Képes képtelenség

Murakami Haruki: Különös könyvtár

Borzalom – mondja zsigerből az olvasói énem. Borzalom, naná, hiszen ez tulajdonképpen egy dark fantasy, egy horrortörténet, mégis, mit vársz?! – replikázik vele rögtön a kritikusi felem a zsánerrel igyekezve felülírni a tétovának tűnő szerzői megoldásokat. Amihez az irodalom-, így hatástörténeti olvasatokat előnyben részesítő részem még hozzáfűzi: a későbbiekben az író ennél a hosszú elbeszélésnél valóban sokkal jobbakkal jelentkezett, és annak ellenére, hogy ezt is többször (kiadásonként) megpiszkálta kissé, azért egyfelől érdekes adalék a korai regényeihez, másfelől már itt kibontakozóban van az írásaira oly jellemző sötét, misztikus, abszurd vonulat, amit az elhallgatás, az elvarratlan történeti szálak révén valósít meg. Mindannyiuknak igaza van, s az intellektuális érvek újragondolásra késztetik a primer benyomásra hagyatkozót. (Ám azért ő továbbra is fenntartja, hogy mindezeket figyelembe véve, került már ki élvezetesebb írásmű az ünnepelt és kultikus tisztelettel körbevett japán szerző, Murakami Haruki kezéből.)

A Különös könyvtár egy 1982-ben keletkezett novella, tehát a pályakezdő regények idejéből való, nem véletlen, hogy itt is felbukkan (nagy örömünkre és borzongásunktól övezve) a báránybőrbe bújt különös lény, a Birkaember, aki több Murakami-regényben (Birkakergető nagy kaland; Tánc, tánc, tánc) is kulcsszerepet játszik. Ezúttal egy könyvtárból az alvilágba/más dimenzióba vezető labirintusból kell kijutnia neki is, akárcsak a fura körülmények során oda lekerülő elbeszélő fiúnak, aki pusztán könyvet szeretett volna kölcsönözni az Oszmán Birodalom adórendszeréről. (Az ember nem lehet elég óvatos! Mind a témaválasztás, mind az olvasási szenvedély vonatkozásában.)

Ami igazán érdekes az eszképista elbeszélésben, hogy mennyire megihlette a képzőművészeket a szöveg – az életműsorozatot gondozó magyar kiadó jelen kiadványa is ettől válik különösen izgalmassá és forgathatóvá. Ahogy a szerkesztői utószóból megtudható: japán (Szaszaki Maki), német (Kat Menschik), angol (Suzanne Dean) és amerikai (Chip Kidd) vizuális művészek gondolták újra a különféle nyelvű kiadások szövegeit, és alkották meg saját formanyelvükön a lényegében önálló életet élő, a szövegről akár le is váló illusztrációikat. A magyar kiadás képi világa, mely a pop artos Kidd munkáit vette át, például valóban elvonzza a szemet a szövegről, egyben színeivel ki is menekíti az olvasót az írógép-betűtípussal szedett sorok sötét világából. Mi több, ellenpontozza azokat, s közben egy kamarakiállítás élményével gazdagít bennünket. Túlnő az ihletet adó szövegen – s ez egy bizonyos értelmezési szinten olyan fricska, mint a novellán belül az „Egy birkapásztor visszaemlékezései” című könyv megemlítését követően a kezesbárány tekintetű Birkaember feltűnése. (Ford. Mayer Ingrid. Geopen Könyvkiadó, 2018. o. n. [116 o.])