Az időből kivezető úton

Christoph Ransmayr: Cox vagy Az idő múlása című könyvről
Az olvasás különleges tevékenység. Egy jó könyv forgatása pedig hatványozottan igazzá teszi azt az állítást, miszerint az idő érzékelése az érzékelő (az olvasó) személyétől függ. Egyszerre szeretnénk elidőzni az általunk olvasott történések világában (a könyv lapjai között), ugyanakkor a kíváncsiságtól hajtva minél előbb a végére akarunk jutni (elolvasni) a történéseknek – lerövidítenénk az időt a teljesség birtoklása felett érzett öröm eléréséhez. Az írás (a jó könyv) a nyelv, a beszéd segítségével épp ezt a kettősséget van hivatva beteljesíteni: megalkotottságával, szavainak, mondatainak, történeteinek ütemezésével, ritmusával az időérzékelésünkkel játszik. Kiemel vagy meghatározott módon benne tart az időben. Mértékadóként működik, akár egy nem mindennapi óramű. A magyar olvasók számára kultikus tisztelettel övezett osztrák író, Christoph Ransmayr legutóbbi regénye nemcsak hogy ezt a működést mutatja, de témájául is ezt választotta. Egy létező, 18. századbeli angol órakészítő és automataépítő mester alakját kölcsönvéve, hősét, Alister Coxot a kínai istencsászár, Qiánlóng, az idő ura birodalmába utaztatja, hogy ott a kívánalomnak megfelelően olyan óraműveket készítsen, melyek egy gyerek, egy szerelmes és egy halálraítélt időérzékelésének megfelelően mutassák az idő múlását. Hogy aztán az ezüstdzsunka alakú szélóra, a kínai nagy falat imitáló tűzóra és „a többi általuk kigondolt és megépített, az idő váltakozó sebességeinek szentelt automata és óramű mégoly mesteri” elkészítése után minden idők legjobban vágyott szerkezetét alkossa meg az évszakok futását is maga meghatározó uralkodónak: az öröklétet biztosító perpetuum mobilét, az Időtlen Órát. Ám ennek megalkotása könnyen a saját idejének legvégét jelentheti (a fejébe kerülhet), hiszen ha elkészül, akkor az a császárnál is maradandóbbnak bizonyul, túlnő rajta, letaszítja az idő trónjáról, s ez megalázó felségsértés – legalábbis a két főszereplő, a halandó ember és a halhatatlan (de az idő múlásának mégis kitett) isten, a nyugati és keleti gondolkodás között mediátorkodó, fordítani igyekvő tolmács szerint. És az időn kívüliség emberpróbáló elérésének kérdése mellett ez az idegenségérzet, a (kulturális) lefordíthatatlanság tapasztalatának érzékeltetése a regény másik fontos momentuma. Mintha valóban két univerzum, két faj találkozásának lennénk tanúi. Ahogy Cox társa, Jacob Merlin megfogalmazza: „itteni életünk kicsit azért olyan, mintha ők maguk is mind egy automata mechanikus, láthatatlan fogaskerekek által hajtott figuráihoz hasonlóan rángatóznának, egy masina lélegző díszeiként, amelyet olyan műszerészek ellenőriznek és vezérelnek, akiknek a szokásai egy másik csillag szokásainak felelnek meg; érthetetlen”. (Kiemelés tőlem: horner) A csillag a megszólalás kontextusában ráadásul a betlehemi égitestre is utal, azaz a karácsony megünneplésére, ami a kínai birodalomban ismeretlen. Ám a lánya halála óta szinte automataként viselkedő Cox végig félreértésben él, ő mindvégig az ember(i)t, a (magához) mérhetőt fedezi fel és találja meg a császárban és a parancsaiban. Az időérzékelésnek kitett életlehetőség és -minőség, a másik idegenségének feloldhatatlan egyidejűsége a saját tudatunkban (máshogy gondolkodás, más világtapasztalat, lefordíthatatlanság) bemutatásának mikéntje a szövegformálás tétje. A regény szerkezete, mondatainak hossza-rövidsége maga is egy jól megkomponált nyelvi óramű jellegét ölti, ami az olvasási időt, menetét megszabja, az általa hordozott tartalmak olvasóra tett hatását formába önti. A szavak, mondatok egymásba akaszkodó fogaskerekekként hozzák létre Az idő múlását – mely akár az írói hírnév időtlenségét is előrevetítik a jövőre nézvést. Épp ezért sem lehet szó nélkül elmenni a fordítás, a nyelvi áttét, áthangolás és finombeállítás teljesítménye mellett. Adamik Lajosnak (aki A Kitahara-kór vagy a Ragyogó pusztulás – víztelenítési projekt, avagy a lényeg felfedezése című Ransmayr-művek esetében is bizonyított) ugyanis a két nyelv különbözősége miatt – ezúttal fokozottabban – a saját, „magyarul lélegző” mondatai­val kellett megalkotnia a szövegidőművét. S remekmű lett – alig érünk a könyv végére, kezdenénk az olvasást elölről. Belekerülve egy komfortos időhurokba. (Ford. Adamik Lajos. Kalligram, 2018. 240 o.)

Abilgail életórája.

 Cox legkülönösebb és legtitkosabb órája halott lánya sírjában található: „a szerves bomlás hője és az ennek során keletkező gázok” hajtják.

Szerző

Poós Zoltán: Valami más

Valami más Négy éve már, hogy kimosták apám ágyneműjét, kitisztították a fekhelyét, majd mindent visszaraktak a helyére. Az avarbarna párnákat és az ágyneműt is. Minden húsvétkor elvégzik a rituálét. Mióta meghalt nem aludt ott senki. De most itt alszom, a gyerek miatt nincs hely a régi szobámban. Hiába tiszta apám ágya, négy év után is érzem az inzulin fémes illatát. Vajon vele álmodom? Nem álmodtam vele. A szoba poráról álmodtam. Vastagon rakódott le, mintha nem lenne több pornak hely. A tárgyakba hatolt, hogy az anyaguk helyébe lépjen. Az ágyra feküdni – mintha félig fejfújt matracon hasalnék a földvári strandon, dél van, és úgy tűnik a végtelen nem az északi parttal kezdődik, hanem a város végi utolsó villanyoszloppal. Sosem láttam apámat strandon, nem járt ilyen helyekre, anyám is csak néhányszor volt a gyulai medencében. Apámat csak dolgozni láttam. Számára minden munka volt. Feküdni az ágyon és gyógyulni, ugyanúgy munka, ahogy munka megépíteni a zsírszürke felhőkbe nyúló füstölő kéményét. Nem jelent meg álmomban, pedig hattyús díszpárnáját raktam a fejem alá. Talán láttam hattyúkat, és tavat is. Vagy az érparti kacsákat, ahogy kerülgették a szivattyút. Egy árnyékot is láttam, megpróbált a fodrozódó vízre telepedni, de ő sem apám volt. Valami más lehetett.
Szerző

Finy Petra: Fényfoci

"Így történhetett, hogy Forró Mihály hatodikos tanuló egyszer csak minden bátorságát összeszedve arcon köpte Barita Jutka tanárnőt az iskola földszinti folyosóján."
Misi rajongott a futásért. Pilincka lábai úgy repítették, mintha szárnyak lennének. Lehetett testnevelés­óra vagy csak a szokványos udvari rohangálás: a futástól a gyomrában azonnal szétterjedt a könnyűség. A bensője vitte előre. Az vitte a magasba. A legjobban azt szerette, ha tavasszal vagy ősszel futhatott. Fényrácsos kerítések mellett vagy a fák napluggatta lombjai alatt. Iszkolhatott az iskola folyosóján is, a lényeg voltaképpen mindig az volt, hogy rézsútosan zuhanjak lába elé a fények. Mert ha igazán ügyes volt, és pontosan célzott, akkor úgy tudott belerúgni ezekbe a sugarakba, hogy labdákká álltak össze, melyek ragyogó gömbökként gurultak előtte tovább. Gurultak a fénylabdák, peregtek sugaraik, ő pedig azt gondolta, igen, végre visszatalált a gyerekkorba. Hiába volt már eleve ott. Ha Jutka nénit osztották be folyosói ügyeletbe, Misinek résen kellett lennie. Nem lehetett csak úgy ragyogást rugdosni. Repkedni a gyerekkorban, mint egy fényőrült éjjeli lepke a lámpa körül. Leginkább lesunyt fejjel kellett végigmenni a folyosón, mindenféle szaladás nélkül, fájdalmasan lassan. Osztálytársai és a szülei is Misi lelkére kötötték: ne nézz a szemébe, Jutka néninek még a szemébe sem nézhetsz bele, úgy köszönsz, hogy tekinteteddel a földet pásztázod. Olyan vagy, mint egy árnyék, csak éppen nem fekete, hanem Misi-színű, megértetted? Semmi fényfoci, rendben? Ez a nő egy állat. Misi tudta, hogy az, őket is tanította. A tanárnő hosszú évek kínos pedagógiai kudarcainak eredményeként rendíthetetlen szorgalommal vegzálta a diákokat. Tisztában volt vele, hogy rég nem kap tiszteletet a gyerekektől, egyszerűen nem kaphat, hiszen már nem más, csak üres váz, eldeformálódott tanári öntőforma. Saját tehetetlenségének bábjaként vergődött az iskolában, egyre aljasabb nevelési módszereket alkalmazva, mind esetlenebb igyekezettel a hatalom megszerzéséért. Az üvöltözés, rugdosás, pofonosztogatás olyan természetességgel áradt belőle, mint más tanárból a dicsérő szavak. Észre sem vette a lelkébe fagyott részvétlenséget. – Büdös bunkók! – ordított az A osztállyal, amelyik különösen lázadó gyerekek csapatából állt. Érthetetlen pökhendiséget hoztak otthonról, valami vidám flegmaságot, melyen sehogy sem talált fogást Jutka néni. Igaz, amikor az egyik állandóan rohangáló kisfiú, Misi felé rúgott, mert zavarta a gyerekből jövő optimista energia, látta az osztályon, hogy megszeppent. – Á, tehát ilyen, ha valakire felnéznek! – gondolta magában. Aztán tovább morfondírozott. – Úgysem mondják el otthon, mit történt, se a büdös bunkózást, se a rugdosást, vagy ha igen, akkor is megvéd engem az igazgató. Úgysem tesznek feljelentést! Hiszen az osztály hatodikos, a gyerekek közül sokan felvételiznek, a szülők nem mernek hőbörögni, csak azt nézik, hogy a gyereknek jó jegyet adjak, és átvegyék. – A gyerek amúgy is a legbosszantóbb dolog, ami előfordulhat egy iskolában – zárta le magában a gondolatmenetet Jutka, majd kinézett az ablakon. A tavaszi fény irritálta a bőrét, rángani kezdett tőle az arca, mint mindig, ha egy természeti jelenség a boldogságra emlékeztette. Jutka nem is vette észre a lábánál reszkető kisfiút. Misi állt ott halálra váltan, nem is annyira a rúgástól remegett, hiszen a tanár lába elől végül bravúrosan kitért. Megszokta már Jutka támadásait, úgy volt vele, mint a többi gyerek: olyan, mint egy csapat éhes darázs, amely a nyári dinnyeevés kötelezően elviselhetetlen kelléke. A kisfiút más háborította fel. Ugyanaz a fény, mely a tanárnőt irritálta, őt elvarázsolta. Letaglózva bámulta a folyosón a tündöklést. Ilyen hatalmas világosságot még sohasem okozott a tavasz. Ekkora fénybe még soha nem rúghatott bele. És a tanárnő miatt hozzá sem érhetett a lábával. Aztán eszébe jutott az a sok fröcsögő mondat, amit Jutka néni eddig az osztálytársai fejére szórt. A büntetésdolgozatok, kegyetlenkedésből adott egyesek, beírások. És a fülbe süvítő gyalázkodások, amiket évek óta el kellett viselniük. Misi csak állt az asszony mellett, aki hirtelen testesített meg számára minden sötét erőt, mely az ártatlanságot és a gyengeséget akarja leigázni, és a fiú próbált lefelé nézni a földre, tényleg megpróbált lefelé nézni. De a tekintete elszakította magát a padlótól. Az orra is egyre feljebb emelkedett, míg végül a lesunyt fejtartásból egy ádáz harcos fejtartása lett. És ennek az ádáz harcosnak muszáj volt valami fegyver után néznie. De nem volt nála. Csak egyfajta ősi, furcsa fegyver. Így történhetett, hogy Forró Mihály hatodikos tanuló egyszer csak minden bátorságát összeszedve arcon köpte Barita Jutka tanárnőt az iskola földszinti folyosóján. Mire az iskola legszívtelenebb tanára sírógörcsben tört ki, és térde zuhanva ölelgetni kezdte a fiút. Mindenki megkövülten nézte a jelenetet. Misi lerázta magáról a nő karjait, óvatosan hessegette el az ölelést, mint egy mohó darázscsapatot a dinnye mellől. Csak ment, csak ment a folyosón a nagy fények felé. Hallott ugyan még néhány szót, mintha a tanárnő ilyesmit dünnyögött volna: – Mindig az arcomra csinálta, mindig oda, és én olyan kicsi voltam, olyan kicsi… – de a kisfiú nem értette a szavakat, mint ahogyan az sem jutott el hozzá, hogy két tanár felsegíti a zokogástól és saját emlékeitől didergő Jutkát. Misi nem hallott, nem látott semmit. Pontosabban látni látott. Egy óriási napsugarat a folyosón, egy irtózatos szikrasávot, melyből a világ leghatalmasabb fény-focilabdája lehet, ha elég ügyesen és technikásan rúg bele.
Szerző