– A varázslók iskolája, a Roxfort, a jediképzés vagy éppen a mutánsok akadémiája az X-menben mind egyfajta elitképző helyek. A társadalmi egyenlőtlenségek nem kiküszöbölhetőek a fantáziavilágokban sem?
– Jórészt nem, és nem is feladatuk megoldásokat kínálni erre a kérdésre. Kétségtelen, hogy az X-menben Xavier professzor a mutánsok és emberek békés együttéléséért küzd, de közben egy szegregált iskolát működtet, ahol kizárólag különleges képességűek tanulhatnak, és a Roxfortba is csak varázslók járhatnak. Hasonló a helyzet a Csillagok háborújában, ahol a jediképzésben csak az vehet részt, aki uralja az Erőt. Ráadásul, aki nem bizonyul elég jónak, csak kiszolgálója lehet a többi jedinek. A fantáziavilágok inkább apropók, érdekes példák, hogy beszélhessünk a társadalmi igazságtalanságról.
– A kötetben publikáló szakemberek – köztük ön is – véresen komolyan írnak az olyan fantáziavilágokról, mint a Csillagok háborúja univerzum, a Harry Potter vagy éppen a Star Trek világa, és mélyrehatóan elemzik az oktatási rendszerüket, pedagógiai módszereiket. Ezek szerint egy kutatónak sem időpocsékolás végignézni mondjuk 740 epizódot a Star Trekből?
– Ebből látszik, hogy a tudományos munkát végzőket is anya szülte, a kötetbe írók mindegyikének van valamilyen kötődése a fantáziavilágokhoz. De ha az Egri csillagokat vagy A kőszívű ember fiait tanítjuk, és nem kérdőjelezzük meg a fontosságukat, tudunk róluk értelmesen beszélni az iskolában, nem kellene ennek másképp lennie a sci-fivel, a fantasyvel sem. A popkultúra az életünk része, a fiatalokénak meg különösen. A Harry Potter ugyanúgy általános emberi értékekről, morális dilemmákról szól, mint egy Jókai-mű.
– Be lehet vinni akár ezeket a filmeket, regényeket az iskolák falai közé?
– Igen, és ez az egyetemeken már be is bizonyosodott. A Nevelj jedit! előzménye a Tóth Csaba politológus, szociológus által szerkesztett, A sci-fi politológiája, illetve a Fantasztikus világok tanulmánykötet. Az egyetemek manapság egyfajta szolgáltatásnak tekintik az előadásokat, amire nem kötelező bejárni, éppen ezért sok hallgató ki is hagyja őket. Azt láttam, hogy a politológia szakon tömve van az előadó, amikor egy jogtudós arról beszél, hogy a Trónok harcában jogos volt-e a Vörös Nász nevezetű tömegmészárlás. De kiváló erkölcstani kérdéseket is felvetnek ezek a történetek. Tudomásul kell venni, hogy mivel a fantasyt, a sci-fit sokan fogyasztják, ez az, amivel be lehet vonzani az egyetemista fiatalokat az előadóba, a kisebb gyerekekkel pedig komoly társadalmi jelenségekről, morális dilemmákról lehet beszélgetni például erkölcstan- vagy etikaórán, példaként felhozva az általuk ismert fantáziavilágbeli dilemmákat, konfliktusokat.
– Pedig parázs vita van arról, hogy az iskolákba érdemes- e bevinni a kortárs műveket, akár fantasyt is. Sokan a közös nemzeti műveltséget féltik Harry Pottertől. Ön mit gondol erről?
– Ez nem kérdés, persze, hogy be kell vinni a popkultúrát az iskolába. Egyrészt a nyelvezet miatt, a régi művek sokszor nem illeszkednek a mai, felgyorsult világhoz. A kőszívű ember fiaiban 6-8 oldalon keresztül arról van szó, hogy az ispánválasztás milyen épületben zajlik, milyenek a drapériák a falon. De az is igaz, hogy azokkal a kortárs művekkel érdemes csak foglalkozni, amelyek egyébként jól vannak megírva, irodalmilag is értékesek. Szerintem a jól megírt mai munkák megélnek a hagyományos olvasmányok mellett, bizonyos esetekben akár helyettük is.
– A köteten finoman végigvonul a magyar oktatási rendszer kritikája. Milyen, a magyar iskolákban is jelen lévő problémákra találunk példákat a fantáziavilágokban?
– Az Így neveld a sárkányodat! című animációs film elemzése például azt mutatja meg, hogy milyen nehezen mehet végbe egy pedagógiai szemléletváltás. A finnek, észtek megtették ezt az utat, mi évtizedek óta csak beszélünk róla, hogy szükség lenne gyerekközpontú iskolarendszerre. A Csillagközi invázió és a Végjáték című sci-fi megerősíti azt a Horn Györgynek tulajdonítható igazságot, hogy a gyerek az iskolában nem felkészül az életre, hanem ott él. A Star Trekből pedig egy olyan elemet, egy iskolai vizsgát – a Kobayashi Maru próbát – emeltem ki az írásomban, ami tulajdonképpen egy no win szituációt ír le, vagyis olyat, amiből nem lehet veszteség nélkül, jól kijönni. Ilyen probléma például az is, ha más az egyéni és más a közösségi racionalitás: minden szülő a legjobbat szeretné a gyerekének, ezért az elérhető legjobb iskolába íratja. Így alakulnak ki a fentebb említett elit iskolák és a szegregáltak, ami hosszú távon az egyenlőtlenség újratermelődéséhez vezet.
– Több tanulmány is foglalkozik az iskolai zaklatások, a bullying kérdésével például a Harry Potterben vagy Stephen King Az című művében. Mutatnak a művek jó stratégiákat ennek a kezelésére?
– Ezek inkább érzékenyítésre alkalmasak, Stephen King regényéből például kiválóan látszik, hogy kik a tipikus áldozatok: a zsidó fiú, a cingár szemüveges, a fekete, az egyedülálló lány, a dadogós, az asztmás, a túlsúlyos új gyerek. Az ő példájuk azt mutatja, hogy az összefogás, az egymás támogatása egy kiút lehet az áldozati szerepből. Ez tipikusan olyan téma, ami előjöhetne egy osztályfőnöki órán, leszámítva persze Pennywise-t, a gyerekevő bohócot.
– Vekerdy Tamás mindig azt mondja, hogy az iskolai megfelelés nem áll egyenes arányban a későbbi sikerességgel. A fantasyk hősei a legtöbb esetben maguk is szabályszegők.
– A szabálykövetőkre is nagy szükség van a társadalom működéséhez. Ez egy ingoványos terep, mert a szabályszegők egy része sikeres lesz, de a másik részük a börtönben köt ki. Harry Potter szabályszegő, de Voldemort is az volt.
– A Roxfort elég vonzó iskolának tűnik, bár a gyerekek sokszor keverednek életveszélyes helyzetekbe. Mi az, amit mégis tanulhatna a magyar oktatási rendszer ezekből a fantáziauniverzumokból?
– Egy-egy regény iskolája semmiképp nem átemelhető egy az egyben. Gondolom, mindnyájan szívesen beiratkoznánk a Roxfortba, de a gyerekünket nem járatnánk oda semmi pénzért, mert bármikor megeheti őt egy szörny vagy kivarázsolhatják a csontjait. Szóval némi malíciával azt is mondhatjuk, hogy a magyar iskolarendszer nem is olyan rossz. Komolyra fordítva a szót a magyar iskola évtizedek óta vár a tartalmi, módszertani, eszközrendszerbeli és humán erőforrásbeli megújulásra. Egyfelől a gyerekeknek ezernyi olyan dolgot kell tanulniuk, aminek nagy részét soha nem fogják használni. Gondoljunk csak a Thalesz-körre, az ajakréses hangokra vagy a valdensekre, miközben egy önkormányzatnak szóló levél megírása sokszor nehézséget okoz. Módszertanilag is meglehetősen egysíkú a magyar iskola, az OECDfelmérések szerint szélsőségesen versenyközpontú, alig vannak csapatmunkán alapuló feladatok. Sőt az infokommunikációs technikákat is inkább tiltja az iskola, mintsem megtanítaná okosan használni. Nem véletlen hát a rejtett tantervként ismert elmélet igazsága: az iskolában nem azt tanuljuk meg, amit tanítanak.
