Márton László: Házak sorsa

Publikálás dátuma
2018.09.15 11:00
MARABU RAJZA
Fotó: /
Köves Slomó és Schmidt Mária egymásra talált. A rabbi szakért, az igazgató asszony igazgat. Nemcsak a Terror Házát, hanem a sorsokét is. Mindenki jól jár, a hatalom pedig gyorsan áldását adja a frigyre.
Volt egyrészt egy elárvult pályaudvar. Állt, csak állt a Ferencvárosban. Se vonat, se utas.
Volt másrészt a haszid mozgalom egyik csoportja (a Chábád Lubavics), amely "misszionáriusokat" küld az öt világrészbe, a zsidókat szeretni. Főleg azokat, akik nem szeretik magukat. Budapestre a magyar Köves Slomót küldték, aki kivételesen intelligens és jó szervező. Volt harmadrészt a tanult Schmidt Mária, aki a történelemnél jobban csak a hatalmat szereti, de annyira, hogy az egyiket feláldozta a másikért.
A mese az árva épület, az ügybuzgó rabbi és az igazgatni szerető történész találkozásáról szól. Mondom én, akitől joggal kérdezhetik, mi közöm az egészhez. Kezdjük talán ezzel.
Az üres pályaudvart kiutalták Schmidt Máriának, hogy átalakítsa a Sorsok Házává. Kinek a sorsa? Az enyém. Egész pontosan a holokauszt gyermekáldozataié. Magam sem tudom, áldozatnak minősülök-e, aki csak "jogkorlátozást" szenvedett (copyright vitéz Szakály Sándor). Nekem csak az apához-anyához, otthonhoz való jogomat korlátozták, a család többi tagjának lélegzetvételi jogát is megvonták Auschwitzban.
A költséget és fáradtságot nem kímélve Sorsok Házává alakított pályaudvar azért állt eddig üresen, mert a tanácsadóként felkért történészek és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz), mint a zsidó közösség képviselője nem fogadták el Schmidt Mária koncepcióját (és valljuk be: személyét sem). Legyünk valóban pluralisták. A történelem írása és értelmezése természeténél fogva sokféle. De ahogy Arthur Koestler írta, a párduc és a gödölye egy almon hálnak, de a gödölyének rossz éjszakája lesz. Orbán Viktor Jeruzsálemben rákérdezett és az ügyben lehető legilletékesebb Jad Vasem Intézet történészei pedig megerősítették, hogy Schmidt Mária koncepcióját nem támogatják.
Köves Slomó ugyan otthonos Jeruzsálemben, de még otthonosabb Brooklynban. Budapesten ugyan kevés híve van, de a a Brooklynból érkezett adományokból bevásárol: idősotthonokat, egyetemet. Egy nagyon régi és a holokauszt előtt évszázadokig működő elv alapján a zsidóság képviselői védelmet remélve mindig a hatalom kegyeit keresik. A mostani hatalmat nem volt szükséges lefizetni, lop magának elég pénzt máshol. Erkölcsi bizonyítványra ellenben szüksége volt, például, hogy a zérótolerancia valóságos, a Soros elleni kampányban pedig nincs antiszemita elem.
Köves Slomó és Schmidt Mária egymásra talált. A rabbi szakért, az igazgató asszony igazgat. Nem csak a Terror Házát, hanem a sorsokét is. Mindenki jól jár, a hatalom pedig gyorsan áldását adja a frigyre.
Néhány kérdés mindazonáltal válaszra vár. Elsőnek, hogy mit mutatnak, mondanak majd a Sorsok Házában és kinek ? A gyermekáldozatok tágas fogalom, minden belefér, még a semmi is. A holokausztnak már van egy múzeumként is működő dokumentációs központja és emlékhelye a Páva utcában. Ádáz viták között épült és nyílt meg, de legalább bejáratott, kiszámítható és önjavító. Többek között iskolás csoportok is látogatják. Kettő több lesz, mint egy? Egyikből a másikba járnak? Ennél sokkal valószínűbb, hogy a Páva utcait, amit eddig nem Schmidt Mária igazgatott, elsorvasztják, vagy az ő hatáskörébe utalják. Oszt' Sálom. Vajon mivel vonják össze az épületcsoportban álló, szépen felújított és felszentelt zsinagógát ?
A Fidesz politikájának egyik alapelve, hogy ha valami nem tetszik, akkor vagy megszüntetik, vagy csinálnak belőle még egyet. Történelmi kutatóintézetekből, határon túli magyar pártokból. A Mazsihiszt például nem szeretik, bezárni nem merik, legyen mellette Status Quo Ante. (A XIX. században az ortodox és a neológ felekezet szétváltása után keletkezett harmadik. Köves Slomó erről írta doktoriját). A korabeli, főleg Kárpátalján és Erdélyben élő haszidoknak ugyan semmi közük nem volt az ügyhöz, de az ilyen részletek a mostani feleket nem zavarják.
Köves Slomó, aki most saját és felekezete nevét adta a hatalommal kötött alkuhoz, minden erénye ellenére nem történész, még kevésbé muzeológus. Lehet egy darabig a Sorsok Házának társvalamije, de Schmidt Mária már nála jámborabb férfiúkon is felülkerekedett. Sorsszerűen vagy megadja magát, vagy repül. És amikor ez bekövetkezik, már hiába mérlegeli, ki járt jól az alkuval.
A holokauszt nyers valóságával és emlékével több nemzedéknek lehet tennivalója. A Sorsok Házára azonban úgy volt szükség, mint a felcsúti kisvasútra.
Magamba nézek: lehet, hogy ok nélkül gyanakszom, bár annyi biztos, hogy nem vagyok egyedül. Az előítéletek eloszlatásának legegyszerűbb módja az lenne, ha közzétennék a menetrendet és a végállomás nevét, netán figyelembe vennék a kételyeket, ellenvéleményeket. A túlélő, még élő gyermekáldozatokét, a hazai és külföldi történész szakmáét, a Mazsihiszét, a jeruzsálemi Jad Vasemét (ahol magyarul tökéletesen beszélő, a holokauszt minden részletét alaposan ismerő szakemberek dolgoznak).
Néhány száz személy jön számításba, talán annyi sem. Megérné a főigazgató asszonynak, a rabbi úrnak, a Sorsok Házát finanszírozó kormánynak is. Már csak azért, hogy akik annak idején a lélegzési jog korlátozását túlélték, ismét ne fulladozzanak.
2018.09.15 11:00
Frissítve: 2018.09.15 11:00

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00