Alföldi: „Abszolút szerelem és szeretet van köztünk”

Publikálás dátuma
2017.06.10. 09:45
Fotó: Szalmás Péter
Jordán Tamásról, a neves színész-rendezőről, a botrányos szombathelyi színházigazgató választás főszereplőjéről pályatársak, kollégák, barátok, családtagok vallanak kollégánk, Balogh Gyula A Jordán-sztori / Egy színházi JELENSÉG című interjúkötetében, amely a Kossuth Kiadónál jelenik meg. Alföldi Róbert egyebek közt arról beszél, nem tud olyan példát, hogy vidéki városban kivonuljanak az emberek egy színházért. Részlet a Nemzeti Színház volt főigazgatójának interjújából.

- Több helyen elmondtad a véleményedet az elmúlt hetek, hónapok szombathelyi eseményeivel kapcsolatban. Most is Szombathelyen rendezel. Többször emlegettek téged is ebben a történetben.

- Én voltam az abszolút megkérdőjelezhetetlen negatív érv, hogy miért nem kell Jordán mandátumát meghosszabbítani.

- Amikor kiírták a pályázatot és elkezdődött az egész történet, akkor te gondoltad, hogy ez lesz a forgatókönyv, vagy egy kicsit meglepett?

- Engem a bénaságuk lepett meg kissé. Azt lehet érzékelni, hogy nem találtak embert a pályázaton. Egyébként minden lényegtelen volt számukra, csak az volt a fontos, hogy ne Jordán maradjon tovább. Csak nem találtak erre embert, illetve Dér Andrist találták meg, de szerintem ő ennél finomabb lelkű ember. Az is elgondolkodtató, és ez most egyáltalán nem értékítélet Dér Andrisról, sőt…, hogy miért mászik valaki egy ilyenbe bele. De ez legyen az ő dolga. Pontosan lehet tudni, és mindenki pontosan tudja, hogy kihez járt Dér Andris, hogy föl legyen készülve rendesen.

- Kihez?

- Vajon kihez?

- V. A.?

- Igen. Ezt lehet tudni, mindenki tudja. De ugyanakkor meg úgy gondolom, hogy a visszalépés tisztességes lépés volt tőle. Volt hozzá hisztéria, hogy őt megfenyegették. Aztán kiderült, hogy senkit nem fenyegettek meg. Azt lehetett tudni, hogy ők nem akarják Tamást. Milyen dolog az, hogy egy ilyen fellegvár még nem a miénk – gondolták. Iszonyúan szomorúnak és mocskosnak tartom a történetet. Azért tartom annak, mert mindenki belemászik ebbe akarva-akaratlanul, a nagy, gerinces macsók nem szavaznak, ami abszurdum. Szerintem, ha egy képviselő ilyen helyzetben nem szavaz, akkor alkalmatlan a munkájára. Mert azért van ott, hogy szavazzon.

- A jobbikos képviselőre gondolsz?

- Igen, a jobbikosra, aki a mérleg nyelve lett volna. Csak ez felelősségvállalás lett volna, hogy így vagy úgy szavaz. A történet azt is nagyon szépen megmutatta, hogy egyáltalán nem érdekli a hatalmat az, hogy az emberek mit szeretnének. Arra nem nagyon tudok példát, hogy vidéki városban kivonulnak az emberek egy színházért. Tudom, „ezt is Jordán szervezte, és fizetett az embereknek, és még Soros György is segített”. Sajnos már a látszatra sem adnak. Az a fajta hatalmi arrogancia és cinizmus, amit szerintem egyébként is lehet érzékelni, ennél a kis helyi történetnél is tetten érhető volt.

- És akkor mindegy, hogy kicsoda, hogy Jordánnak vagy Alföldinek hívják? Abszolút nem érdekli őket a személy?

- Szerintem a személy abszolút nem érdekli őket.

- Mármint hogy kivel csinálják ezt?

- Egyáltalán nem érdekes. Rossz oldalon áll. Jöjjön rá, hogy rossz oldalon áll. Teljesen mindegy, hogy mit csinált előtte, mennyire hiteles, mennyire tisztességgel végezte a munkáját, mennyire sikeres. Azon kívül, hogy „Alföldi is rendezett”, azt hiszem, más negatívum nem hangzott el a szombathelyi színházzal kapcsolatban. Azt sem gondolom egyébként, hogy ebben olyan nagyon benne lenne a nagypolitika. Szerintem ez a mi szakmánknak a mocska, hogy ez így történt.

- Ezt hogy érted?

- Nem gondolom, hogy a miniszterelnök ezzel foglalkozik. De még azt se, hogy a miniszter dönt egy ilyen ügyben.

- Hogyan kell azt érteni, hogy „a szakmánk mocska”?

- Még mindig van két szakmai szervezet, és akkor az egyik le akarja győzni a másikat. Azt mondogatják maguknak, hogy mi jövünk, meg nem mi jövünk, meg mit tudom én.

- A kulisszák mögötti csatákra gondolsz?

- Igen, a háborúra. Az is elhangzott, hogy megosztó a szombathelyi színház. Akik úgy gondolják, hogy nagyon megosztó, azok nem férnek be. Merthogy nem lehet jegyet kapni, merthogy telt házzal mennek az előadások, és a szombathelyi színház pár év alatt az egyik vezető vidéki színház lett. Az a szomorú ebben a történetben, hogy a lokálpatrióta hatalom erre nem büszke. Nem gondolom azt, hogy fölülről jött az ukáz, hogy mit kell csinálni. Ezért utaltam arra, hogy a szakmánk mocska.

- Ugyanakkor a „mocskon” túl voltak más jelek. A Nemzet Színészei, néhány társulat kiállt Tamás mellett. De számított ez bármit?

- Úgy tűnik, semmit. Hát erről beszélek.

- Ti ebben az időszakban is szorosan együtt dolgoztatok Tamással, sokszor találkoztatok. Mit tapasztaltál, ilyen stresszes időszakban hogyan viselkedik?

- Nem akarok nosztalgiázni, de teljesen ugyanazt láttam, amit magamon korábban. Utólag rólam is mondják, hogy naiv voltam. Tamásra is lehet mondani, hogy naiv volt. De szerintem teljesen normálisan működött. Nem omlott össze, teljesen erőre kapott, sőt kitört belőle a harcos. Mondtam neki, hogy azért most már nem kell mindennap félóránként nyilatkozni. De neki fontos volt, hogy tisztességgel végigcsinálja.

- Mernél jósolni az ügy végkimeneteléről?

- Jósolni? Szerintem nem fogja megkapni. Ezt az egy évet megkapta, de addig melóznak, amíg találnak valakit. Most mindenki azt mondja, hogy senki nem fog pályázni. Legyen így. De én ebben nem hiszek. Ez a fajta hatalmi arrogancia, ami nagyon látványos vereséget szenvedett, ezt nem fogja hagyni. Azt látjuk minden területen, hogy nem hagyják, hogy ne az legyen, amit ők akarnak. És minél inkább nem az lesz, amit akarnak, annál agresszívebbek és annál dühösebbek lesznek.

- Ti hogyan ismertétek meg egymást? Még a nemzeti színházbeli váltás előtt?

- A váltás előtti időszakban egyszer forgattunk, meg azért az ember tudta, hogy ki a Jordán Tamás. Meg hát remélem, hogy Jordán Tamás is tudta, hogy ki az Alföldi. De szorosabb viszonyunk nem volt. Az átadásnál kialakult egy sűrű kapcsolat. Volt pár hónap, amikor együtt kellett vezetni a Nemzetit, akkor ő végtelenül korrektnek és iszonyúan segítőkésznek bizonyult. (...)

- Tamás társa, Pap Kriszta mondta, hogy kései találkozás a tiétek, de annál intenzívebb.

- Igen, totál egymásra kattanás. Zimányi Zsófi kért föl engem, hogy rendezzem meg Az utolsó óra című kétszereplős darabot. És akkor arra gondoltam, legyen Jordán Freud. És a próbák alatt alakult ki nagyon őszinte és szoros barátság közöttünk. (...)

- Arról, hogy miért éppen Szombathelyet választotta, mit mondott?

- Sok időt töltött ott nyáron a Savaria Játékokon, és valahogy otthon érezte magát Szombathelyen, meg nem is volt ott színház, és ráadásul a város is nagyon szeretett volna saját társulatú, önálló színházat.

- Tamás is állandóan az újat keresi.

- Igen, de közben meg iszonyatosan kitartó. Van, aki egy vidéki városban összerak egy színházat, arra megvan az állami garancia, úgy-ahogy fölépítenek egy új épületet, időközben kiderül, hogy nem tudnak új épületet fölépíteni, és akkor nem az van, hogy föladja vagy megsértődik, hanem addig hajtja, amíg mégiscsak megvalósul.

- Tehát ebben komoly harcai voltak?

Igen. És ő nem adja fel. Nem is tudom, hogy láttam-e őt dühöngeni a mostani második önkormányzati közgyűlést kivéve, amikor egy kissé elszállt az agya.

- Amikor Esterházyt idézett?

- Igen, ott azt láttam, hogy majdnem robban. De azt is láttam, hogy még mindig hisz abban, hogy nincs olyan konfliktus, amit ne lehetne föloldani nyitottsággal vagy kommunikációval. (...)

- Volt olyan, akit ennyire elfogadtál az utóbbi tíz évben, mint Tamást?

- Nem. Ez tényleg nagy találkozás. Szoktam is mondani, hogyha másmilyen lenne, akkor biztos, hogy együtt élnénk.

- Komoly vallomás…

- De tényleg, abszolút szerelem és szeretet van köztünk. Jólesik megsimogatni. Csodás pasi. Egymás hülyeségeit is elfogadjuk. Tamás folyamatosan beszél. Létezik egy még a kaposvári időszakból származó sztori. Tamás gyakran ismételgeti ugyanazokat a történeteket, persze mindig egy kicsit másként mondja el őket. Egyszer állítólag Koltai Robi ezt megunta és annyit mondott, Tamás, most hat óra, ezt a történetet fél négykor már elmesélted. Előfordul, amikor a Rózsavölgyiben egymásra nézünk, mi is tapasztalunk hasonló ismétlődést. Tamás meg is kérdezi tőlem ilyenkor: fél négy? Én annyit válaszolok, igen, Tamás, fél négy. Egyébként az is elképesztő, hogy mindig tele van tervekkel. És nem olyan tervekkel, amelyek az ő karrierjét egyengetik. Állandóan közösséget épít.

- Jó, de azért ezt már te is megengedőbb iróniával nézed.

- Rá szoktam szólni, hogy ezt azonnal hagyd abba, engem egyáltalán nem érdekel. Nagyon fáj neki, hogy nem lett a Nemzet Színésze. Azt hiszem, ez az egyetlenegy dolog fáj neki. Jogosan. De annyira aktív, hogy szerintem egyáltalán senki nem gondol arra, hogy ő egy 74 éves ember. De ez fáj neki.

- Lehet, hogy a Nemzet Színészei sem gondoltak rá, de ez azért változhat.

- Ez az egyetlen dolog, ami az elmúlt évek alatt arról szólt, hogy „én”. De most is minden nap bemegy Törőcsik Marihoz a kórházba, vagy hívja, vagy engem hív, hogy hívd már föl Marit. Tényleg egy tyúkapó, vagy nem is tudom, micsoda.

- És nagyon természetesen csinálja.

- Ebben nincs semmi macher. Szerintem van, aki kicsit bolondnak vagy hülyének nézi emiatt.

- Színházi emberek?

- Biztos van, aki nem annyira megbocsátóan néz rá emiatt.

- Te nem is csalódtál benne soha?

- Tamásban csalódtam-e? Soha! És szerintem nem is fogok. Nem tudom elképzelni, hogy csalódjak benne.

(A kötetet Pécsen a POSZT-on a Cooltour Caféban - Király utca 26. -, június 15-én, csütörtökön 16.00 órakor mutatják be a szerző és néhány interjúalanya részvételével)

Szerző

Engedd, hogy segítsünk!

Publikálás dátuma
2017.06.10. 09:40

Olvasok egy felhívást, jelentős a súlya. Merész és fontos, ráadásul különös nyomatékot ad neki az is, hogy hol jelent meg. Ez a felkiáltó mondat, amely egy hosszabb írás bevezetője, mindössze egyetlen rövid felszólításból áll: "Donald Trump, engedd, hogy egy mérnök segítsen neked!" Mármint abban, hogy seregnyi fontos témában, például a klímaváltozás ügyében az elnök helyes döntéseket hozzon. A felhívás érdekessége, hogy igen tekintélyes lapban jelent meg, a világ legnagyobb mérnök-szakmai szervezetének központi folyóiratában. A villamos és elektronikus mérnökök világszövetsége, az IEEE 423 ezer tagot számlál, több mint 160 országból. Igaz, a tekintélyes létszám több mint a fele az Egyesült Államokból jön: itt tartják a legfontosabbnak a gazdaság motorját, a műszaki tudást. Nyilván ez is hozzájárul, hogy az USA annyira sikeres, gazdag ország.

No persze, azért ott sem tökéletes minden, mert lám, külön fel kell szólítani az új elnököt, hogy vegye figyelembe a gazdaság működését alapjában meghatározó mérnökök tudását, véleményét. De ha ott is ilyen gond van, mit mondjunk a magyar kormányzatokról? Igen, feltétlenül többes számban, mert a rendszerváltás óta kormányról kormányra nem sokban különbözik a helyzet. Kezdve magával a rendszerváltással, e váltás politikai erői igen nagy részben a dunai vízlépcső (Bős-Nagymaros) romjain kerültek be a hatalomba. Egy 80-85 százalékban kész mű káros és esztelen lerombolásával. Aminek tervein, némi költségtöbblettel, lehetett volna javítani, módosítani, de totálisan lebontani történelmi bűn volt. Belekerült mindez a magyar népnek sok-sok milliárd dollárjába. A fő-fő hangadók igazi szakértők voltak: zongoraművésztől kezdve jogászokon, színészeken, filmrendezőn át bölcsészekig terjedt a soruk. A szakemberek nem kaptak teret, a médiát a nagyhangú rombolás-pártiak uralták. Ahogyan nem kérdik meg a mérnököket a jelenleg dúló energetikai vitákban. Meghökkentően egyoldalú a média e kérdésben is. Mindig az ellenzők kapnak teret, csak őket kérdezik, mindenfelé az ő véleményük jelenik meg.

Holott a mérnökök fontosságát mutatja, hogy szakmáikban nemhogy munkanélküliség nincs és nem is volt, hanem túlkereslet jellemző. Szinte frázisnak hat, hogy a 21. század a rohanó technikai fejlődés kora, jóval meghaladva az ipari forradalom megújulási sebességét. Ez a tempó nagyszámú, állandó fejlődésre, fejlesztésre képes szakembert igényel. Ám nálunk e fejlődés két alapvető összetevőjére nagyon gyér a kormányzati pénz. A felsőoktatásban inkább visszaveszik, mint bővítik a ráfordításokat. Hasonló a helyzet az innovációban. A korábban igen magas színvonalú, működésében független és jeles, személyiségükben is meghatározó szakemberek által vezetett innovációs hivatal ma egy minisztériumi főosztály szintjére süllyedt, az állami ráfordítások pedig az ígéretek ellenére messze elmaradnak az EU fejlett országaiban adottaktól.

Pedig a gazdaság fejlődése nemcsak számban igényel több mérnököt, hanem a foglalkoztatási struktúra átalakításában is. Voltaképpen a mérnök csak gyűjtőfogalom, ahogyan például „sportoló” sincs, hanem van például úszó, könnyű- és nehézatléta, kosaras, focista, ugyanúgy mérnök a gépész, a vegyész, az építész és ezekben a nagy szakmai fogalmakban még számos alágazat létezik.

De mennyit ér ma nálunk a mérnökök hangja? Elér-e a döntéshozókhoz? Az USA, Anglia, a skandináv országok mérnökakadémiái a kormányok rendszeres tanácsadói. A Magyar Mérnök Akadémia - amelynek tagjait, eltérően mondjuk a Művészeti Akadémia szép pénzekkel dotált politikai kinevezetteitől, kemény kiválasztási folyamat után (minimum két nyelv ismerete, sikeres szakmai életpálya, legalább két tag ajánlása nyomán) választják meg -, rendszeresen küld ajánlásokat a kormányoknak. Ezeket bár ritkán, olykor figyelembe is vették, ám rendszeresen egyáltalán nem használják fel a döntéshozók. De a magyar mérnöktársadalom lebecsülését jelzi az is, hogy felszámolással megszűnt a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége, a MTESZ. Mi több, az e szervezetet alkotó több tucatnyi egyesület is halódik, sőt, nem egy közülük már meg is halt.

Miért adok hangot mindennek? Gondolataimat az indította el, hogy éppen e napokban tartotta vezetőségválasztó közgyűlését a Magyar Mérnök Akadémia. A közgyűlés a teendőkről szólt, nem érzelmeken alapuló panaszokról, hanem cselekvésről. Mérnök-módra, vagyis arra alapozva, hogy az alkotáshoz, az új dolgok létrehozásához, illetve a meglévők helyes fenntartásához először is jó elmélet szükséges, aztán a megvalósításhoz mérni kell, adatokat gyűjteni, sokfélét és sokfelől, majd elemezni, értékelni és újra mérni, tesztelni, modellezni, szakmai vitákat felhasználva módosítani, gazdasági, környezeti vizsgálatokat folytatni. Még folytathatnám a sort, mi mindent végeznek munkájuk során a mérnökök, méghozzá csapatban, ha kell, különböző szakmákat egyesítve.

Bizony, mi magyar mérnökök is, egyetértve az amerikai professzorral, felhívást adhatnánk közre, esetünkben nem Trump elnökhöz intézve: Engedd, hogy egy mérnök segítsen neked! Meglátod, hasznodra lesz, nemcsak neked, hanem az egész társadalomnak.

A párt(ember) tragédiája

Publikálás dátuma
2017.06.10. 09:35
Fotó: FORTEPAN/Király Júlia

A Naplóból éppen a legfontosabb időszakok feljegyzései hiányoznak: az 1956 október-novembere, illetve az 1967 januárjától 1969 júniusáig (csehszlovák krízis!) terjedő időben Király vagy nem vezet naplót, vagy amit közben írt, megsemmisíti.

A Magvető kiadta Király István 33 éven át írt naplóját. Elgondolkodtató olvasmány. Radnóti Sándor kitűnő cikkben ismertette az Élet és Irodalomban - én azért írok most róla, mert egy más nemzedék szemével és némileg más szemszögből látom ennek a nagyon ellentmondásos embernek az életét, főként azt a részét, amivel az újabban előkerült Napló foglalkozik.

Első benyomásom az, hogy Király István tudathasadásban szenved. De még ez sem egyszerű, nem kétfelé, hanem legalább háromfelé hasadó tudat: a pártember, az irodalomtörténész egyetemi tanár, illetve a saját döntéseit nemegyszer bíráló és elítélő magánember között. Az életrajzi körülmények megértéséhez érdemes elolvasni Babus Antal utószó-tanulmányát; Babus azzal, hogy rávilágít Király István fiatal kori életére, illetve 1956 előtti szerepére, mintegy beágyazza a naplót a Kádár-kor eseménytörténetébe. Két, háború alatti német ösztöndíj utáni pálfordulás, a kommunista pártba való belépés eltávolítja Királyt református lelkész édesapjától, a forradalom lelki válságot okoz ugyan nála, de fontos szerepe van az első 1956 utáni ideológiai pártnyilatkozat megfogalmazásában - mindezt Babus ugyan leírja, de meglehet, túl nagy tisztelettel kezeli Királyt ahhoz, hogy érzékeltetni tudja a Napló lényegét: a pártember tragédiáját.

Amivel sok más kortársa mellett, én sem voltam tisztában. Az 1956 előtti Királyt nem kellett démonizálni: a Nagy Imrét támogató értelmiség táborában egyöntetű utálatnak örvendett. Igaz ugyan, hogy a Csillag című folyóiratnak, amit szerkesztett, voltak érdemei: közölte Juhász Ferenc fő művét, A tékozló országot és helyt adott más fontos irodalmi műveknek, de Király ugyanakkor következetesen “vitte” az éppen kötelező pártvonalat. Én először 1955-ben egy bölcsészkari értekezleten találkoztam vele, ahol az év irodalmi értékelőjén azt bizonygatta, Simon István a legjobb élő magyar költő és aki ezzel szemben Juhászra és Nagy Lászlóra hivatkozik, őket dicséri (például én, a szemtelen másodéves egyetemista), az csak “jobboldali elhajló” lehet. Király ekkor (és úgy tetszik, még sokáig ezután) lebecsülte és károsnak tartotta a modernizmust, fő ellenségnek a “nyugatos”, “kozmopolita” irodalmat vélte.

Ugyanakkor, mint felkészült irodalomtörténész, legalább három ma is haszonnal olvasható könyvet írt: egyet-egyet Mikszáthról, Adyról és Kosztolányiról. Királynak kétségtelenül volt minőség-érzéke, ami egyetemi előadásaiban is megnyilvánult. De ez a művelt, problémákra érzékeny ember csökönyösen harcolt a hazai szovjetellenesség, illetve a szovjet elméletet és gyakorlatot meghazudtoló valóság ellen. Elvállalta a Szovjet irodalom című lap szerkesztését, rendszeresen járt a szovjet követség fogadásaira. Volt amikor sikerült ezt összeegyeztetnie a nála fiatalabb munkatársak orientációjával, volt amikor nem - ez kétségbe ejtette. És furcsa, hogy ebből az eléggé őszinte Naplóból éppen a legfontosabb időszakok feljegyzései hiányoznak: az 1956 október-novembere, illetve az 1967 januárjától 1969 júniusáig (csehszlovák krízis!) terjedő időben Király vagy nem vezet naplót, vagy amit közben írt, megsemmisíti. Miről hallgat?

Amit lejegyez, abban a pártember rendszeresen elnyomja az irodalomtudóst. Rengeteget foglalkozik egyfelől Aczél Györgyhöz és Pándi Pálhoz fűződő kapcsolatával, saját hatalmi befolyásával, illetve annak csökkenésével, másfelől védencét, a zabolátlan Czine Mihályt illető ügyekkel. Rendszeresen pontokba szed párthatározatokat, illetve hivatalos és ellenvéleményeket, gondolatokat, amiket néha nyilvánosan elmond, néha elhallgat. Sokat utazik, a nyugati entellektüelek általában tartózkodó udvariassággal kezelik, Angliában mindennel meg van elégedve, csupán a cambridgei George Steiner olvas be neki ismételten, de Királynak erre is megvan a válasza: Steiner nem baloldali értelmiségi, hanem "sznob burzsoá antikommunista". Ezt abban a meggyőződésben mondja (1976-ban!), hogy "a világtörténelem nekünk dolgozik". Mármint a szovjet zsandár-szocializmusnak és álnemzetköziségnek. Újabb 10-12 év kell hozzá, hogy rájöjjön, ez a hite tévhit.

Tragikus hősnek, vagy ellen-hősnek látom Király Istvánt, nem csupán azért, mert vesztes ügyre tette fel életét és meg kellett érnie Nagy Imréék újratemetését és az azzal járó “eszeveszett Nagy Imre kultuszt”. Inkább amiatt, mert látom, hogyan küzdött benne napról-napra a népi származású értelmiséggel vállalt bizonyos szolidaritás a szigorú párthűséggel, a szovjet fennhatóság és cenzúra vállalása a nyugati orientációjú, szamizdatot és tiltott könyveket olvasó fiatal magyar értelmiség oktatásával.

Hosszú betegség után 1989-ban halt meg, amint azt lánya lábjegyzete mondja, "méltósággal". Az általa nagyon tisztelt Kádár Jánosnak ez nem adatott meg, igaz, Király István lelkét valódi gyilkosságok nem terhelték. Ami pedig a karakter-gyilkosságokat illeti, melyik ma hatalmon lévő politikus mondhatja el magáról, hogy soha ilyeneket nem követett el?

Kapcsolódó

A rab Király