Márton László: Házak sorsa

Publikálás dátuma
2018.09.15 11:00
MARABU RAJZA
Fotó: /
Köves Slomó és Schmidt Mária egymásra talált. A rabbi szakért, az igazgató asszony igazgat. Nemcsak a Terror Házát, hanem a sorsokét is. Mindenki jól jár, a hatalom pedig gyorsan áldását adja a frigyre.
Volt egyrészt egy elárvult pályaudvar. Állt, csak állt a Ferencvárosban. Se vonat, se utas.
Volt másrészt a haszid mozgalom egyik csoportja (a Chábád Lubavics), amely "misszionáriusokat" küld az öt világrészbe, a zsidókat szeretni. Főleg azokat, akik nem szeretik magukat. Budapestre a magyar Köves Slomót küldték, aki kivételesen intelligens és jó szervező. Volt harmadrészt a tanult Schmidt Mária, aki a történelemnél jobban csak a hatalmat szereti, de annyira, hogy az egyiket feláldozta a másikért.
A mese az árva épület, az ügybuzgó rabbi és az igazgatni szerető történész találkozásáról szól. Mondom én, akitől joggal kérdezhetik, mi közöm az egészhez. Kezdjük talán ezzel.
Az üres pályaudvart kiutalták Schmidt Máriának, hogy átalakítsa a Sorsok Házává. Kinek a sorsa? Az enyém. Egész pontosan a holokauszt gyermekáldozataié. Magam sem tudom, áldozatnak minősülök-e, aki csak "jogkorlátozást" szenvedett (copyright vitéz Szakály Sándor). Nekem csak az apához-anyához, otthonhoz való jogomat korlátozták, a család többi tagjának lélegzetvételi jogát is megvonták Auschwitzban.
A költséget és fáradtságot nem kímélve Sorsok Házává alakított pályaudvar azért állt eddig üresen, mert a tanácsadóként felkért történészek és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz), mint a zsidó közösség képviselője nem fogadták el Schmidt Mária koncepcióját (és valljuk be: személyét sem). Legyünk valóban pluralisták. A történelem írása és értelmezése természeténél fogva sokféle. De ahogy Arthur Koestler írta, a párduc és a gödölye egy almon hálnak, de a gödölyének rossz éjszakája lesz. Orbán Viktor Jeruzsálemben rákérdezett és az ügyben lehető legilletékesebb Jad Vasem Intézet történészei pedig megerősítették, hogy Schmidt Mária koncepcióját nem támogatják.
Köves Slomó ugyan otthonos Jeruzsálemben, de még otthonosabb Brooklynban. Budapesten ugyan kevés híve van, de a a Brooklynból érkezett adományokból bevásárol: idősotthonokat, egyetemet. Egy nagyon régi és a holokauszt előtt évszázadokig működő elv alapján a zsidóság képviselői védelmet remélve mindig a hatalom kegyeit keresik. A mostani hatalmat nem volt szükséges lefizetni, lop magának elég pénzt máshol. Erkölcsi bizonyítványra ellenben szüksége volt, például, hogy a zérótolerancia valóságos, a Soros elleni kampányban pedig nincs antiszemita elem.
Köves Slomó és Schmidt Mária egymásra talált. A rabbi szakért, az igazgató asszony igazgat. Nem csak a Terror Házát, hanem a sorsokét is. Mindenki jól jár, a hatalom pedig gyorsan áldását adja a frigyre.
Néhány kérdés mindazonáltal válaszra vár. Elsőnek, hogy mit mutatnak, mondanak majd a Sorsok Házában és kinek ? A gyermekáldozatok tágas fogalom, minden belefér, még a semmi is. A holokausztnak már van egy múzeumként is működő dokumentációs központja és emlékhelye a Páva utcában. Ádáz viták között épült és nyílt meg, de legalább bejáratott, kiszámítható és önjavító. Többek között iskolás csoportok is látogatják. Kettő több lesz, mint egy? Egyikből a másikba járnak? Ennél sokkal valószínűbb, hogy a Páva utcait, amit eddig nem Schmidt Mária igazgatott, elsorvasztják, vagy az ő hatáskörébe utalják. Oszt' Sálom. Vajon mivel vonják össze az épületcsoportban álló, szépen felújított és felszentelt zsinagógát ?
A Fidesz politikájának egyik alapelve, hogy ha valami nem tetszik, akkor vagy megszüntetik, vagy csinálnak belőle még egyet. Történelmi kutatóintézetekből, határon túli magyar pártokból. A Mazsihiszt például nem szeretik, bezárni nem merik, legyen mellette Status Quo Ante. (A XIX. században az ortodox és a neológ felekezet szétváltása után keletkezett harmadik. Köves Slomó erről írta doktoriját). A korabeli, főleg Kárpátalján és Erdélyben élő haszidoknak ugyan semmi közük nem volt az ügyhöz, de az ilyen részletek a mostani feleket nem zavarják.
Köves Slomó, aki most saját és felekezete nevét adta a hatalommal kötött alkuhoz, minden erénye ellenére nem történész, még kevésbé muzeológus. Lehet egy darabig a Sorsok Házának társvalamije, de Schmidt Mária már nála jámborabb férfiúkon is felülkerekedett. Sorsszerűen vagy megadja magát, vagy repül. És amikor ez bekövetkezik, már hiába mérlegeli, ki járt jól az alkuval.
A holokauszt nyers valóságával és emlékével több nemzedéknek lehet tennivalója. A Sorsok Házára azonban úgy volt szükség, mint a felcsúti kisvasútra.
Magamba nézek: lehet, hogy ok nélkül gyanakszom, bár annyi biztos, hogy nem vagyok egyedül. Az előítéletek eloszlatásának legegyszerűbb módja az lenne, ha közzétennék a menetrendet és a végállomás nevét, netán figyelembe vennék a kételyeket, ellenvéleményeket. A túlélő, még élő gyermekáldozatokét, a hazai és külföldi történész szakmáét, a Mazsihiszét, a jeruzsálemi Jad Vasemét (ahol magyarul tökéletesen beszélő, a holokauszt minden részletét alaposan ismerő szakemberek dolgoznak).
Néhány száz személy jön számításba, talán annyi sem. Megérné a főigazgató asszonynak, a rabbi úrnak, a Sorsok Házát finanszírozó kormánynak is. Már csak azért, hogy akik annak idején a lélegzési jog korlátozását túlélték, ismét ne fulladozzanak.
2018.09.15 11:00
Frissítve: 2018.09.15 11:00

Tolongtak a Konczért

Publikálás dátuma
2018.10.21 17:24

Fotó: FORTEPAN/ HUNYADY JÓZSEF
A húszéves Koncz Zsuzsa a legjobbkor érkezett. Hajón. Állt az MHRT (Magyar Hajózási Részvénytársaság) felirat mellett, és azt énekelte, hogy „rohan az idő, elmúlik a nyár, közeleg az ősz...” Az ifjabb tévénézők nem a szövegtől, hanem a zenétől, s főként a hangszereléstől ájultak el. A szám másként hangzott, mint az addig idehaza készült táncdalok; naná, Szörényi Levente komponálta és az Illés kísérte. A televíziós premier olyan nagyot szólt, hogy a Rohan az idő 1966 márciusában a slágerlista élére került, majd még fél évig maradt a legjobb négy és kilenc hónapig az első tíz között, noha az év nyarán rendezték az első magyar Táncdalfesztivált.
A berobbanás idején az Ifjúsági Magazin megfelelő rovata ilyesmikről értekezett: „Tánczenénk épp olyan giccses, sablonos maradt, mint volt, vagy ha van is fejlődés, az csupán olyan sebességű, mint a fontolva haladó csiga”; „vajon törvényszerű-e, hogy a különben egészséges, ép érzékű fiatalok sokasága szórakozáskor leszállítsa értelmi és érzelmi igényeit?”; „a strong beat térhódítását lehet nem tudomásul venni, csak abból az lesz, hogy az avult stílus nem tetszik majd senkinek sem”.
A hagyományos könnyűzene itthoni dominanciáját az is bizonyította, hogy Koncz áttörésekor a hazai számok listáján a következő dalok sorakoztak a Rohan az idő mögött: Te szeress legalább (szerző: Fényes Szabolcs–Bacsó Péter, előadó: Mikes Éva), Elment a papa, mama (Mihályi László / Ambrus Kyri), Egy emberöltő oly kevés (Dobos Attila–S. Nagy István / Záray Márta), Nem kell nékem nagyhercegnő (Payer András–S. Nagy / Németh József). A külföldi nóták tekintetében egészen más volt a helyzet. A második helyet ugyan Domenico Modugno San Remóban fesztiválnyertes, tradicionális szerzeménye, a Dio come ti amo foglalta el, ám elsőként és harmadikként a Rolling Stones virított a Satisfactionnel meg a Get off of My Clouddal, míg negyedikként a Herman’s Hermits következett az I’m Henry the Eighth-tel, ötödikként pedig az Overlanderst jegyezték a Beatles Michelle-jének feldolgozásával.
Koncz 1966-ban tizenegy kislemezt számlált, ám ő maga is panaszkodott: „Számot rendszerint csak régi zeneszerzőtől fogadnak el, az énekesnek abból kell választania, amit felkínálnak a számára. Ha valaki az éneklésből akar megélni, olyan számok előadására is vállalkoznia kell, amelyek esetleg nem tetszenek neki vagy gyengék. Pedig az sokat jelent, hogy az előadó azt énekelje, amit szeret, ami a legjobban megy neki.”
A Rohan az idős lemezzel nem volt efféle probléma, már csak azért sem, mert a B oldalra Ben E. King 1963-as adaptációja, az I Who Have Nothing került; ezt Koncz angolul énekelte. A számot eredetileg a genovai születésű Joe Sentieri adta elő 1961-ben Uno dei tanti címmel olaszul, a magyar változatot pedig a Metró közreműködésével nyomta Koncz.
Az ifjú Zsuzsának ettől kezdve minden sikerült. Hatvanhat júliusában már egy Behár György–Szenes kompozícióval, a Szerelem nélkül című dallal vezette a slágerlistát. Ebben arról énekelt: „nem, nem, az nem lehet, hogy nem kellek senkinek”, miközben a rajongók tolongtak érte. A Táncdalfesztivál után volt olyan hónap, hogy három számmal állt a legjobb tízben: a Rohan az idő és a Szerelem nélkül mellett a sláger-seregszemlén bemutatott Nincsen olyan ember is lajstromba vétetett, sőt novemberben a negyedik helyre lépett elő.
Addigra már nemcsak a Táncdalfesztivál, hanem az Illés négyszámos kislemezének megjelenése is átrendezte a sorrendet. Hatvanhat szeptemberében így festett az élmezőny: 1. Légy jó kicsit hozzám (Illés), 2. Mi fáj? (Metró-kérdés), 3. Még fáj minden csók (Illés-válasz), 4. Nem leszek a játékszered (Kovács Kati), 5. Az utcán (Illés). Igaz, a decemberben rendezett Made in Hungaryt Dobos–Szenes Iván hagyományos slágere, az Isten véled, édes Piroskám nyerte Aradszky László tolmácsolásban. A téli táncdalbemutatón Koncz az Ami volt, az volt című Fényes Szabolcs–Fülöp Kálmán-szerzeményt adta elő a Harmónia vokál kíséretében, s bár nem győzött, az egész esztendőben diadalmenetben haladt előre.
Minimum a fél ország azt gondolta róla, amit Payer és Tardos Péter ugyancsak '66-os táncdalában énekelt: Beléptél az életembe.
2018.10.21 17:24
Frissítve: 2018.10.21 17:24

Protekció

Publikálás dátuma
2018.10.21 17:00

Fotó: MTI/
Hetvenhárom évvel ezelőtt megkezdett, életre szólónak tervezett, de a történelem akaratából csak röpke, nem egészen három évig tartott külügyminisztériumi pályafutásom egy részében az útlevél-osztályra kaptam beosztást. Az osztály elnevezése megtévesztő volt, mert az útleveleket akkor is, annak előtte és még ma is a belügyminisztérium, illetve a rendőrség állította/állítja ki. Viszont annak az osztálynak, amelyre engem beosztottak, csak olyan személy lehetett az ügyfele, akinek már volt útlevele. A Moszkvában, 1945 elején megkötött fegyverszüneti szerződés és az 1947-ben Párizsban aláírt békeszerződés közötti időszakban országunk szuverenitása korlátozott volt. Ahhoz, hogy valaki az országból kiutazhasson vagy beutazzon, nem volt elég egy útlevél, hanem be kellett szerezni a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, röviden a SZEB engedélyét is. Hazánk szovjet megszállás alatt lévén, a szövetségesek között kialakított gyakorlatnak megfelelően, nálunk az engedély ügyében a SZEB szovjet tagozata volt illetékes. Magyar részről a külügyminisztériumnak erre a célra megalakított osztálya kapta a már említett nevet, holott a helyes az lett volna, ha "utazási" osztálynak hívják.
Ahhoz, hogy valaki - mindegy, hogy hivatalos, vagy magán-, esetleg családi ügyben - kiutazhasson, kiutazási engedély iránti kérelmet kellett benyújtania a külügyminisztériumban. Ehhez a következő kellékekre volt volt szükség: érvényes útlevél; 50 forintos okmánybélyeg; "elővízum", vagyis a célország követségének igazolása arról, hogy a kiutazási engedély megadása esetén az illető megkapja a beutazási vízumot. Továbbá: hivatalos utazás esetén az illetékes miniszter sajátkezű aláírásával ellátott ajánlás, családi- vagy magánügyben teendő utazásnál pedig a népjóléti miniszter sajátkezű aláírása. Kivételt képeztek azok a volt magyar állampolgárok, akik az 1938-45 között Magyarországhoz visszacsatolt területeken és a honvédségbe besorozottként kerültek hadifogságba. Az ő esetükben sem a SZEB, sem a magyar oldal nem írt elő különös formaságokat. A hazatérni akaró volt hadifogoly személyazonossága igazolása után azonnal kapott egy egyoldalas, az illetékes követséghez, illetve misszióhoz intézett úgynevezett note verbalét (szóbeli jegyzék), aminek alapján ott megkapta a hazatéréshez szükséges okmányt.
1946 nyarán, egy délelőtt, félfogadási időben hivatott fő-főnököm, Szondy Viktor - rk. köv. megh. miniszter -, a jogi osztály vezetője. Idős úr volt nála. Bemutatott minket egymásnak. Kádár Levente. Tudtam, ki ő: valamikor a 30-as években belügyi államtitkár volt. Rémlett, hogy akkoriban az értelmiségi állástalanság megszüntetése ügyében szerepelt sokat a neve. Szondyt azért kereste fel, hogy segítse valamelyik volt visszacsatolt területről származó és most Budapestre visszatért unokaöccsét hozzájutni a hazatéréséhez szükséges okmányhoz. Főnököm röviden ismertette velem az ügyet, majd megkérdezte: "Imre, ugye elintézed ezt az ügyet holnaputánra?" Vettem a lapot és válaszoltam: "Természetesen, követ úr!" Szondy Kádárhoz fordult: "El van intézve, Levente. Holnapután menj egyenesen Imréhez, tőle megkapod az okmányt."
Kádár elköszönt és távozott, Szondy pedig hozzám fordult: "Látod, ilyenek az emberek. Ha direkt hozzád megy, félóra alatt megkapja. De ő hozzám jött protekcióért. Egy életen át hálás lesz nekem és neked azért, hogy két nap alatt kapta meg azt, amit megkaphatott volna egy félóra alatt."
Kádár eljött hozzám. Sűrű hálálkodások közepette átvette a note verbalét. Amíg élt, akárhányszor futottunk is össze, mindig hálásan emlegette, hogy milyen nagy szívességet tettünk neki.
(Milyen jót tett, hogy Del Medico Imre legutóbbi tárcájának megjelenésekor bírálattal illettük a postát, amiért az elsőbbségi levélként feladott cikk csaknem egy hónap alatt jutott el a szerkesztőségbe! Az itt olvasható szövegnek - amelyet az idős szerző ugyancsak borítékban, az elvileg egynapos kézbesítési időt jelentő elsőbbségi küldeményként adott fel - már nem kellett két hétnél több idő, hogy megérkezzen. Hiába, a XXI. században élünk. - a szerk.)
2018.10.21 17:00
Frissítve: 2018.10.21 17:03