Nem lesz a kormány játszótársa Konok Péter

Publikálás dátuma
2017.11.28 06:45
Fotó: Tóth Gergő
Konok Péter, a népszerű vitatkozó új könyvében egyszerre vitriolos és humoros. Így szeretné Orbán hatalmát megdönteni.

- Visszaküldte a nemzeti konzultációra hívó levelet?

- Nem, mert nem veszek részt a kormány játékaiban. Nem küldöm vissza az íveiket. Nem legitimálom a választási színjátékaikat, népszavazásaikat.

- Azokkal tart, akik a passzivitást választják?

- Nyilván nem elég a passzivitás, sőt. Aktívan kell passzívnak lenni. De semmiféle párbeszédet sem kell folytatni a hatalommal (számukra amúgy is monológ a párbeszéd, kérdéseik kijelentések). Ellenállni, leleplezni,nevetségessé tenni, felháborodni, gátolni - ez a dolgunk most. De ne játsszunk az ő szabályaik szerint. Nélkülünk ők semmik. Mi vagyunk a szájukban a szavak. Némítsuk el őket.

- Tudja-e, hogy húszezer követője van a FB-on? 

- Tudni tudom, bár nem igazán értem. Én csak mondom a magamét – ami nem is különbözik olyan sokban attól, amit mások mondanának. Lehet, persze, hogy éppen ez a lényeg. Mindenesetre kissé megriaszt a követő szó. Nem csak a diktatúrák emlékei és mindennapjai miatt hangzik baljósan, de azért is, mert nincs szándékomban semmilyen értelemben vezetőnek lenni.

- Gondolt már pártalapításra ilyen népszerűséggel és tévéműsorral a háta mögött? 

- Eszem ágában sincs! Nem hiszek abban, hogy az emberek önmaguk felett való hatalmát, a köz ügyeit politikai szakemberek kezébe kell átadni, akik ennek a hatalomnak a hasznosításával foglalkoznak. A pártok az én szememben az életünk és a politika közötti elidegenedés, szakadék megtestesülései. Azt pedig nem hiszem, hogy tévéműsor lenne a hátam mögött. Rendszeres szereplője vagyok egy vitaműsornak, mint ahogy a politikai diskurzusnak is. Nem én irányítom.

A napi dohogások egyike
„– Nos, Lavrentyij Pavlovics – hunyorított Sztálin elvtárs idegesen az íróasztala előtt feszengő Berija elvtársra –, hányan is küldték vissza a Nagy Szovjet Konzultációs Ívet a Kommunizmus Azonnali Bevezetéséről? – Kerek ötszázmillióan, Sztálin elvtárs – vágta rá Berija elvtárs. – Ötszázmillióan? – Annyian, Sztálin elvtárs. És mindenki helyeselte, csak azok nem, akik parancsba kapták, hogy statisztikailag ellenezzék. De őket már likvidáltuk is. Aljas törtetők, gyáva opportunisták.”

- Mit gondol a bizniszpárt kifejezésről? Újságírói fogás vagy valóban az üzleti lehetőség vezérli az új pártokat?

- Olyan mostanság, mintha egy farkasemberfilmben élnénk. Ahányszor holdtölte van, egy rakás civil párttá alakul. Persze, e mögött a politikai profit lehetősége áll, ami kétségkívül üzlet, nem is akármilyen. De az összes párt bizniszpárt, és a mi bőrünkre folyik a kótyavetye.

- Egyre fontosabb lenne árnyalni a 20. századi baloldali mozgalmak történetét. Ez a szakterülete. Nem érez történészi felelősséget?

- Sokféle felelősséget érzek, történészit is. Most éppen a kerek évfordulók korát éljük, 1917, 1918, 1919… Ezeket a történeteket nem lehetett igazán megírni 1945 után, mikor rengeteg szó esett róluk, és nem lettek igazán megírva 1989 után sem, mikor alig kerültek elő, legfeljebb szitokszóként. Én egy másik baloldali tradícióval foglalkozom, ha úgy tetszik, a nem hivatalos baloldalisággal, és bőven van munkám az elkövetkező évekre.

- "A diktatúrák valahogy mindig kínzó hiányt hagynak maguk után." - ezt nyilván viccnek szánta legutóbbi nyilvános szereplésén. Ha nem, akkor magyarázatra szorul.

- Nemigen szoktam viccelni. Ez is teljesen komoly. A diktatúrák után irdatlan emberi vákuum marad: a feláldozott életek hiánya, a kisiklott életek kényszerpályái, romba dőlt gazdaságok, szegénység, széteső nemzetközi kapcsolatok – és bezárkózás, gyanakvás, gyűlölet, elfojtott és kibeszéletlen traumák, az elrabolt múltak. A diktatúra mindig a megfosztás aktusa.

- Ma este mutatják be második könyvét. A címe Történetek az innen is túlról. Ezek szerint már mindenen túl vagyunk?

- Nos, ez sokban az előző kérdéshez kapcsolódik. Itt, Kelet-Európában megszoktuk, hogy diktatúrából szinte azonnal másik diktatúrába lépünk, alig tudunk néhány korty levegőt venni a felszínen, és azonnal újra alámerülünk. Ide-oda csapódunk az innen és a túl között. Mert a diktatúrák nem csupán olyan értelemben hagynak hiányt, ahogy az előbb mondtam – hanem úgy is, mint a nikotin: beépülnek az anyagcserénkbe, és bár az eszünk tudja, hogy halálos anyag, a testünk, a zsigereink újabb adagokat követelnek, maga a diktatúra kezd hiányozni, ha éppen nincs. Rend, erős állam, erős vezető után kiáltunk, és hajlamosak vagyunk rá, hogy a diktatúrák bűneit ebben az összefüggésben relativizáljuk. Ezt igazából még nagyobb bajnak látom, mint a gyilkolást és a rablást. Mert a diktatúrák nem örökkévalók, bár szeretik ezt hinni és állítani magukról. A gyász lassan oldódik, a gazdaság is helyreállhat, újra megtelik a kirabolt spájz. De azzal, hogy a diktatúrák belénk petézik a rendpártiság igényét, a jövőnket gyilkolják meg és rabolják el.

Névjegy
Történész, szakterülete a baloldali radikalizmus. Népszerű blogger, tévés vitatkozó. Második könyvében politikai publicisztikák és szatírák vegyülnek egy értelmiségi pár mindennapjaival, a hét macskáéval és a gyerekével, de megtalálni Kádár és Czinege elvtársakat és egy gyáva kutyát is.

Könyvbemutató és beszélgetés ma 18:00-kor a Gödör Klubban (Budapest, Király utca 8-10.)

Bartókot Bartókkal a Fesztiválzenekar estjén

Publikálás dátuma
2019.03.22 21:06

Fotó: Budapesti Fesztiválzenekar/Facebook
A Fesztiválzenekar estjén két Bartók is bemutatkozott. A parasztzene rajongó-feldolgozó és az egyéni világú zeneszerző közötti kapcsolódási pontok is világossá váltak.
Néhány éve Eötvös Péter úgy gondolta megoldani azt a problémát, hogy A kékszakállú herceg vára mellett a műsorban kell, hogy legyen valami, hogy komponált egy operát, amely szorosan kapcsolódik Bartók művéhez. A dolog azért nem olyan súlyos, hogy ilyen radikális módon lehessen csak megoldani. Mint a Fesztiválzenekar hangversenyének Várkonyi Tamás által írt, kivételesen hasznos információkat közlő műsorfüzetének egyik képmellékletéből – amelyen az ősbemutató plakátja látható – is tudható, az operaházi, 1918-as ősbemutatón A fából faragott királyfi követte az operát. Most pedig népzenei feldolgozásokat hallottunk előtte, az első részben.
Bartók maga – és ez is tudható a műsorfüzetből – jobban szerette, pontosabbnak tartotta a parasztzene kifejezést a népzenénél, de ez a lényegen nem változtat. Miután népdalok, néptáncok százait gyűjtötte össze ő és Kodály, ki kellett dolgozniuk azokat a műzenei formákat is, amelyek révén az általuk felbecsülhetetlen értékűnek tartott kincs eljuthat a zeneértő városi polgárokhoz. Ilyen volt például az a fajta zenekari feldolgozás, ami a Román népi táncok és a Magyar parasztdalok sajátja, gyakorlatilag egy az egyben hangzanak el a dallamok a kor zenekari stílusában meghangszerelve, és persze a bartóki zsenialitással megfejelve.

Olyan műsort már hallottam – az Óbudai Danubia Zenekar és a Muzsikás együttes játszott –, amelyben a Román népi táncokban szereplő dallamokat eredeti formában hegedű-brácsa-bőgő felállású népiegyüttes mutatta be a feldolgozott változat előtt. Akkor azonban azt kellett gondolnom – a dolog minden jó szándéka ellenére is –, hogy tévedés az eredeti bármilyen hűnek is tűnő másolatát ősforrásként bemutatni. A Fesztiválzenekar variációja annyival tetszett jobban, hogy a „népzenészek” a zenekar tagjai voltak, és utána beültek megfelelő helyükre a zenekarba Bartók művét is eljátszani. Már az eredetit megszólaltató játékukon is érezhető volt ez a fajta kettősség, a népzenész és a diplomás zeneművész – micsoda ellentmondás! – jótékony együttműködése, ami kiszabadította az elgondolást az előbb említett csapdából, adott egy ki csavart az egésznek.
A Magyar parasztdalok forrásainak megszólaltatójaként Sebestyén Márta magabiztosan hozta azokat a manírjait, amiket vagy szeretünk, vagy nem, de évtizedek óta sajátjai, azonban produkciójának nyilvánvalóan nem lehetett része az említett kétértelműség. Bartók csak feldolgozásaiban használt kifejezetten népzenét, azonban más – sokkal nagyobb számú és jelentősebb – alkotásait is rengeteg olyan megoldás szövi át, amelyekhez az ihletést onnan kapta. A zenekar Kékszakállú-játékában amely a részletek hatalmas gazdagságát tárta fel, ezekre is rácsodálkozhattunk. És most végre elmaradt az utóbbi évek Müpa-előadásait jellemző koncepció, a félszcenizálás. A nagyon nagy zenekar teljesen betöltötte a színpadot, nem az árokban ültek a zenészek, az énekesek jól láthatóan, hallhatóan az előtérben álltak, és nem volt feliratozás sem, figyelni csak kés kizárólag a zenére, a szereplőkre kellett, ami nem vált az előadás kárára. Alapként a zenekari szövet minden nüansza jól hallható volt, önmagában is szinte hiánytalanul illusztrálta a drámát.

Vizin Viktória egészen kiváló Judit volt, hősnő a szó valódi értelmében, aki énekesnő mivoltában is az est hősévé tudott válni. A mély hangjait tekintve kissé korlátosabb Cser Krisztián éppen megfelelő társa volt, az ötödik ajtó kinyitásakor nagyon is meggyőző erővel tudott megszólalni, a zenekari háttér hangtömege előtt: „Lásd ez az én birodalmam…”. De nem csak a Kékszakállú, Bartók birodalma is feltárult ezen az estén.
Infó: Bartók Román népi táncok Magyar népdalok Bartók Magyar parasztdalok Bartók A kékszakállú herceg vára Sebestyén Márta ének Kádár István, Szabó András, Fejérvári Zsolt népi hangszerek Vizin Viktória mezzoszoprán Cser Krisztián basszus Budapesti Fesztiválzenekar, karmester: Fischer Iván Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. március 21.

Másfél óra Mahler egy perc unalom nélkül

Egy héten belül két nagy Mahler-szimfóniát hallhattunk a Müpában, két magyar zenekartól, két magyar karmester vezényletével, nagyon jó előadásokban. Nem akármilyen teljesítményeknek voltunk tanúi.
Három olyan zenekarunk biztosan van – a Fesztiválzenekart is ide értve –, amely bizonyítottan magas színvonalú Mahler-előadásokra képes, ez akár nem mindennapinak is mondható egyetlen város esetében. De nem is a számháború a lényeg, hanem ami mögötte van: a hangszeres – például zongorista, hegedűs, csellós – és énekes szólistákat is beleértve országunknak olyan elit zenészcsapata van, amire joggal lehetünk büszkék. Most a Magyar Rádió művészeti együttesei bizonyítottak Vajda Gergely vezényletével.
Mahler maga mondta, hogy műveiben mindig van valami triviális, de a Harmadik szimfóniában túlmegy minden határon. Ugyanakkor mindig találhatunk nála földöntúlian szép részleteket (minden további jelző nélkül), a nagyjából százperces műben gyakran váltogatják egymást hol a harsányan szóló részletek – nyolc kürt fortissimójával kezdődik a mű –, hol pedig – főleg a vonósok által megszólaltatott –, nyugalmat sugárzó részleteket, mint a hatodik tétel kezdetén. És lehetnek ezek a szólamok tudatosan vállaltan földhözragadtak, lehetnek éteri tisztaságúak és persze kétértelműek, kétélűek is. Ez a sűrű változatosság is lehet az oka, amiért sokan idegenkedhetnek a Mahler zenéjétől. De nem a mi dolgunk, hogy Mahler titkait most itt megfejtsük, jobb, ha azt a zenészekre, karmesterekre bízzuk.
A Rádiózenekar és Vajda Gergely mindenesetre mindent megtett, hogy olyan előadását nyújtsa a műnek, amelyben minden részlet a maga jelentőségének megfelelően szólaljon meg. Említettük a kürtöket, beleértve a többi rézfúvóst is, ha kellett nagyon félelmetesek voltak, említettük a vonósokat, akik végig nagyon szépen, egységes hangzással szóltak, az itt sokszor különösen fontos ütősök is meghatározó jelentőségüknek megfelelően peregtek, dobbantottak, csaptak le, és a fafúvósok is remekeltek, és az elsők között köszönhette meg a tapsot a színpad elejére kijőve a harmadik tétel kitűnő szólótrombitása. Wiedemann Bernadett a nietzschei szöveg mélységeire rámutatón énekelt, a felnőtt kórus női kara és a gyerekek szépen, üdén dalolták a Csodakürt-dal naivabb, de bizakodóbb sorait. A szimfónia rendkívül összetett mű, három évig írta Mahler – aki jobbára csak a színháztól megszabadulva a nyári szünetekben tudott dolgozni – a hattételes alkotást, amelyben Nietzsche, és a Fiú csodakürtje gyűjtemény szövegei is felhangzanak. Rendkívüli feladat tehát előadása, annak idején is csak hat évvel megírása után került sor bemutatására 1092-ben.
Vajda Gergely, aki jelenleg amerikai zenekarokkal dolgozik, de volt már a Rádiózenekar élén is, megtalálta a hangot zenészeivel. A szimfónia külsőségeinek megszólaltatása mellett, ami alapfeladatnak sem semmiség, több mint másfél órán keresztül sikerült fenntartania a feszültséget, bemutatnia azt a gondolati gazdagságot, ami Mahler szimfóniájában jelen van, és amit igen, nehéz is lehet követni, de ilyen, az út minden szépségét, különlegességét feltáró kalauzolás ellett érdemes.
Témák
zene
Frissítve: 2019.03.22 12:00