Beszélgetni hősökkel és gonosztevőkkel - Róbert László emlékére

Publikálás dátuma
2019.02.17. 12:04
Róbert László (jobbra) Graham Greene-nel beszélget
Fotó: Farkas Tamás / MTI
Ágyúdörgéssel kezdődik a reggelem. A Magyar Rádió archívumában hallgatom Róbert László 1968-as visszaemlékezését a vietnami háború poklából, és ha most ő is itt lehetne, bizonyára azt kérdezné tőlem: „Hogy vagy, öregem?” Minden találkozásunkkor így köszöntött. 93 éves volt, amikor február 7-én elment.
Lőnek minden irányból. A becsapódó lövegek hangja félelmetes. Róbert László szerint ezek 36, de az is lehet, hogy 46 milliméteresek. A haditudósító bevallja, mivel nincs túl jó hallása, nem tudja egymástól megkülönböztetni a fegyvereket, amúgy pedig csak két hónapig volt katona. De nem ebben a háborúban, hanem a „nagyban”, a másodikban, ahol a németek majdnem kivégezték, már a sírját ásatták vele, a 18 éves zsidó munkaszolgálatossal, végül túlélte a poklot, utána kibekkelte az ötvenes éveket, bár az akasztófa ott is fenyegette, ahhoz képest tehát Vietnam könnyű kalandnak tűnhetett. Persze nem lett az, még akkor sem, ha ezúttal csupán szemtanú, újságíró, olykor futár és alkalmi segítő volt. 

Egy humánus kém

De vajon miért vágyott az aknamezők és napalmmal megszórt erdők közelébe? Azért, mert furcsának tartotta, hogy miközben Párizsból hetente kétszer tudósít az Avenue Kleber ­Vietnamról szóló sajtóértekezletéről, még sosem volt Vietnamban. Végül a főnökeinél kiharcolta, hogy elküldjék Saigonba. Követségi tanácsosként és szóvivőként jutott el oda, ahol azonban nem a politika és háborús események érdekelték elsősorban, hanem az emberek. Miként lehet a bombázások közepette élni, nevetni, örülni, szerelmeskedni? Saját megfogalmazása szerint ott és akkor kezdett el „mentalitásfilmeket” készíteni. Sok haditudósítóval ellentétben azt sem titkolta, hogy fél a háborútól, az orvlövészektől, a taposóaknáktól. Ettől függetlenül, vagy talán éppen emiatt, titokban (diplomataként az állásával játszva) segítette a vietkongokat. Fontos híreket osztott meg az észak-vietnami katonákkal. Lehet ezt akár kémkedésnek is nevezni, de mint mondta, nem valamelyik állam megbízásából vagy képviseletében tette, hanem meggyőződésből. Természetesen azzal is tisztában volt, hogy az ország akkori vezetése sztálinista, de úgy vélte az amerikaiak óriási hibát, sőt bűnöket követtek el Vietnam ellen, ezért állt a megtámadottak oldalára. 

Mastroiannitól a pápáig

Sajnos nem tudom felidézni, hol és miként ismerkedtünk meg, talán a televízió Szabadság téri aulájában, vagy éppen a rádió, ma már többnyire kihalt Pagodájában. Egy biztos, 1996-ban találkoztunk először. Arra is emlékszem, óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy szóba áll velem, az akkor még szinte pályakezdő rádióssal. Jókat beszélgettünk, majd hónapokkal később megkérdeztem, lenne-e kedve jegyzeteket írni a Reggeli csúcs című műsorban, leginkább francia és olasz témákról. Cinecitta, Mastroianni, Gainsburg, Prévert, Dali, Picasso, Hemingway, Huxley, és még hosszan sorolhatnám. Volt kedve. Előfordult, hogy ott a stúdióban írta meg a másnap reggel elhangzó jegyzetét, de arra is volt példa, hogy papír nélkül ült be a stúdióba, ahol csak mesélt és mesélt. Mindenkiről tudott mindent. Életeket, pályákat vázolt fel szórakoztatóan, könnyedén, mindeközben tanítva. Például az író Graham Greene-ről, aki a barátjává fogadta őt, vagy éppen az isteni Marcellóról. Az olaszok színészbálványával 1980-ban találkozott a Terasz című film forgatásán, ahol Róbert László szemtanúja lehetett annak a jelenetnek, amint Marcello Mastroianni és Stefania Sandrelli tekintete egymásba olvadt, majd megettek egy-egy-egy süteményt. Mivel a Marcellóért leplezetlenül rajongó Stefania nem bírta megállni nevetés nélkül, ezért kilencszer kellett megismételni a nassolással édessé tett jelenetet. Végül sikerült felvenni, és Róbert László akkor lépett oda hozzájuk. Mindkettőjüknek gratulált, majd a színész meghívta őt egy pohár borra. Kihasználva a barátságos pillanatot, elhangzott a kérdés, vajon lenne-e kedve Marcellónak egy hosszabb interjúhoz, amelyet a Magyar Televízió nézői láthatnának majd. „Muszáj?” – kérdezett vissza, majd kedvesen hozzátette: ha muszáj, akkor természetesen ad interjút. „Semmi sem kötelező” – nyugtatta meg Róbert László. Ekkor Mastroianni átölelte és azt mondta: „maga egy drága ember”. Biztos vagyok benne, hogy nem az Édes élet és a Nyolc és fél sztárja volt az egyetlen, aki szívébe zárta őt. A több mint fél évszázados újságírói pályája során interjút készíthetett államfőkkel, vallási vezetőkkel, XXIII. János pápával, sztrájkoló krupiékkal, laoszi partizánokkal, ópiumcsempészekkel, Dolores Ibárruri spanyol újságíróval és politikussal, színészekkel, Monica Vittivel, Claudia Cardinaléval, Jean-Louis Trinti­gnant-nal, Ugo Tognazzival. Egyetlen magyarként sikerült feljutnia annak a Párizsból induló repülőgépnek a fedélzetére is, amely 1979 februárjában Khomeini ajatollahot vitte Iránba. Persze ez sem történt véletlenül. Róbert László éppen akkoriban olvasta a Le Monde-ban Khomeini tanácsadójának cikkét a síita vallás és a politika viszonyáról. Nem sokkal később egy fogadáson találkozott e befolyásos vallási személyiséggel. Természetesen beszélt neki a cikkről, és ezzel eldőlt minden. A hiúságát legyezgető információ megtette a hatását, a magyar újságíró előtt máris nyitva állt a repülőgép ajtaja. És a szerencse valóban Róbert László mellé szegődött, hiszen a gépen ott volt az a német újságíró is, akinek évekkel korábban éppen ő segített. Ezúttal a kolléga viszonozta a korábbi szívességet. „Kölcsönadta” a kameráját és az operatőrét. Amikor a gép Irán légterébe ért, Khomeini és csapata imát mondott, majd a privát részt elhagyva, az újságírók közé ment. Róbert László éppen az ajtónál állt, így elsőként kérdezhette az ajatollahot. Mindez nem ­mélyinterjú volt, inkább csak afféle „miként érzi magát éppen most?” típusú kérdés, amelyre valamit mormolt a morcos vallási vezető, de hogy mit, az már sosem derül ki. Így is szenzációs hatása volt a pár perces felvételnek. Ho Si Minhnel több szerencséje volt, a vele készült interjú nem korlátozódott igenekre és nemekre, bár az sem volt egy őszinte és tartalmas beszélgetés. François Mitterrand egészen más kategória volt. Arról beszélt büszkén, ő az első francia elnök, aki Magyarországra látogat, mire Róbert László kiigazította: „elnök úr, ne haragudjon, de XV. Lajos már járt nálunk”. „Igen, de csak tranzitban” – válaszolta Mitterrand, majd halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. Talán éppen e merész közbevetés és kiigazítás hatására, az interjú után Mitterrand megkérdezte, lenne-e kedve még beszélgetni, csak úgy kamera és mikrofon nélkül. Róbert László örömmel mondott igent. 

Az örök kíváncsi

Az önmagát született optimistának, elkötelezett szocialistának és javíthatatlan naivistának valló Róbert László élete valóságos 20. századi kalandregény. Francia szakos egyetemistaként a Sorbonne-on tanult, majd a Rajk-per után csak a szerencsének köszönhette, hogy elkerülte az akasztófát. A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Madisz) külügyi osztálya helyett a Bútorszállító Vállalatnál kapott munkát. Első munkanapján egy íróasztalt kellett egyedül felcipelnie a negyedik emeletre. Milyen véletlen, ez az iroda éppen a Magyar Rádió egyik szerkesztősége volt, ahol azt kérdezték a halálosan kimerült bútortrógertól: „Maga beszél franciául, nincs jobb dolga, mint cipekedni?” Négy év múlva rehabilitálták, majd kinevezték a Magyar Rádió francia nyelvű szerkesztősége élére. Később tudósított Párizsból, Rómából, Laoszból, Vietnamból. 1996-ban, a hetvenedik születésnapján én kértem tőle interjút. A beszélgetés végén megkérdeztem, mit gondol, hogy érzi, mi különbözteti meg őt a többi újságírótól? Szó szerint idézem a válaszát: „Elsősorban az különböztet meg, hogy raccsolok. Talán egy dolog van, és lehet, hogy ez a naivitásommal is összefügg, hogy őszintén kíváncsi maradtam. Kíváncsi maradtam a másik emberre. És talán nagyon sok esetben szeretem is a másik embert. Vagy elfogadom, hogy nem úgy gondolkodik, ahogy én. Meg hát, hogy nem tartozom sehova. Sem párthoz, sem stúdióhoz. Ahova a legjobban tartozom, az a családom. A 47 éve velem tartó feleségemhez, Arlette-hez, aki párizsi ápolónőből lett orvos, a fiamhoz és a lányomhoz, valamint a gyönyörű unokáimhoz.” Róbert László valóban ilyen volt. Mindenkit meg tudott nyitni. Hősöket, gonosztevőket, megtévedteket, papokat, kisembereket. Mintha kulcsa lett volna a lelkekhez. Az 1996-ban megjelent Zsidónak születni című önéletrajzának utóiratában William Faulkner amerikai írót idézte, aki szerint „a múlt nem halott, el sem múlt”. Róbert László kérdőjelet tett a mondat végére.

Róbert László 1958 és 1961 között a Népszava (Népakarat) ­fő­munkatársa volt. Tudósított ­Párizsból, Bagdadból és Bejrútból. 

Témák
portré nekrológ

Hitlerbogár és Trumpféreg

Publikálás dátuma
2019.02.17. 11:00

A zootaxonómusok, akik az újonnan felfedezett állatfajokat azonosítják be, sorolják rendszerbe és nevezik el, maguk is „kihalófélben” vannak, itthon alig vannak 50-en. Bizonyos nézőpontból „szerencsések”, legalábbis nálunk – állítja Csuzdi Csaba az Eszterházy Károly Egyetem Állattani Tanszékének tanára – ugyanis nincs kutatóintézetük az MTA berkein belül.
„Évente tizenöt-tizennyolcezer új állatfajt fedeznek fel kutatók, melyek túlnyomó többsége ízeltlábú, rovar vagy pók – mondja a szakember –, a nagyobb testű élőlények nem nagyon tudnak rejtve maradni manapság. A madarakat már jól ismerjük, és emlősből is csak néhány tucat akad horogra, ráadásul zömüket már felfedezésükkor a kihalás veszélye fenyegeti. Egyfelől, mert alacsony a populációjuk egyedszáma, másfelől pedig, mert az élőhelyük kicsi és elszigetelt. Ezért is nehéz rájuk bukkanni. Az ember azonban igencsak gondosan és alaposan kebelezi be a természetet – ténykedésének romboló hatása előbb-utóbb ezekre a most még elszigetelt területekre is odaér és kíméletlenül felborítja az ökoszisztémát. Fontos volna, ha nyugati mintára itthon is lenne tudományos intézete a biodiverzitásnak (biológiai sokféleség) – hívja fel a figyelmet a zootaxonómia jelentőségére Csuzdi –, mert bár látszólag »haszontalan« munkát végzünk, tény, hogy a nyolcvanas évek óta a biodiverzitás-krízis a természetvédelem egyik legnagyobb problémája. Lehet azt mondani, kit érdekel, hogy drasztikusan csökken a repülő rovarok száma – az utóbbi évek mérései szerint 75 százalékkal! –, de csak a következmények figyelembevételével. Odáig azonban már csak nagyon kevesek gondolnak, hogy ha így megy tovább, nem lesz, ami beporozza a gyümölcsfáinkat, és előbb utóbb jelentősen csökkenni fog a termésmennyiség. Sőt Angliában, a rovar­evő madárpopuláció összeomlásáért is a rovarszám csökkenését teszik felelőssé. Hogy az ökoszisztéma megbomlása hová vezet, mi magunk sem tudjuk – vázol kétséges jövőt a kutató –, hiszen a Földön élő közel kétmillió fajból csupán pár ezernek ismerjük a tényleges funkcióját.” Csuzdi Csaba szakterülete a giliszták világa. Azt állítja, hogy az Európában élő nagyjából 1000 gilisztafaj közül csak 50-ről tudják, hogy milyen konkrét feladatot vállalnak az ökológiai egyensúly fenntartásában – 20-ról épp magyar kutatók állapították meg, hogy az avarlebontásban elengedhetetlen a szerepük. 

Náci relikvia a vakfutrinka

Arra az esetre, ha esetleg a természet szennyezésével és az emberi arroganciával nem végeznénk tökéletes munkát bizonyos fajok beláthatatlan következményekkel járó likvidálásában, „jól jöhet” egy-két szándékos megsemmisítő akció. „Van például egy Szlovéniában honos futóbogárfaj, melyet még 1937-ben fedezett fel és nevezett el egy Hitler-rajongó amatőr rovarkutató, bizonyos Oskar Scheibl – tudjuk meg a kutatótól. – Az Anophthalmus hitleri időközben náci relikviává avanzsált. Bár törvény tiltja a színtelen vakfutrinkával való kereskedést, a gyűjtők egy-egy tökéletesen épen maradt példányért állítólag akár 2000 eurót is hajlandók fizetni a rovarok feketepiacán, de az átlagáruk, a híresztelésekkel ellentétben, inkább csak olyan 200 euró körül mozoghat. A bogarakat illegálisan gyűjtik be élőhelyeiken – ami az ő esetükben a Celje nevű barlang –, de volt olyan eset is, hogy egy múzeumi gyűjteményből kélt lába egy hibátlan példánynak.” Bár a relikviagyűjtők nagyon elszántak, a vakfutrinka azért marad mégis kvázi biztonságban, mert egyfelől nem is mindig őt fogják be – csakis szakértői szem tudja megkülönböztetni a nem többi képviselőjétől, a bogarak között ugyanis a nemi szerv alapján lehet különbséget tenni –, másfelől pedig többségük sosem hagyja el a barlangok szűk réseit, ahol még a legleleményesebb orvvadászok sem férnek hozzájuk.

Csak sértő ne legyen!

Az Anophthalmus hitleri kapcsán felmerül a kérdés, miként lehet nevet adni egy állatfajnak, kiből lehet büszke névadó, és vajon létezik-e bármilyen névtani útmutató, melyet követni kell a keresztelés kapcsán. „Ha valaki megnézi az állat- és növényneveket, úgy tűnhet, mintha nagyon random lenne, ami részben igaz, ugyanakkor szigorúan szabályozott alapja van. Egyfelől kötelezően latin hangzásúnak kell lennie, másfelől az elnevezés célja, hogy egy egyszer adott tudományos név univerzális és stabil legyen, tehát ha Magyarországon elnevezek egy állatot, azt Moszkvától Washingtonig ugyanúgy hívják.” A fajok latin neveit a Zoológiai Nevezéktan Nemzetközi Kódexe alapján adják, de Csuzdi professzor szerint „mint minden törvénykönyv, ez is annyit ér, amennyit betartanak belőle”. Rendelkezik például az azonos nevűség elkerüléséről, de ha mégis előfordul, elég egy vicces huszárvágás a csorba kiköszörüléséhez. „Létezik például egy Lactarius nevű nem a halaknál, és van egy ilyen nemzetség a gombák között is, ide tartozik például a rizike. Hogy egyértelmű legyen, valamikor a kilencvenes években elneveztek egy halfajt úgy, hogy Lactarius nonfungus, tehát nemgomba, amire válaszul egy gomba Lactarius nonpiscis, vagyis nemhal nevet kapott” – meséli Csuzdi. A névadás „törvénykönyve” kitér arra is, hogy a választott név ne legyen sértő, ha valaki mégis zokon veszi, hogy, teszem azt, egy undorító hüllő is viseli a nevét, a tekintélyes nevű Nemzetközi Zoológiai Nómenklatúrabizottság elé viheti az ügyet. Nyilván Donald Trump sem vette jó néven, amikor néhány hónapja megjelent egy neves zoológiai szaklapban, hogy egy kukackinézetű, féregszerű kétéltűt neveztek el róla. A Panamában felfedezett Dermophis donaldtrumpi egyik tulajdonsága, hogy csak a fényt és a sötétet tudja megkülönböztetni, miképpen az Egyesült Államok jelenlegi elnöke is csak fekete-fehérben látja a világot. „Mivel sehol nincs olyan szabályozás, hogy nem lehet híres ember nevét adni egy új fajnak – mondja Csuzdi –, lényegében hiába kapálózna és sértődne meg bárki, hogy márpedig kikéri magának a gusztustalan csúszómászót, a Nómenklatúrabizottság csakis akkor avatkozik közbe, ha a névadó formai hibát vét. Az, hogy tetszik vagy nem tetszik egy név, még ha az USA elnökéről van is szó, nem elég indok a névváltoztatásra.” 

Csillog, mint Darth Vader köpenye

„Ha egy kutató talál egy új fajt, az a feladata, hogy a tudomány számára rögzítse, nevet adjon neki, mellékeljen hozzá leírást, jelöljön ki egy vagy több névhordozó típust, tehát azt a példányt, aminek a későbbiekben referenciául kell szolgálnia, és mindezt publikálja a megfelelő szabályok mentén egy folyóiratban – fejti ki Csuzdi. – Ha megtörtént a publikáció, nem nagyon van visszaút. Amúgy a kutatók ritkán szórakoznak azzal, hogy hírességek neveivel vicceljenek – mi leginkább egymásról, a felfedezés helyéről vagy egy-egy látványos tulajdonságukról nevezünk el fajokat. Talán egy bogár az egyik kivétel, amely azért kapta az Agathidium vaderi nevet, mert annyira fényesen és feketén csillog a páncélja, mint Darth Vader köpönyege. Híres emberek neveit többnyire olyan laikusok adják, akik valamiképp megszerezték a névadás jogát. Mivel a zootaxonómia elég elhanyagolt tudományterület, alapvetően nagyon kevés pénz van a kutatásokra. Ezért előfordul, hogy a felfedező aukcióra kínálja, vagy az eBayen árulja a név­adás lehetőségét. Nem tudom, mi a pláne benne annak, aki megveszi a jogot, mert hivatalosan úgyis a felfedező lesz névadóként bejegyezve, és 20 év múlva már senki nem fog emlékezni rá, hogy az ötletgazda valójában ez vagy az, de tény, hogy akadnak olyanok, akik több tízezer dollárt is hajlandóak fizetni a röpke dicsőségért. Van, hogy csak hiú­ságból, de előfordul, hogy tudatosan egy adott természetvédelmi kérdés mellé kívánnak állni adományukkal. A Dermophis donaldtrumpi nevet például egy fenntartható építőanyagot gyártó londoni cég, az EnviroBuild környezettudatos igazgatójától, ­Aidan­ Belltől kapta a kétéltű, aki egy aukción 25 ezer dollárt fizetett a lehetőségért, azt remélve, hogy a különös üzlet felhívja a figyelmet Trump klímapolitikájának visszásságaira. „Ha leírunk egy új molyfajt, arra senki nem kapja fel a fejét. Ha hetente újabb és újabb, eddig ismeretlen dinócsontvázakat találnánk, abból már lehetne cikk a Nature magazinban. Ennél azonban sokkal nagyobb az esély rá, hogy az kap hírverést, ha például Donald Trumpról neveznek el egy férget. Ezen elv alapján a Csillagok háborúja minden egyes szereplője megvan már az állatvilágban is.”
Luke Skywalker (Mark Hamill) és a Skywalker gibbon (Hoolock tianxing)

A Füvészkert egyik üvegházában, a legendás kaktuszgyűjtemény, valamint az amazonasi és paraguayi óriási tündérrózsák közelében, tökéletes békében lengedezik egymás mellett egy fán Horn Gyula és Orbán Viktor. Mindketten Szingapúrból érkeztek és orchideák. Horn Gyula egy klasszikusabb, régivágásúbb nemesítés, de Orbán, a szakemberek szerint legalábbis, abszolút 21. századi virágzás. Egy olyan nemzeti parkból érkeztek, ahol külön tanösvénye van azoknak a hibrideknek, amelyeket hírességekről, diplomatákról vagy uralkodókról neveztek el. A VIP-orchideák között van saját virága Elton Johnnak, Nelson Mandelának, Jackie Channek és a brit királyi család több tagjának is.

1758-ban jelent meg Carl von Linné svéd biológus mérföldkőnek számító rendszertani könyve, a Systema Naturae tizedik kiadása, amelyben az állatokra is kiterjesztette a növényekre már alkalmazott kettős nevezéktant. Korábban az állatokat szabályok nélkül rendszerezték, így akadt, aki biztos, ami biztos alapon és a pontosság kedvéért akár 18 tagból álló nevet is adott egy-egy fajnak: keskenyszájú, göndörfülű, piros hajú, lógólábú, görbe csápú akármi.

Szerző
Frissítve: 2019.02.18. 09:46

Mit fial az ajándékpénz? - családpolitika Európában

Publikálás dátuma
2019.02.17. 09:30

Fotó: Shutterstock
A Fideszhez közeli hitvallású lengyel kormány havi 70 ezer fo­rintnak megfelelő złotyt ad minden kétgyermekes családnak. Ott, és Romániában is kétszer annyi szabadságot adnak az apáknak szülés után, mint nálunk. Bár a kormány családbarát kommunikációjában gondoskodó apakép jelenik meg, az intézkedések szintjén ehhez a kérdéshez a 7 pontos családvédelmi terv sem nyúl hozzá.
Európa öregszik, Európa fogy. Ez a rideg mondat a migránsválságnak nevezett – nálunk javarészt politikai kommunikációs – jelenség, tehát a 2015 előtt valódi gazdaság- és népesedéspolitikai kihívásnak számított. És számos kérdést felvetett. Hogyan termeli ki a fejlődő egészségügy mellett egyre tovább élő (az európai várható életkor 80,9 év) nyugdíjasok járandóságát egyre kevesebb fiatal? Talán ez volt a legnehezebb kérdés mind közül. Hiszen ehhez több gyereket kellene vállalniuk a fiataloknak, az egyre kisebb arányú, gyermekvállalásra alkalmas korosztályoknak, miközben egyre kevesebb a szülőképes nő, és mindinkább kitolódik a gyermekvállalás ideje. Hogyan lehet e folyamatot megfordítani? A mindenhol alkalmazható biztos megfejtés sehol Európában nem született meg. A migrációs tematika mifelénk szimpla idegengyűlöletté és szavazatszerző eszközzé fajult, pedig világosan látszik, hogy a befogadó országok növelni tudták a születésszámukat. (Fájdalmas evidencia: a befogadás nem egyenlő a terrorizmussal, lásd a mintegy kétszázezer, döntően fiatal magyart Londonban.) Az ezredforduló utáni majd’ másfél évtized végére Nagy-Britanniában 15 százalékkal több gyerek született, de a növekedés dinamikája Írországban és Svédországban volt a legnagyobb, 26 százalék. A legnagyobb „visszaeső” Portugália (31 százalék); a tradicionális déli államokban alapvetően csökken a születésszám, míg a progresszív családpolitikát folytató, a férfi és női szerepeket rugalmasan kezelő északi államokban nő. 

Kétszer ad, ki okosan ad

A magyar tapasztalatokat ennek fényében érdemes a kelet-közép-európai országokéval összevetni. Lengyelország, Románia és Magyarország családpolitikai támogatásairól egy román kollégájával készített tanulmányt Szikra Dorottya, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának főmunkatársa. A szociálpolitikus szerint ma egyértelműen lengyel szülőknek legjobb lenni. Mint lapunknak fogalmazott: a lengyel szülők két gyermek után gyerekenként 500 złoty (70 ezer forint) havi járandóságra jogosultak, és az egygyermekes családok is megkapják ennek a felét, ha rászorulók. A háromgyerekesek esetében ez az összeg csaknem eléri a minimálbért. Ezzel szemben Magyarországon és Romániában a családi pótlék összege tartósan alacsony, nem emel ki a szegénységből. A nálunk 1967 óta létező, és 1969 óta hároméves gyes ellátást Lengyelországban csupán az elmúlt években vezették be, Romániában pedig máig csak a korábbi munkaviszonyhoz kötött gyed típusú ellátás létezik. (A szülői szabadság és a nők munkavállalása között egyébként – mint azt a Családpolitika más-más szemmel című tanulmány megállapítja – fordított U alapú kapcsolatban van: jó ideig pozitív hatású, de a túl hosszú kimaradás a munkából alááshatja a munkavállalói pozíciót.) A szociálpolitikus szerint sok szempont befolyásolja a gyerekvállalást, amelyek közül az egyik, ha az anyáknak lehetősége van a gyerekvállalás melletti munkára, tehát magas a nők foglalkoztatottsága. Ettől messze vagyunk. Az Eurostat adatai azt mutatják, hogy hazánkban a legalább három 6 év alatti gyereket nevelő sokgyermekes nők 22 százaléka dolgozik, míg Lengyelországban ez az arány 53, Romániában 48 százalék (az EU-átlag 46). Ez ügyben van még tehát mit tenni. Ugyanakkor a kutató szerint a Fidesz a bölcsődei férőhelyek növelésével és a gyed extrával ebbe az irányba lépett előre – a férőhelyek bővítése még a mostani bejelentések előtt a 2010-es 10-ről a 0–3 éves gyerekek 17 százalékára nőtt, és további javulás várható, amivel a kelet-európai országok között vezető helyet foglalunk el. 

Nem tabu a szegénység

„Nem olyan egyszerű az összefüggés, hogy ha több pénzt rakunk a családpolitikába, akkor több gyerek jön ki a másik oldalon. Ezzel a logikával nehezen magyarázható, hogy az utóbbi időben az alsó rétegekben nagyobb mértékben nőtt a gyerekvállalás, mint a gazdagabbaknál.” A szociálpolitikus három évvel ezt megelőzően a Vasárnapi Híreknek nyilatkozva mondta: a csok szegényellenes, mert éppen azokat zárja ki az ellátásból, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá. A gyerekvállaláshoz nagyobb szükség lenne a megfelelő lakbértámogatásra és arra, hogy a nők ne maradjanak magukra a gondoskodó feladataikkal. A szociálpolitikus kiemeli: a lengyel családpolitikai szemlélet a fix pénzbeni transzferek megadásával összekapcsolta a gyermekvállalásra ösztönzést a szegénység elleni küzdelemmel. Ez utóbbi fogalom kikerült a magyar kormány fókuszából az elmúlt nyolc évben. Ezt igazolja, hogy a családi pótlék összegét a 2008-as szinten hagyták, így reálértéke harmadával csökkent. A lengyel támogatások ugyanakkor nagyban hozzájárultak a gyermekszegénység radikális csökkenéséhez: amíg 2005-ben a 6 évnél fiatalabb gyerekek csaknem fele élt szegénységi kockázatban, addig ez 2018-ra ötödére csökkent: tíz százalék köré. Magyarországon a csökkenés ellenére ez még mindig 23 százalék. A segélyek megvágása nálunk nagyon negatívan érintette a családok élethelyzetét, míg a közmunka tömeges megjelenése valamelyest pozitívan hatott. A családi pótlék és más transzferek egyébként korábban a nemzetközi szakirodalomban is elismerten hatékonyak voltak a gyermekszegénység elleni küzdelemben, mondja a kutató. „Ha azt szeretnék elérni – idézzük ismét Szikra Dorottyát –, hogy ne a mélyszegénységben élők vállaljanak több gyereket, illetve ezek a családok méltó körülmények között nevelhessék a gyerekeiket, akkor csökkenteni kellene a szegregációt és támogatni a mobilitást, a továbbtanulást és a munkavállalást. De a kormány csak a felső rétegekre koncentrál a csokkal és az újabb hitelkonstrukciókkal.” A szociálpolitikus úgy véli, az elérhető szolgáltatások színvonala is sokat nyom a latba a gyermekvállaláskor, s ezeknek a színvonala és elérhetősége – egészségügy, szociális szolgáltatások – az utóbbi évtizedben nagyot romlott.

Apa keres, anya főz

Kulcskérdés az apák szerepe: a nemzetközi adatok azt mutatják, hogy azokban a családokban, ahol az apák aktívan részt vállalnak a gyermekek nevelésében és a házimunkában, ott inkább megszületik a második és harmadik gyerek. „Fontos, hogy a közélet a nőké is legyen, és a magánélet dolgaiból, a gondoskodó, otthoni, fizetetlen munkából pedig a férfiak jobban kivegyék a részüket. Ez a gyerekvállalásra pozitívan hathat. Ugyanakkor az ebbe az irányba mutató intézkedések teljesen hiányoznak, mint ahogy hiányoztak a korábbi kormányok alatt is” – nyilatkozta a szociálpolitikus. A mostani kutatásuk szerint Lengyelország kétszer annyi szabadsággal ismeri el az apák szerepének fontosságát, mint Magyarország: a szülés utáni „apakvóta” két hét, és a lengyel kormány gondolkodik, hogy ezt a duplájára emeli. Bár Magyarországon csakúgy, mint a többi európai országban, az apák is mehetnek gyedre és gyesre, a kizárólag nekik járó apaszabadság csupán 5 nap. És bár a kormány családbarát kommunikációjában pozitív, gondoskodó apakép jelenik meg, az intézkedések szintjén ehhez a kérdéshez a 7 pontos családvédelmi terv sem nyúlt hozzá.  

Vagy mondjuk el „dalban”?

„A nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak. Én így érzem” – nyilatkozta Kovács Ákos énekes az Echo Tévében 2015-ben. A kérdésre, hogy mégis mi a dolguk a nőknek, így felelt: „…a női princípiumot beteljesíteni, nem? Hogy mondjuk valakihez tartozni. Valakinek gyereket szülni.” Hasonlóképpen látta Kövér László is, a nők önmegvalósításának csúcsa a morózus házelnök szerint is a gyerekszülés. Ezt a kormány elsősorban a házasság intézményében képzeli el és így is támogatja, pedig az egész fejlett világban egyre több a házasságon kívül született gyermek. A 3. és 4. gyermek vállalása már csak azért sem egyszerű támogatás mellett Magyarországon, mert a házasságok mintegy 60 százaléka fut zátonyra, s az egyéb kapcsolatok még nagyobb arányban jutnak ugyanerre a sorsra. A gyermekek 55 százaléka születik itthon házasságon kívüli kapcsolatban: bár a kormány ezeket a családokat általában nem diszkriminálja, a 7 pontos akcióterv egy részéből, úgy tűnik, kiszorulnak.

Kétharmad

A KSH Demográfiai portréja 2018-ban szentelt először külön fejezetet az apaszerepnek. Ebből kiderül: a 20–44 évesek 94 százaléka szerint a férfi legfontosabb szerepe a pénzkeresés. Emellett a családcentrikus, résztvevői apaszerep elfogadottsága is jelentős, hiszen 65 százalék szerint sokkal fontosabb, hogy egy férfi több időt töltsön a családjával, mint hogy mindenáron pluszmunkával növelje a família bevételét. Ugyanennyien azt is gondolják, hogy egy apa nem válik nevetségessé, ha ő pelenkázza a gyermekét, és ezt a munkahelyén megtudják. De még így is marad egyharmad, aki szerint ez ciki. És 2009–2016 között 15 százalékkal, 57 százalékra nőtt azoknak az aránya, akik szerint a legfontosabb döntéseket egy családban a férfinak kell meghozni. Vajon a gyermekvállalás a legfontosabb kérdések egyike? – ezt így ebben a formában nem kérdezte a KSH.

A válság nem kedvez a gyermekvállalásnak. Míg 2005–2009 között 8000–8500 gyerek született havonta, addig 2010–2014 között már csak 7000–7500. Tavaly augusztusra értük el a válság előtti szintet.

Szerző
Témák
családpolitika