek. Sokáig Isten munkaköri leírásában is szerepelt, hogy az ő kegyelméből kell valakinek kormányoznia egy földi országot vagy birodalmat. Végül rájöttünk, hogy a hatalom forrása a nép, tehát mi magunk. Akkor viszont a himnusszal tulajdonképpen magunkat ünnepeljük. Zene füleinknek.
Persze itt is belebotlunk a franciákba. Ahogy az ő trikolórjuk annak idején mindenkivel zászlót csináltatott (a magyar címer színvilága szerencsére egyértelműen kínálta a megoldást), úgy a „marszíliai ének” is sokakat késztetett saját nemzeti induló megalkotására. Nálunk 1823, 1844 – meg is vagyunk. A XX. században pedig beindult a futószalag.
Európa teljes átrendezése, a társadalmi formák cseréje, a gyarmatbirodalmak felbomlása és a szövetségi államok szétesése, az EU öntudatra ébredése tömegessé tették az új és reciklált himnuszok iránti igényt.
Magyarország közel járt hozzá, hogy regionális himnuszexportőrré váljon. De pechünkre Haydn, aki élete 24 évét Fertődön és Kismartonban töltötte, a Gott erhalte-t már Bécsben komponálta meg 1797-ben, Ferenc császár személyre szabott születésnapi köszöntőjeként (Lorenz Leopold Haschka szövegére). 1826-ban a dal birodalmi himnusz lett (már általánosabb szöveggel), majd 1854-től megspórolták a mindenkori uralkodó nevének cserélgetését is: „Gott erhalte, Gott beschütze / unsern Kaiser, unser Land!” A fülbemászó dallam August Heinrich Hoffmann alsó-szászországi germanisztikatanárnak annyira megtetszett, hogy 1841-ben új szöveget írt rá „A németek dala” címmel, amelyet a Weimari Köztársaság idején, 1922-ben Németország himnuszává nyilvánítottak. Hoffmann kezdő soraiba („Deutschland, Deutschland über alles, / über alles in der Welt”) nyilvánvalóan tévedés a közel száz évvel később szabadalmaztatni próbált német „felsőbbrendűség” előtanulmányát belemagyarázni, 1841-ben még a német egység is csak pajzán gondolat volt. Magyar fülnek nyilvánvaló, hogy Hoffmann ugyanazt próbálta mondani – pechjére félreérthetően –, amit Kölcsey 1833-ban politikailag teljesen korrektül fejezett ki: „A haza minden előtt.” Két nagy „exportüzletet” is köthettünk volna tehát, ha (1.) Esterházy Miklós herceg nem hal meg 1790-ben, (2.) Haydn tovább zenélhet neki Fertődön, és ott írja meg a két országban is himnusszá avatott dallamot.
Amerikáról Európában hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nincs is történelme. Ez persze túlzás. New Orleansban például azért van spanyol és francia városnegyed is, mert az angolokat megelőző két gyarmatosító egymástól is eltérő stílusban építkezett (1718–1763, 1763–1803). De a floridai St. Augustine 1672 és 1695 között felépült Szent Márk-erődje sem a „történelemhiányt” juttatja eszünkbe. Sőt: egyiptomi szfinxek is vannak Amerikában: a dél-dakotai Rushmore-hegy oldalából négy hatalmas fejet is kifaragtak, ha az oroszlántestekre már nem is maradt pénz. Egyesek szerint a fejek elnökökre emlékeztetnek, ezért nemrég egy ötödik fáraó is modellként jelentkezett be a szobrászoknál.
Van tehát Amerikának történelme, és nem kell pironkodnia a himnuszáért sem: a szöveg kilenc évvel régebbi a magyarnál.
Engem meglepett, hogy a versben szereplő „rakétákat és bombákat” Amerika nem kilövi, hanem kapja – az 1812-ben a brit flotta össztüzének hősiesen ellenálló McHenry-erőd szenvedte el őket. Mi azóta már azt szoktuk meg, hogy az USA jellemzően nem védekező szerepben háborúzik.
Ha elvonatkoztatunk a XX. században beindult tömegtermeléstől, és csak azokat az európai és észak-amerikai himnuszokat vesszük alapul, amelyeknek mind a szövegét, mind a zenéjét 1900 előtt írták meg (akkor is, ha a kombót esetleg csak a későbbiekben nyilvánították hivatalosan himnusszá), 15 ország kerül be a válogatásba: Hollandia, Nagy-Britannia, Dánia, Franciaország, Ausztria, Lengyelország, USA, Görögország, Magyarország, Belgium, Csehország, Németország, Olaszország, Mexikó, Portugália.
Ha pedig áttekintjük, milyen fogalmak kapnak hangsúlyt ezeknek a himnuszoknak az első két versszakában, a következő képet kapjuk:
1. haza (nemzet), 12 említés;
2. harc (fegyver, vér), 8 említés;
3. uralkodó, dicsőség, 5–5 említés;
4. Isten, szabadság, 4–4 említés.
Kölcsey sorrendje forradalmian más: Isten, ember, jókedv, bőség, védelem, vígság, feloldozás. Még világosabb a kontraszt, ha Istenhez előterjesztett kéréseire figyelünk. Legyen:
1. jókedv;
2. anyagi biztonság;
3. védelem;
4. víg életérzés;
5. feloldozás (bűnbocsánat).
Az Istent megszólító Kölcsey nem az állam, a közösség vagy a (meg sem említett) uralkodó, hanem közvetlenül az egyén számára kér segítséget. Neked is. Nekem is.
Öt kérése közül pedig három lelki vonatkozású. Már az első helyen kiemelt (nyilván legsürgősebb) szükséglet is. Mivel pedig a jókedv és a vígság pedig tulajdonképpen szóismétlés, világos: a képzett pszichoterapeuta a hangulatjavítót annyira fontosnak tartja, hogy mindjárt két márkanév alatt is rendel a hatóanyagból. Kölcsey nagyon tudott valamit. Tökéletesen látta, mire van leginkább szüksége búvalbélelt honfitársainak. Fel is írta a felhőbe. Köszönjük szépen, Doktor Úr!
