Márton László: Házak sorsa

Publikálás dátuma
2018.09.15. 11:00
MARABU RAJZA
Köves Slomó és Schmidt Mária egymásra talált. A rabbi szakért, az igazgató asszony igazgat. Nemcsak a Terror Házát, hanem a sorsokét is. Mindenki jól jár, a hatalom pedig gyorsan áldását adja a frigyre.
Volt egyrészt egy elárvult pályaudvar. Állt, csak állt a Ferencvárosban. Se vonat, se utas.
Volt másrészt a haszid mozgalom egyik csoportja (a Chábád Lubavics), amely "misszionáriusokat" küld az öt világrészbe, a zsidókat szeretni. Főleg azokat, akik nem szeretik magukat. Budapestre a magyar Köves Slomót küldték, aki kivételesen intelligens és jó szervező. Volt harmadrészt a tanult Schmidt Mária, aki a történelemnél jobban csak a hatalmat szereti, de annyira, hogy az egyiket feláldozta a másikért.
A mese az árva épület, az ügybuzgó rabbi és az igazgatni szerető történész találkozásáról szól. Mondom én, akitől joggal kérdezhetik, mi közöm az egészhez. Kezdjük talán ezzel.
Az üres pályaudvart kiutalták Schmidt Máriának, hogy átalakítsa a Sorsok Házává. Kinek a sorsa? Az enyém. Egész pontosan a holokauszt gyermekáldozataié. Magam sem tudom, áldozatnak minősülök-e, aki csak "jogkorlátozást" szenvedett (copyright vitéz Szakály Sándor). Nekem csak az apához-anyához, otthonhoz való jogomat korlátozták, a család többi tagjának lélegzetvételi jogát is megvonták Auschwitzban.
A költséget és fáradtságot nem kímélve Sorsok Házává alakított pályaudvar azért állt eddig üresen, mert a tanácsadóként felkért történészek és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz), mint a zsidó közösség képviselője nem fogadták el Schmidt Mária koncepcióját (és valljuk be: személyét sem). Legyünk valóban pluralisták. A történelem írása és értelmezése természeténél fogva sokféle. De ahogy Arthur Koestler írta, a párduc és a gödölye egy almon hálnak, de a gödölyének rossz éjszakája lesz. Orbán Viktor Jeruzsálemben rákérdezett és az ügyben lehető legilletékesebb Jad Vasem Intézet történészei pedig megerősítették, hogy Schmidt Mária koncepcióját nem támogatják.
Köves Slomó ugyan otthonos Jeruzsálemben, de még otthonosabb Brooklynban. Budapesten ugyan kevés híve van, de a a Brooklynból érkezett adományokból bevásárol: idősotthonokat, egyetemet. Egy nagyon régi és a holokauszt előtt évszázadokig működő elv alapján a zsidóság képviselői védelmet remélve mindig a hatalom kegyeit keresik. A mostani hatalmat nem volt szükséges lefizetni, lop magának elég pénzt máshol. Erkölcsi bizonyítványra ellenben szüksége volt, például, hogy a zérótolerancia valóságos, a Soros elleni kampányban pedig nincs antiszemita elem.
Köves Slomó és Schmidt Mária egymásra talált. A rabbi szakért, az igazgató asszony igazgat. Nem csak a Terror Házát, hanem a sorsokét is. Mindenki jól jár, a hatalom pedig gyorsan áldását adja a frigyre.
Néhány kérdés mindazonáltal válaszra vár. Elsőnek, hogy mit mutatnak, mondanak majd a Sorsok Házában és kinek ? A gyermekáldozatok tágas fogalom, minden belefér, még a semmi is. A holokausztnak már van egy múzeumként is működő dokumentációs központja és emlékhelye a Páva utcában. Ádáz viták között épült és nyílt meg, de legalább bejáratott, kiszámítható és önjavító. Többek között iskolás csoportok is látogatják. Kettő több lesz, mint egy? Egyikből a másikba járnak? Ennél sokkal valószínűbb, hogy a Páva utcait, amit eddig nem Schmidt Mária igazgatott, elsorvasztják, vagy az ő hatáskörébe utalják. Oszt' Sálom. Vajon mivel vonják össze az épületcsoportban álló, szépen felújított és felszentelt zsinagógát ?
A Fidesz politikájának egyik alapelve, hogy ha valami nem tetszik, akkor vagy megszüntetik, vagy csinálnak belőle még egyet. Történelmi kutatóintézetekből, határon túli magyar pártokból. A Mazsihiszt például nem szeretik, bezárni nem merik, legyen mellette Status Quo Ante. (A XIX. században az ortodox és a neológ felekezet szétváltása után keletkezett harmadik. Köves Slomó erről írta doktoriját). A korabeli, főleg Kárpátalján és Erdélyben élő haszidoknak ugyan semmi közük nem volt az ügyhöz, de az ilyen részletek a mostani feleket nem zavarják.
Köves Slomó, aki most saját és felekezete nevét adta a hatalommal kötött alkuhoz, minden erénye ellenére nem történész, még kevésbé muzeológus. Lehet egy darabig a Sorsok Házának társvalamije, de Schmidt Mária már nála jámborabb férfiúkon is felülkerekedett. Sorsszerűen vagy megadja magát, vagy repül. És amikor ez bekövetkezik, már hiába mérlegeli, ki járt jól az alkuval.
A holokauszt nyers valóságával és emlékével több nemzedéknek lehet tennivalója. A Sorsok Házára azonban úgy volt szükség, mint a felcsúti kisvasútra.
Magamba nézek: lehet, hogy ok nélkül gyanakszom, bár annyi biztos, hogy nem vagyok egyedül. Az előítéletek eloszlatásának legegyszerűbb módja az lenne, ha közzétennék a menetrendet és a végállomás nevét, netán figyelembe vennék a kételyeket, ellenvéleményeket. A túlélő, még élő gyermekáldozatokét, a hazai és külföldi történész szakmáét, a Mazsihiszét, a jeruzsálemi Jad Vasemét (ahol magyarul tökéletesen beszélő, a holokauszt minden részletét alaposan ismerő szakemberek dolgoznak).
Néhány száz személy jön számításba, talán annyi sem. Megérné a főigazgató asszonynak, a rabbi úrnak, a Sorsok Házát finanszírozó kormánynak is. Már csak azért, hogy akik annak idején a lélegzési jog korlátozását túlélték, ismét ne fulladozzanak.

Itt repült a kismadár

Publikálás dátuma
2018.09.09. 19:45

A Nashville Teens együttes már a beat fénykorában, 1967-ben megjelent Magyarországon. Legelőször a debreceni Arany Bika Szállóban, ahol május 16-án délután fél hattól és este fél kilenctől is koncertet adott. Öt nappal később az Erkel Színházban lépett fel, majd május 28-án – Szeged, Baja, Tatabánya, Pécs és az Ikarus Művelődési Ház után – a Kisstadionban muzsikált a banda.
A zenekart ismerték már Magyarországon a rádióból és a moziból. A csapat sikerre vitte az amerikai John D. Loudermilk szerzeményét, a Tobacco Roadot, amely ugyanúgy a brit slágerlista hatodik helyére került, akár a tengerentúli komponista másik dala, a Mariann Faithfull által előadott This Little Bird. Az utóbbit feldolgozták a Nashville-i Tinédzserek, akik nem a country fővárosából származtak, csak az elnevezésüket vették onnan. Noha angolok voltak, Loudermilk kapcsolatba került és maradt velük, az együttes újabb top 10-es számát, a Google Eye-t is ő jegyezte. Ezt és a Tobacco Roadot a hazai filmszínházakban is láthatták-hallhatták a rajongók, mert az 1965-ben készült Slágerrevüt már 1966-ban bemutatták minálunk. Ebben brit sztárok sokasága énekelt és játszott megannyi híres számot: az Animals a The House of the Rising Sunt, a Beatles a She Loves You-t és a Twist and Shoutot, Peter és Gordon az A World Without Love-ot, a Herman's Hermits az I'm into Something Goodot, Billy J. Kramer a Little Childrent.
Még jó, hogy a zuglói Nashville-koncert közben fokozódott az őrület, és akadt némi gond a buli után is, mert – a korabeli beszámoló szerint – "a Rákóczi úton néhány rendbontó botrányt provokált". Igaz, akadt, aki megvédte a hangulatba jött ifjakat: "Ha egy harmincnyolc éves szobafestő és mázoló megátalkodottan végigüvölti az FTC–MTK mérkőzést a Népstadionban, legföljebb azt mondják rá, istenem, buzdítja a csapatát. Ha az említett mester tizennyolc éves ipari tanulója a szomszédos Kisstadionban, a Nashville Teens együttes koncertjén dobog a lábával, és időnként mámorosan felordít, a rendező súlyosan rátekint, majd némi töprengés után ki is vezeti."
A megítélés felemás volt, ezt az is igazolta, hogy Ray Phillipset, a Nashville Teens frontemberét meghívták az 1967-es Táncdalfesztivál gálaestjére, amelyen a konszolidált This Little Birdöt énekelte. Persze a Rövid az élethez vagy a Bocsánat, hogyha kérdem-hez képest kevésbé volt konvencionális a nóta, ám a fellépés alighanem elősegítette, hogy a Nashville Teenst 1968-ban is meghívják Magyarországra.
Tardos Péter így harangozta be az újabb turnét: "Csak ketten maradtak a Tobacco Road legendás hírű tolmácsolói közül, Arthur Sharp és Ray Phillips. Különösen Phillips népszerű, higanymozgású színpadi énekes, a nézők hamar megkedvelték. Meg is beszélték vele, ha egyszer huzamosabb időre jön hozzánk vendégszereplésre, akkor a keresztségben a Rév Fülöp nevet nyeri el." A második körutazás fénypontja megint a Kisstadion volt – délelőtt fél tizenegytől, majd délután fél négytől, hogy ne a májusi éjszakába torkolljon a zenebona –, ám a bandát üdvözölhették Szombathelyen, Tatabányán, Szegeden, Salgótarjánban, Pécsett, valamint a Gyömrői úti EVIG-kultúrházban is. A kritika szerint "a műsor nagy részét az újra divatba jött rock and roll-számok, a többi közt Chuck Berry, Jerry Lee Lewis, Little Richard szerzeményei töltötték ki, sőt hallhattuk Elvis Presley híres lassú balladáját, a One Nightot is". E klasszikusokat a Nashville Teens Hamburgban tűzte repertoárjára, mert a hatvanas évek elején ugyanúgy a nyugatnémet kikötőváros mulatóiban szolgáltatta a muzsikát, mint a Beatles.
Aztán 1968-ban a Beatleshez hasonlóan bekerült a Sztárparádé című hazai kiadványba, amely az Atlantis, a Bee Gees, Gigliola Cinquetti, az Expressz, France Gall, a Hungária, az Illés, Tom Jones, Koncz Zsuzsa, Brenda Lee, a Monkees, Rita Pavone, az Omega, Elvis Presley, Cliff Richard, Sandie Shaw, Nancy Sinatra, Bobby Solo, a Rolling Stones és a Traffic fényképes életrajzát is közölte nyolc forintért. Kevesebbet kellett pengetni, mint a színpadon.
Szerző

Történelmi lecke nem csak a szigetlakóknak

Publikálás dátuma
2018.09.09. 17:10

Az Európai Unió legkisebb, legdélibb tagállama, Málata éppúgy a kontinens perifériája, mint mi a keleti végeken. Nekünk is jót tenne az olyan történelmi szembenézés, mint ami ott elindult.
A máltai nép históriáját gyakran ábrázolják a történészek drámainak, viharosnak és eseménydúsnak, de a valóságban sötét, nyomasztó, nyomorúságos és sivár is volt – a provokatív felütés egy fiatal máltai történész, Mark Camilleri könyvéből való. A máltai történelem materialista revíziója című vékony kötet megállapításai szinte szentségtörésnek számítanak a hagyományosan katolikus országban, amely kereszténységét Pál apostoltól eredezteti, és büszke rá, hogy évszázadokon át Európa utolsó bástyája volt muszlim hódítókkal szemben. Ám a szerző kíméletlenül szembesíti a mítoszokat a tényekkel.

A hajótörött apostol

Itt van mindjárt Szent Pál legendája, a máltai identitástudat meghatározó eleme. Oly népszerű, hogy a külföldi turistáknak szánt útikönyvek is kiemelik, amikor pár mondatban foglalják össze ötezer év eseményeit. A hagyomány szerint a Rómába tartó apostol hajótörést szenvedett Málta partjainál, Kr. u. 60-ban. A Biblia tudósít arról, hogy a Saulusból Paulusszá vált hittérítő három hónapot töltött a szigeten, és meggyógyította a "barbárok" elöljáróját. Térítésről ugyan nincs szó az újszövetségi szövegben (Apostolok Cselekedetei 28, 1-11.), de a néphit makacsul ragaszkodik hozzá, hogy személyesen ő terjesztette el a kereszténységet Máltán, és a hit azóta rendíthetetlen a Földközi-tengeri szigeten.
Csakhogy a legenda történeti hitele erősen kétséges. Semmi sem bizonyítja, hogy ahol Pál apostol partot ért, az valóban a mai Málta volt-e, vagy egy másik "malet" – a föníciai eredetű kifejezés ugyanis kikötőt, menedéket jelent, és még a középkorban is számos különböző földrajzi helyet jelölt a Mediterráneumban. De ne ragadjunk le a részleteknél. A két évezredes keresztény múlt eszméjén nagyobb hézag is tátong. A kereszténység gyökeret eresztett a római uralom vége felé, de korántsem vált kizárólagossá. 870-ban az arab invázió kipusztította Máltát, lakosait megölték vagy elhurcolták rabszolgának. Sokáig néptelen maradt a sziget, csak egy bő évszázad múltán – a magyar államalapítás idejében – népesült be újra. Méghozzá szaracén (szicíliai muszlim) telepesekkel. Az ő leszármazottaik tértek később a katolikus hitre, nem lelkesedésből, hanem az újabb hódítók (normannok, Anjouk, aragóniaiak) elvárására. A túlélésük múlt azon, hogy felvegyék a kereszténységet.
A Pál-kultusz nem spontán alakult ki: a Jeruzsálemi Szent János Lovagrendnek tudatosan terjesztette el a 16. században, miután birtokba kapta a szigetet V. Károly német-római császártól. A korszak legerősebb, államként működő katonai szerzetesrendje a "keresztény folytonossággal" legitimálta csaknem három évszázados máltai uralmát (1530–1798), az iszlám nyomait módszeresen igyekezett megsemmisíteni. Ami a tárgyi emlékeket illeti, ez jóformán sikerült is, a régészek csupán néhány gyönyörűen megmunkált arab betűs sírkövet ástak elő. Máig eleven viszont az arab szellemi örökség, a teraszos földműveléstől a jellegzetes édességekig. És a csodával határos módon fennmaradt a nyelv, amely – az erős latin hatás dacára – az arab közeli rokona. A régi főváros, Mdina nevében nem nehéz felismerni az arab medina, "város" szót.

Régi dicsőségünk

A máltai lovagok uralma sem mentes az ellentmondásoktól. Visszaverték a szultán hajóhadát, erődöket és templomokat emeltek, új fővárost építettek, a korszak legmodernebb kórházait és közigazgatását tartották fenn; mindez közismert. Az viszont a ritkán említett tények közé tartozik, hogy a rend fő bevételi forrása a rabszolga-kereskedelem és a kalózkodás volt. Kezdetben a török gályarabságban senyvedő keresztények kiváltására ejtettek foglyokat – cserealapnak, pápai áldással –, ám idővel már üzleti alapon űzték a jövedelmező tengeri iparágat. A lovagok közül sokan korzárok, állami kalózok lettek. Vallettai rabszolgapiacuk vetekedett az afrikai partvidék hírhedt központjaival, Algírral, Tunisszal, Tripolival. Ez nem része a dicső múlt mítoszának, de a teljes képhez tartozik.
Mark Camilleri
Fotó: AFP
Térjünk vissza az idézett könyvhöz, hiszen Camillerit nem a messziről érkezett lovagok, a hódítók érdeklik elsősorban, hanem a meghódítottak, a helyiek. Olyan társadalmat ábrázol, amelyben nincs sok dicsőséges. A nép szegénységben él, írástudatlan, kiszolgáltatott. Az egyháznak korlátlan a hatalma a lélek fölött, a nyomor engedelmessé teszi az embert mindenkori kizsákmányolóival szemben (uralkodók, papok, földesurak, később brit gyarmatosítók). A helyi elitnek sem érdeke a tömegek életkörülményeinek javítása. A szakadatlan robot mellett egyetlen feladata van a szolganépnek: szaporodni, hogy leszármazottaik tovább cipeljék a hátukon a fennálló rendet. Szégyenletes a nők jogfosztottsága és elnyomása. Az urak alattvalóik kiszolgáltatottságára és tudatlanságára alapozzák hatalmukat. Ismeretlen fogalom az egyén önálló akaratából fakadó szabadság.
Nehéz volna nem észrevenni, hogy ez a történelmi lecke nemcsak máltaiakról, nemcsak máltaiaknak szól. Az Európai Unió legkisebb, legdélibb tagállama éppúgy a kontinens perifériája, mint mi, a keleti végeken. Nekünk is jót tenne az ilyesfajta történelmi szembenézés, hiszen szépítés nélkül csak felnőtt nemzet képes gondolkodni, beszélni évszázadok olykor keserves tanulságairól. Félreértés ne essék, nincs baj a romantikus legendákkal – mindaddig, amíg nem válnak kötelezővé hatalmi szóra, hatalmi érdekből. Mert az Elbától keletre éppen ez a helyzet manapság. "Sérelmi emlékezetpolitika" dúl Oroszországban, Lengyelországban, Magyarországon, Romániában, Szlovákiában, Horvátországban, Ukrajnában, mutatott rá a lengyel Adam Michnik Domány András kiváló interjújában (Magyar Narancs, 2018/2.): "A történelmet eszközként használják a jelenlegi hatalom legitimálására. A lényeg az, hogy mi mindig ártatlanok voltunk, és az egész világ összeesküdött, hogy minket seggbe rúgjon. Teljesen egyforma mechanizmus."

A vadállat elűzése

Ez pedig vészesen rossz irány. Ahol a tisztázás elmarad, a kényelmetlen igazságok helyett jönnek az államilag szentesített féligazságok, babonák, hazugságok. A sohasem létezett, utólag kreált "hőskor" előírásos dicsőítése minden fundamentalizmus ideológiai alapja. A felülről vezérelt gátlástalan történelemhamisításra megannyi kortárs példa akad a Szabadság téri emlékműtől a bizarr lengyel holokauszt-törvényig. Láttuk, hová vezetett mindez Jugoszlávia széthullása után, amikor a szerbség évszázados üldöztetését Milosevics rendszere igazolásul használta boszniai rémtetteihez. Vagy vegyük a legutóbbi chemnitzi pogromot: aligha véletlen, hogy a volt NDK-ban zajlott, ahol szőnyeg alá söpörték a nácizmus örökségét. (Az 1933–45 közötti német történelmet bemutató kiállításnak Honecker idején azt a frappáns címet adták: Der Kampf gegen den Faschismus, Harc a fasizmus ellen.)
Pusztító kilátások. Pedig tisztázandó történelmi mítosz és trauma volna bőven nálunk is, a honfoglalástól a hitleri népirtásban való közreműködésen át 1956-ig. Remek alkalmat kínálna az őszinte diskurzusra a közelítő Trianon-centenárium. De hát a hatalom nem csak a középkorban alapozott a sötétségre, a módszer ma is él és virul, az orwelli világban "a tudatlanság: erő". A periférikus társadalmak izolációja nem pusztán földrajzi természetű. Szigetlakók vagyunk mindahányan.
A máltai történész könyvének bevezetőjében Giordano Brunóra, a nagy reneszánsz provokátorra hivatkozik. A Spaccio de la bestia trionfante (A győzedelmes vadállat elűzése, 1584) erkölcsi dialógus a bestiáról, akit nem érdekel az igazság, babonák rabja, önző és ravaszkodó. Vele szemben az az igazságra áhítozó ember áll. Az igazság összetett, bonyolult, néha fájdalmas, súlya alatt az ember parányinak érzi magát – a tudástól mégis megerősödik. Van, ahol ez eretnek nézetnek számít még manapság is, pedig azzal régen megbékéltünk, hogy a Föld kering a Nap körül. Mark Camilleri tabudöntögető "materialista revíziója" szenvedélyes, de tárgyilagos és kulturált vitát indított el Máltán. Éppen ez a provokáció értelme. A szembenézés igénye és esélye irigylésre méltó.