Beszélgetni hősökkel és gonosztevőkkel - Róbert László emlékére

Ágyúdörgéssel kezdődik a reggelem. A Magyar Rádió archívumában hallgatom Róbert László 1968-as visszaemlékezését a vietnami háború poklából, és ha most ő is itt lehetne, bizonyára azt kérdezné tőlem: „Hogy vagy, öregem?” Minden találkozásunkkor így köszöntött. 93 éves volt, amikor február 7-én elment.

Lőnek minden irányból. A becsapódó lövegek hangja félelmetes. Róbert László szerint ezek 36, de az is lehet, hogy 46 milliméteresek. A haditudósító bevallja, mivel nincs túl jó hallása, nem tudja egymástól megkülönböztetni a fegyvereket, amúgy pedig csak két hónapig volt katona. De nem ebben a háborúban, hanem a „nagyban”, a másodikban, ahol a németek majdnem kivégezték, már a sírját ásatták vele, a 18 éves zsidó munkaszolgálatossal, végül túlélte a poklot, utána kibekkelte az ötvenes éveket, bár az akasztófa ott is fenyegette, ahhoz képest tehát Vietnam könnyű kalandnak tűnhetett. Persze nem lett az, még akkor sem, ha ezúttal csupán szemtanú, újságíró, olykor futár és alkalmi segítő volt.

Egy humánus kém

De vajon miért vágyott az aknamezők és napalmmal megszórt erdők közelébe? Azért, mert furcsának tartotta, hogy miközben Párizsból hetente kétszer tudósít az Avenue Kleber Vietnamról szóló sajtóértekezletéről, még sosem volt Vietnamban. Végül a főnökeinél kiharcolta, hogy elküldjék Saigonba. Követségi tanácsosként és szóvivőként jutott el oda, ahol azonban nem a politika és háborús események érdekelték elsősorban, hanem az emberek. Miként lehet a bombázások közepette élni, nevetni, örülni, szerelmeskedni? Saját megfogalmazása szerint ott és akkor kezdett el „mentalitásfilmeket” készíteni.

Sok haditudósítóval ellentétben azt sem titkolta, hogy fél a háborútól, az orvlövészektől, a taposóaknáktól. Ettől függetlenül, vagy talán éppen emiatt, titokban (diplomataként az állásával játszva) segítette a vietkongokat. Fontos híreket osztott meg az észak-vietnami katonákkal. Lehet ezt akár kémkedésnek is nevezni, de mint mondta, nem valamelyik állam megbízásából vagy képviseletében tette, hanem meggyőződésből. Természetesen azzal is tisztában volt, hogy az ország akkori vezetése sztálinista, de úgy vélte az amerikaiak óriási hibát, sőt bűnöket követtek el Vietnam ellen, ezért állt a megtámadottak oldalára.

Mastroiannitól a pápáig

Sajnos nem tudom felidézni, hol és miként ismerkedtünk meg, talán a televízió Szabadság téri aulájában, vagy éppen a rádió, ma már többnyire kihalt Pagodájában. Egy biztos, 1996-ban találkoztunk először. Arra is emlékszem, óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy szóba áll velem, az akkor még szinte pályakezdő rádióssal. Jókat beszélgettünk, majd hónapokkal később megkérdeztem, lenne-e kedve jegyzeteket írni a Reggeli csúcs című műsorban, leginkább francia és olasz témákról. Cinecitta, Mastroianni, Gainsburg, Prévert, Dali, Picasso, Hemingway, Huxley, és még hosszan sorolhatnám. Volt kedve.

Előfordult, hogy ott a stúdióban írta meg a másnap reggel elhangzó jegyzetét, de arra is volt példa, hogy papír nélkül ült be a stúdióba, ahol csak mesélt és mesélt. Mindenkiről tudott mindent. Életeket, pályákat vázolt fel szórakoztatóan, könnyedén, mindeközben tanítva.

Például az író Graham Greene-ről, aki a barátjává fogadta őt, vagy éppen az isteni Marcellóról. Az olaszok színészbálványával 1980-ban találkozott a Terasz című film forgatásán, ahol Róbert László szemtanúja lehetett annak a jelenetnek, amint Marcello Mastroianni és Stefania Sandrelli tekintete egymásba olvadt, majd megettek egy-egy-egy süteményt. Mivel a Marcellóért leplezetlenül rajongó Stefania nem bírta megállni nevetés nélkül, ezért kilencszer kellett megismételni a nassolással édessé tett jelenetet. Végül sikerült felvenni, és Róbert László akkor lépett oda hozzájuk. Mindkettőjüknek gratulált, majd a színész meghívta őt egy pohár borra. Kihasználva a barátságos pillanatot, elhangzott a kérdés, vajon lenne-e kedve Marcellónak egy hosszabb interjúhoz, amelyet a Magyar Televízió nézői láthatnának majd. „Muszáj?” – kérdezett vissza, majd kedvesen hozzátette: ha muszáj, akkor természetesen ad interjút. „Semmi sem kötelező” – nyugtatta meg Róbert László. Ekkor Mastroianni átölelte és azt mondta: „maga egy drága ember”.

Biztos vagyok benne, hogy nem az Édes élet és a Nyolc és fél sztárja volt az egyetlen, aki szívébe zárta őt. A több mint fél évszázados újságírói pályája során interjút készíthetett államfőkkel, vallási vezetőkkel, XXIII. János pápával, sztrájkoló krupiékkal, laoszi partizánokkal, ópiumcsempészekkel, Dolores Ibárruri spanyol újságíróval és politikussal, színészekkel, Monica Vittivel, Claudia Cardinaléval, Jean-Louis Trintignant-nal, Ugo Tognazzival. Egyetlen magyarként sikerült feljutnia annak a Párizsból induló repülőgépnek a fedélzetére is, amely 1979 februárjában Khomeini ajatollahot vitte Iránba. Persze ez sem történt véletlenül. Róbert László éppen akkoriban olvasta a Le Monde-ban Khomeini tanácsadójának cikkét a síita vallás és a politika viszonyáról. Nem sokkal később egy fogadáson találkozott e befolyásos vallási személyiséggel.

Természetesen beszélt neki a cikkről, és ezzel eldőlt minden. A hiúságát legyezgető információ megtette a hatását, a magyar újságíró előtt máris nyitva állt a repülőgép ajtaja. És a szerencse valóban Róbert László mellé szegődött, hiszen a gépen ott volt az a német újságíró is, akinek évekkel korábban éppen ő segített. Ezúttal a kolléga viszonozta a korábbi szívességet. „Kölcsönadta” a kameráját és az operatőrét. Amikor a gép Irán légterébe ért, Khomeini és csapata imát mondott, majd a privát részt elhagyva, az újságírók közé ment. Róbert László éppen az ajtónál állt, így elsőként kérdezhette az ajatollahot. Mindez nem mélyinterjú volt, inkább csak afféle „miként érzi magát éppen most?” típusú kérdés, amelyre valamit mormolt a morcos vallási vezető, de hogy mit, az már sosem derül ki. Így is szenzációs hatása volt a pár perces felvételnek. Ho Si Minhnel több szerencséje volt, a vele készült interjú nem korlátozódott igenekre és nemekre, bár az sem volt egy őszinte és tartalmas beszélgetés.

François Mitterrand egészen más kategória volt. Arról beszélt büszkén, ő az első francia elnök, aki Magyarországra látogat, mire Róbert László kiigazította: „elnök úr, ne haragudjon, de XV. Lajos már járt nálunk”. „Igen, de csak tranzitban” – válaszolta Mitterrand, majd halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. Talán éppen e merész közbevetés és kiigazítás hatására, az interjú után Mitterrand megkérdezte, lenne-e kedve még beszélgetni, csak úgy kamera és mikrofon nélkül. Róbert László örömmel mondott igent.

Az örök kíváncsi

Az önmagát született optimistának, elkötelezett szocialistának és javíthatatlan naivistának valló Róbert László élete valóságos 20. századi kalandregény. Francia szakos egyetemistaként a Sorbonne-on tanult, majd a Rajk-per után csak a szerencsének köszönhette, hogy elkerülte az akasztófát. A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Madisz) külügyi osztálya helyett a Bútorszállító Vállalatnál kapott munkát. Első munkanapján egy íróasztalt kellett egyedül felcipelnie a negyedik emeletre. Milyen véletlen, ez az iroda éppen a Magyar Rádió egyik szerkesztősége volt, ahol azt kérdezték a halálosan kimerült bútortrógertól: „Maga beszél franciául, nincs jobb dolga, mint cipekedni?”

Négy év múlva rehabilitálták, majd kinevezték a Magyar Rádió francia nyelvű szerkesztősége élére. Később tudósított Párizsból, Rómából, Laoszból, Vietnamból. 1996-ban, a hetvenedik születésnapján én kértem tőle interjút. A beszélgetés végén megkérdeztem, mit gondol, hogy érzi, mi különbözteti meg őt a többi újságírótól? Szó szerint idézem a válaszát:

„Elsősorban az különböztet meg, hogy raccsolok. Talán egy dolog van, és lehet, hogy ez a naivitásommal is összefügg, hogy őszintén kíváncsi maradtam. Kíváncsi maradtam a másik emberre. És talán nagyon sok esetben szeretem is a másik embert. Vagy elfogadom, hogy nem úgy gondolkodik, ahogy én. Meg hát, hogy nem tartozom sehova. Sem párthoz, sem stúdióhoz. Ahova a legjobban tartozom, az a családom. A 47 éve velem tartó feleségemhez, Arlette-hez, aki párizsi ápolónőből lett orvos, a fiamhoz és a lányomhoz, valamint a gyönyörű unokáimhoz.”

Róbert László valóban ilyen volt. Mindenkit meg tudott nyitni. Hősöket, gonosztevőket, megtévedteket, papokat, kisembereket. Mintha kulcsa lett volna a lelkekhez.

Az 1996-ban megjelent Zsidónak születni című önéletrajzának utóiratában William Faulkner amerikai írót idézte, aki szerint „a múlt nem halott, el sem múlt”.

Róbert László kérdőjelet tett a mondat végére.