Az időből kivezető úton

Christoph Ransmayr: Cox vagy Az idő múlása című könyvről

Az olvasás különleges tevékenység. Egy jó könyv forgatása pedig hatványozottan igazzá teszi azt az állítást, miszerint az idő érzékelése az érzékelő (az olvasó) személyétől függ. Egyszerre szeretnénk elidőzni az általunk olvasott történések világában (a könyv lapjai között), ugyanakkor a kíváncsiságtól hajtva minél előbb a végére akarunk jutni (elolvasni) a történéseknek – lerövidítenénk az időt a teljesség birtoklása felett érzett öröm eléréséhez. Az írás (a jó könyv) a nyelv, a beszéd segítségével épp ezt a kettősséget van hivatva beteljesíteni: megalkotottságával, szavainak, mondatainak, történeteinek ütemezésével, ritmusával az időérzékelésünkkel játszik. Kiemel vagy meghatározott módon benne tart az időben. Mértékadóként működik, akár egy nem mindennapi óramű.

A magyar olvasók számára kultikus tisztelettel övezett osztrák író, Christoph Ransmayr legutóbbi regénye nemcsak hogy ezt a működést mutatja, de témájául is ezt választotta. Egy létező, 18. századbeli angol órakészítő és automataépítő mester alakját kölcsönvéve, hősét, Alister Coxot a kínai istencsászár, Qiánlóng, az idő ura birodalmába utaztatja, hogy ott a kívánalomnak megfelelően olyan óraműveket készítsen, melyek egy gyerek, egy szerelmes és egy halálraítélt időérzékelésének megfelelően mutassák az idő múlását. Hogy aztán az ezüstdzsunka alakú szélóra, a kínai nagy falat imitáló tűzóra és „a többi általuk kigondolt és megépített, az idő váltakozó sebességeinek szentelt automata és óramű mégoly mesteri” elkészítése után minden idők legjobban vágyott szerkezetét alkossa meg az évszakok futását is maga meghatározó uralkodónak: az öröklétet biztosító perpetuum mobilét, az Időtlen Órát. Ám ennek megalkotása könnyen a saját idejének legvégét jelentheti (a fejébe kerülhet), hiszen ha elkészül, akkor az a császárnál is maradandóbbnak bizonyul, túlnő rajta, letaszítja az idő trónjáról, s ez megalázó felségsértés – legalábbis a két főszereplő, a halandó ember és a halhatatlan (de az idő múlásának mégis kitett) isten, a nyugati és keleti gondolkodás között mediátorkodó, fordítani igyekvő tolmács szerint.

És az időn kívüliség emberpróbáló elérésének kérdése mellett ez az idegenségérzet, a (kulturális) lefordíthatatlanság tapasztalatának érzékeltetése a regény másik fontos momentuma. Mintha valóban két univerzum, két faj találkozásának lennénk tanúi. Ahogy Cox társa, Jacob Merlin megfogalmazza: „itteni életünk kicsit azért olyan, mintha ők maguk is mind egy automata mechanikus, láthatatlan fogaskerekek által hajtott figuráihoz hasonlóan rángatóznának, egy masina lélegző díszeiként, amelyet olyan műszerészek ellenőriznek és vezérelnek, akiknek a szokásai egy másik csillag szokásainak felelnek meg; érthetetlen”. (Kiemelés tőlem: horner) A csillag a megszólalás kontextusában ráadásul a betlehemi égitestre is utal, azaz a karácsony megünneplésére, ami a kínai birodalomban ismeretlen. Ám a lánya halála óta szinte automataként viselkedő Cox végig félreértésben él, ő mindvégig az ember(i)t, a (magához) mérhetőt fedezi fel és találja meg a császárban és a parancsaiban.

Az időérzékelésnek kitett életlehetőség és -minőség, a másik idegenségének feloldhatatlan egyidejűsége a saját tudatunkban (máshogy gondolkodás, más világtapasztalat, lefordíthatatlanság) bemutatásának mikéntje a szövegformálás tétje. A regény szerkezete, mondatainak hossza-rövidsége maga is egy jól megkomponált nyelvi óramű jellegét ölti, ami az olvasási időt, menetét megszabja, az általa hordozott tartalmak olvasóra tett hatását formába önti. A szavak, mondatok egymásba akaszkodó fogaskerekekként hozzák létre Az idő múlását – mely akár az írói hírnév időtlenségét is előrevetítik a jövőre nézvést.

Épp ezért sem lehet szó nélkül elmenni a fordítás, a nyelvi áttét, áthangolás és finombeállítás teljesítménye mellett. Adamik Lajosnak (aki A Kitahara-kór vagy a Ragyogó pusztulás – víztelenítési projekt, avagy a lényeg felfedezése című Ransmayr-művek esetében is bizonyított) ugyanis a két nyelv különbözősége miatt – ezúttal fokozottabban – a saját, „magyarul lélegző” mondataival kellett megalkotnia a szövegidőművét. S remekmű lett – alig érünk a könyv végére, kezdenénk az olvasást elölről. Belekerülve egy komfortos időhurokba. (Ford. Adamik Lajos. Kalligram, 2018. 240 o.)