Képes képtelenség

Murakami Haruki: Különös könyvtár
Borzalom – mondja zsigerből az olvasói énem. Borzalom, naná, hiszen ez tulajdonképpen egy dark fantasy, egy horrortörténet, mégis, mit vársz?! – replikázik vele rögtön a kritikusi fe­lem a zsánerrel igyekezve felülírni a tétovának tűnő szerzői megoldásokat. Amihez az irodalom-, így hatástörténeti olvasatokat előnyben részesítő részem még hozzáfűzi: a későbbiekben az író ennél a hosszú elbeszélésnél valóban sokkal jobbakkal jelentkezett, és annak ellenére, hogy ezt is többször (kiadásonként) megpiszkálta kissé, azért egyfelől érdekes adalék a korai regényeihez, másfelől már itt kibontakozóban van az írásaira oly jellemző sötét, misztikus, abszurd vonulat, amit az elhallgatás, az elvarratlan történeti szálak révén valósít meg. Mindannyiuknak igaza van, s az intellektuális érvek újragondolásra késztetik a primer benyomásra hagyatkozót. (Ám azért ő továbbra is fenntartja, hogy mindezeket figyelembe véve, került már ki élvezetesebb írásmű az ünnepelt és kultikus tisztelettel körbevett japán szerző, Murakami Haruki kezéből.) A Különös könyvtár egy 1982-ben keletkezett novella, tehát a pályakezdő regények idejéből való, nem véletlen, hogy itt is felbukkan (nagy örömünkre és borzongásunktól övezve) a báránybőrbe bújt különös lény, a Birkaember, aki több Murakami-regényben (Birkakergető nagy kaland; Tánc, tánc, tánc) is kulcsszerepet játszik. Ezúttal egy könyvtárból az alvilágba/más dimenzióba vezető labirintusból kell kijutnia neki is, akárcsak a fura körülmények során oda lekerülő elbeszélő fiúnak, aki pusztán könyvet szeretett volna kölcsönözni az Oszmán Birodalom adórendszeréről. (Az ember nem lehet elég óvatos! Mind a témaválasztás, mind az olvasási szenvedély vonatkozásában.) Ami igazán érdekes az eszképista elbeszélésben, hogy mennyire megihlette a képzőművészeket a szöveg – az életműsorozatot gondozó magyar kiadó jelen kiadványa is ettől válik különösen izgalmassá és forgathatóvá. Ahogy a szerkesztői utószóból megtudható: japán (Szaszaki Maki), német (Kat Menschik), angol (Suzanne Dean) és amerikai (Chip Kidd) vizuális művészek gondolták újra a különféle nyelvű kiadások szövegeit, és alkották meg saját formanyelvükön a lényegében önálló életet élő, a szövegről akár le is váló illusztrációikat. A magyar kiadás képi világa, mely a pop artos Kidd munkáit vette át, például valóban elvonzza a szemet a szövegről, egyben színeivel ki is menekíti az olvasót az írógép-betűtípussal szedett sorok sötét világából. Mi több, ellenpontozza azokat, s közben egy kamarakiállítás élményével gazdagít bennünket. Túlnő az ihletet adó szövegen – s ez egy bizonyos értelmezési szinten olyan fricska, mint a novellán belül az „Egy birkapásztor visszaemlékezései” című könyv megemlítését követően a kezesbárány tekintetű Birkaember feltűnése. (Ford. Mayer Ingrid. Geopen Könyvkiadó, 2018. o. n. [116 o.])
Szerző

A vers néha, Rejtő mindig kapóra jön

Publikálás dátuma
2018.12.30. 10:00

Fotó: Lakos Gábor
Kamaszként, Debrecenben, a Református Gimnáziumban még úgy képzelte, profi kosárlabdázó lesz és kijut az NBA-be. Aztán az ország egyedülálló, fél lábon álló gitárosa szeretett volna lenni, mellette főfőköltő és leg-legszínész. Mindenből az első. Végül a gitár és a versek maradtak, Szabó Balázsból pedig közel húsz év alatt brand lett, az ország első számú Szabó Balázsa.
Így, kimondva, természetesnek hat, hogy Szabó Balázs Radnóti-lemezt készített, ám ahogy olvassuk a lemezborítón, hogy zene: Szabó Balázs, szöveg: Radnóti Miklós, az mégis olyan impozáns. Mintha alkotótársak lennének. Felkértem és elfogadta (nevet). Azt persze nem tudom, hogy mit szólna hozzá, ha megzenésítve hallaná vissza a verseit. A lemezhez készült egy azonos című koncertfilm is, aminek a budapesti bemutatóján arról kérdeztük Ferencz Győző költő-irodalomtörténészt, hogy vajon Gyarmati Fanninak tetszenének-e a dalok, titkon azt remélvén, hogy a válasz igen lesz, de Győző kertelés nélkül lelombozott. Szerinte Fanni nem örülne, mert ő úgy tartotta, hogy a vers arra való, hogy olvassák, és úgy szeressék, ahogy van. Nem dalolászásra született, vagyis, az én fordításomban, ne legyen csimmbummcirkusz. Néha egyébként bennem is van bizonytalanság a tekintetben, hogy hogy szabad-e, ér-e hozzányúlni ily módon a klasszikusokhoz. És? Ér? Nehezebb téli estéken azt gondolom, hogy nem. Aztán hátralépek egyet, ránézek megint a kész dalra, és akkor máris nem így látom. A dal írás közben olyannyira összefonódik a verssel, legalábbis az agyamban kivehetetlenül összefonódik, hogy a végére azt érzem, a kettő egy és ugyanaz. Az elején, az olvasgatás fázisában a zenész szép lassan beóvatoskodik a költő udvarába, aztán elkezd onnan kilopni egy csomó mindent, amit nem átall használni. Végül olyannyira összeér bennem a vers a mondanivalóval és a zenével, hogy úgy képzelem, én is azon az elvadult tájon gázolok, nekem is részem. Más saját dalt írni, mint verset megzenésíteni? Van különösebb oka, hogy olykor a saját szövegei vannak túlsúlyban, máskor meg inkább klasszikus versekhez nyúl? Annak idején, a gimnáziumban, amikor még halálosan komolyan gondoltam, hogy a szegény költők ínséges életét akarom élni, még úgy képzeltem, hogy a valakivé válásnak az az útja, hogy szörnyűeket írok, aztán biztos egyre jobb lesz, mert így törvényszerű. Aztán kicsivel később, amikor már egyértelműen zenész szerettem volna lenni, épp hogy a versek adtak biztonságot. Számomra a szöveg mindig is fontos része volt a zenének. Egy olyan szóló hangszer, amit az ember, ha hanyagul, flegmán kihagy, akkor egy csomó dolgot elenged a kezéből. Nagyon bosszant, amikor napolajas balatoni dalokat nézek a TV-ben vagy hallok a rádióban. Tékozlásnak érzem. Biztos azért, mert egy szál gitárosokon nőttem föl, és én is akként kezdtem, és ha az egy szál gitár meg az ének mellett az ember még ráadásul a semmiről is énekel, akkor végképp elenyész az egész. Szóval, eleinte a vers nagyon kapóra jött, amolyan álló utasok, kapaszkodjatok! dolog volt. Ha ki is fütyülnek, meg nem figyelnek rám a kocsma sarkában, akkor is megmarad, hogy jó, jó, de legalább József Attilát énekel, hagyjad már! Mitől függ, hogy épp kire kerül a sor? Pilinszkyre, Radnótira, József Attilára vagy Faludyra? Korszakok vannak? Vagy a személyes azonosulás fontos? Szívem szerint azt mondanám, hogy bármelyiket bármikor és bárhogyan, de ha jobban belegondolok, akkor azért bevillan, hogy nem véletlenül kezdtem például akkor Pilinszkyt olvasni, amikor Debrecenben, a Csapó utcai hideg albérletben fagyoskodtam, és éreztem némi párhuzamot. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy én is úgy éheztem és fáztam, mint ő, de valahogy ott, a körülmények miatt, még inkább nagyot tudott ütni. Abban a szobában tényleg csak egy kattogó konvektor volt, meg egy ágy, meg egy könyves szekrény, aminek a tetején hevert az ottfelejtett Pilinszky-kötet. Kinyitottam, elkezdtem olvasni, és nem tudtam letenni. Úgy faltam egyre másra a verseit, mint egy novelláskötetet. Ettől az élménytől gyomorba égősen maradt meg annak a konvektornak a kattogása és az illata. Meg, ahogy ülök a hideg padlón, mert naná, hogy nem az ágyban olvasunk. Életre szóló barátságot kötöttünk ily módon. Persze, lehet, hogy vele is úgy járnék, mint ahogy Gyarmati Fannival jártam volna, és nem tetszenének neki a dalaim. Szóval, a kérdésére visszatérve, fontos az állapot, amelyben épp vagyok. Jókor jött ez a történet Radnótival is. Millió koncert és rohanás közepette felüdülés volt újraolvasni a Radnóti-verseket, és közben látni, hogy a fájdalmai, melyeket kivetít saját magán keresztül, ennyire a természetemhez közelien feldolgozhatók. A kortársak miért maradnak ki? Kevesebbet olvassa őket, vagy veszélyes, ha valaki él, és fel tudja hívni, hogy ajjaj, mit csinált a verseimből? Tényleg kevesebbet olvasok mai magyar költőktől, mondhatnám, hogy azért, mert még a régieket se fejeztem be… De azért voltak sikeres együttműködéseink. Debrecenben, a Csokonai Színház Stúdiószínpadán például csináltunk egy előadást Faludy Gyuri bácsi verseiből, Testek vonzásában címmel. Nagyon hálás témakör volt, a humor és az erotika körül kalandozott, Faludy erotikusvers-fordításaiból készült. Épp hogy nem lóháton adtuk elő, nagyon pimaszul mentünk bele. A premieren ott volt Faludy is Fannival, mondták, hogy majd beszéljünk, telefonszámcsere, izgultam, hogy vajon ledorongol-e. Aztán kiderült, hogy a hang pozitív a piros telefon másik oldalán, szó sincs fehér kesztyűről. Megkérdezte, volna e kedvünk a beszélgetésein, felolvasásain, amíg ő pihen, játszani a verseiből. Naná, hogy volt. A kollégám aztán lemorzsolódott, de én éveken át tűzön-vízen át kitartottam. Semmibe nem szólt bele, minden tetszett neki – ez adott egy kisebb hátszelet, lendületet magamon belül. De énekeltem én Grecsó-verseket is. Az Élet elvitelre című lemezünkön meg is jelent kettő. Kevesen tudják, de az első kötete neki is egy verseskötet volt. Csak aztán nem sikerült azzal nekifutnia a világnak, mert a világ nagyobb betonfalból készült és sikeresen le is pattant róla. Ezekből zenésítettem meg néhányat, ő sem szólt bele, hogy nyúlok a szövegeihez, miből csinálok refrént. Azt szokták mondani, hogy mivel a vers kicsit sem népszerű manapság, a dalok azok a vivőeszközök, melyekkel mégis csak át lehet jutni a versekre süket füleken. Volt ilyen tapasztalata? Egyszer odajött hozzám egy srác, hogy megköszönje, hogy segítettem neki leérettségizni. Semmit nem tudott a tételből, amit húzott, mentőkérdésként azt mondták neki, hogy ha elszaval egy verset, bármit, akkor nem buktatják meg. Tuti bukta, gondolta, a nagy ijedtségben nem jutott eszébe semmi, aztán bevillant neki a Bájoló című dalunk, ami végül is Radnóti-vers, gondolta és elszavalta azt. Át is engedték. Önt mentette már meg költő vagy író hasonlóképp? Rejtő Jenő már kétszer is megmentette az életemet. Egyszer, amikor hajnalban autóztam haza, Rejtőt hallgattam hangoskönyvben, így nem bóbiskoltam bele a vezetésbe. Egy másik alkalommal pedig egy vonatúton jött kapóra. Jó másfél órája utaztam, végig olvastam, és a Rejtő-féle pofozkodási lázban égtem. Röpködtek körülöttem az emberek, repedt bordákkal és betört orral zuhantak át ajtókon, ablakokon. Nagyon benne voltam a sztoriban, amikor is, a Nyugati pályaudvarhoz közeledve felszállt két kétes arcú ember – talán sokan találkoztak már ezzel a jelenséggel, beülnek a kabinunkba, ha egyedül vagyunk, leülnek velünk szemben, és megkérdezik, hogy van-e kedvünk adni nekik valamit. Én éppen fölhajoltam a könyvből, diadalittasan, azt éreztem, hogy nagyon magas vagyok és izmos, és ha megütnek sem fog fájni, hiszen itt könnyedén törnek a csontok, nincs ezzel semmi baj, ez egy hétköznapi történet. Szóval, fölhajoltam ebből az érzésből, és a következőt mondtam: „Nincs nálam semmi. Akkor most verekedni fogunk? Vagy mi lesz?” Annyira meglepődött, hogy kérdőn a cimborájára nézett, aki olyan Rejtő Jenősen begörnyedt a kabinajtón, és elállta az utat, hogy ne tudjak kiszaladni. Gondolták, hogy engem ez a fenyegető ajtónállás össze fog majd törni. Nem sejtették, hogy épp Rejtőt olvasok.

Szabó Balázs

Szabó Balázs énekes, muzsikus, dalszerző, a Szabó Balázs Bandája frontembere. A zenekarosdin túl irodalmi estek rendszeres vendége, és olykor rendez is. A Magyar Állami Népi együttes számára ő írta és rendezte az Apám ablakából az ég című előadást, melyet saját édesapja elvesztése inspirált. Idén két lemeze is megjelent a zenekarnak: a Rajtad felejtett szavaimon saját dalok, a Hasonlatokon pedig Radnóti-versek csendülnek fel.

Szerző

Útjelzők csúszós pályán

Publikálás dátuma
2018.12.29. 17:17

Fotó: DRASKOVICS ÁDÁM
Bármennyire élvezem én a Strandot, Simon Bettina első verseskötete nem csak szép és jó. Tele van veszélyekkel, őrülettel, csapdákkal – így vagy úgy, de elveszek benne olvasóként. Ám az izgalmakért érdemes többször nekivágni. Plusz segítségül hívni a költőt. Például interjú formájában.
A nagymúltú JAK-sorozatban jelent meg a debütáló, Strand című verseskötete az idei könyvhéten. Mekkora figyelem kíséri az elsőkötetes szerzőket?  Lehet, szerencsésnek mondhatom magam, de úgy tapasztaltam, hogy az irodalom intézményei e tekintetben megbízhatóan működnek. A szakma odafigyelt a kötetemre, recenziók születtek róla, könyvbemutatók és kritikai beszélgetés témája volt, nem csak egyetemi berkekben és nem csak a fővárosban. Még rádiókba is meghívtak. Nem ódzkodnék tőle, ha nekem kellene jobban menedzselnem a könyvet, hogy ismertebbé váljon, de erre nem volt szükség. Pedig némely olvasatban elég durva anya-gyerek kapcsolat körvonalazódik a Strandban, nem tűnik vidám versek gyűjteményének, senki se számítson itt Bambira. Másfelől, ha figyelmesebben vesszük szemügyre a költeményeket, a traumák idézőjelbe kerülnek, ironikus felhang társul hozzájuk. Mennyire komolyak a pszichés problémák, mennyire a velük való komplex költői játék?  Igen, a költészet komoly játék. Az „anya” szó versekbeli jelenléte-jelentése jócskán eltávolodhat a szokásos használatától. Hasonlóképp, ahogy az „én” jelentése is. Virginia Woolf szerint az „én” mindig a legkönnyebb megnevezése annak, aki nem is létezik. Ha a kettő – az „anya” és az „én” – egymás mellett szerepel egy versben, akkor az, bizony, csúszós pálya az olvasónak. Ha ráadásul több ilyen vers is egymás mellé kerül, koncepció szerint, további jelentéseltolódások jönnek létre – én ezt alkotóként krimiszerű élményként éltem meg. Ugyanakkor bizonyos „útjelzőket” is elhelyeztem, amik elől nem tud kitérni az olvasó: felhíva a figyelmet arra, nem feltétlenül az evidens jelentések a mérvadók. Krimit említett, meglett a gyilkos?  Meglett, és elégedett vagyok a kötettel. Főleg, hogy amikor újra elolvastam a már kész kötetet, nekem is tartogatott meglepetéseket, feladatot: azt is megtaláltam benne, amiről nem tudtam, hogy ott van. Egyik ilyen felfedezésem volt a záró, negyedik ciklusnak az a része, amikor Noé lepedőkre ír. Elsőre gondolhatnánk, ez a ciklus el is hagyható, de az az értelmezés, mely szerint a korábbi oldalak versei éppen ezeken a lepedőkön szerepelnek, felülírja ezt. Mintha Noé maga költötte volna őket. Ez a bolond Noé azért jelentősen különbözik a bibliai bárkástól.  Noé az isteni akaratot szó nélkül teljesítő figura. A világ megmentése a feladata, amit el is végez, nincs más választása. Ugyanakkor azt nem tudjuk meg, mit is gondol minderről ő maga, nem halljuk a hangját. Az ambivalencia miatt alkottam újra szereplőként, és egyben a költői megszólalás szerepeként is. Tehát nem a bibliai történet újramondása volt a célom, hanem a hangsúlyok újrarendezése. Azért még maradjunk vízközelben. Közös tenger elnevezéssel költőtársaival – Fenyvesi Orsolya, Izsó Zita, Nagy Hajnal Csilla és Terék Anna – rendszeresen olvasnak fel együtt. Mi a kohézió alapja?  Egy alkalmi közös felolvasás élménye vált sorozattá. Mindannyian írtunk a vízről, tengerről, s azóta más szerzők vizes alkotásait is megosztjuk a Közös tenger Facebook-oldalán. Időközben egy másik költői csoportnak is a tagja lettem. Jámbor követelőzők néven álltunk össze Borsik Miklóssal és Németh Bálinttal. A kifejezést Kassák Lajos használja egy értekezésében, azokra utal vele, akik a költőkön számon kérik a verseik versmivoltát. A felolvasóestjeinkre erős koncepcióval készülünk, úgy válogatjuk egymás mellé a verseinket, hogy egy kijelölt gondolati utat legyen kénytelen bejárni a hallgatóság, mégse érezze a ráerőszakoltságot. Látszólag minden kényszer nélkül kérdezem: a Szárítás című versében nem kis meglepetésemre felbukkan Meliorisz Béla neve és egyik kötetének címe. Mi a megidézés oka?  Meliorisz Béla személyesen is közel áll hozzám. Akárcsak én, erősen kötődik Pécs városához. Másfelől áttételes a kapcsolatunk, mivel ő ahhoz a – Csordás Gábor, Parti Nagy Lajos, Pálinkás György neve is fémjelezte – költői csoporthoz tartozott a ’70-es évek végén Pécsett, aminek a 2000-es évekbeli reinkarnációját, a Pécsi Fiatal Írók Alkotói Körét Balogh Robert hozta létre, s én középiskolásként részese lehettem. A legfőbb oka azonban költészetelméleti: megfogott, ahogy több versében is tárgyává teszi a kötetekben egymás mellé kerülő költemények viszonyát; vagy ahogy egy versben – a versbeszéd részeként – magát a verset is értelmezni tudja. Közelinek érzem az ars poeticámhoz ezt a fajta összecsúsztatást.
Szerző