Atyavilág: egy szatíra hívőknek és hitetleneknek, bevándorláselleneseknek és bevándorláspártiaknak

Atyavilág címmel jelent meg Kal Pintér Mihály első regénye. A Papvárosban játszódó történetben minden végtelenül groteszk, ezért is kellemetlen, miközben roppant humoros a kísérteties hasonlóság a valósággal.

– Nem kerülhetem meg a kérdést: van Isten?

– Szerintem van. De kifejezetten csak szerintem, nem tudom teljes bizonyossággal megállapítani. Nem tudatosan hiszek, hanem érzelmi szinten. Amikor nagyon magyarázzuk, nagyon elmondjuk és kirakjuk őt apókaként egy felhőre, azt mindig megkérdőjelezem. Ez is lehet, és sok minden lehet. Lehet, hogy minden egyszerre van. Egyszerre van, hogy van, és egyszerre van, hogy nincs. Pici pontok vagyunk, miközben nagyra tartjuk magunkat itt lenn, a Földön, ebben a magunk egyszerű kiterjedésében.

– Miközben gyanús ez a végtelen világmindenség.

– Gyanús. Ha azt mondom, van Isten, nem hiszek nagyobb csodában, mint ha azt mondom, hogy nincsen. De ha azt mondom, nincs, akkor mi van? Az ember azt mondja, hogy ha ő van, akkor biztos más is van, aki őt megteremtette, hiszen ő is teremt. Ebben a mechanizmusban működik az agyunk, ebben gondolkodunk. Éppen ezért ezeket a gondolatokat félre szoktam rakni. Van az Istenhez egy érzelmi viszonyom.

– Ez a kérdés jött volna: milyen a viszonya Istennel?

– Ritkán találkozunk… De komolyra fordítva, mielőtt a kislányom született, voltam templomban, és elmélyedtem magamban. Mintha ott beszéltem volna vele. Van a transzcendens világhoz egyfajta érzelmi kötődésem. Nem gondolom, hogy az Isten nincs, azt gondolom, hogy van, de mivel ezt a létigét az emberek magukra használják meg az állatvilágra, ezért ez a „vanság” olyasmi, amit nem tudunk megfogni. Tesszük-vesszük, leképezzük, jól megtagadjuk, jól elhisszük, jól utáljuk egymást, mert nem úgy gondoljuk, mint a másik. Furcsa játékban vagyunk Istennel, miközben nem játszadozni kellene vele. Vagy bennünk van, vagy nincs. Én érzem, valaki nem érzi. Hagyjuk egymást békén. Ez annyira személyes ügy, hogy nem is tudnék róla komolyan vehető logikai képletet felállítani.

– Hamvas Béla jut eszembe, aki szerint Isten tagadásánál csak egy nagyobb ostobaság van, a létezésének bizonyítása. A családból hozta valamelyiket?

– A családom egyik része hívő, a másik ateista. Megkaptam mindkét oldalt, volt választási lehetőségem. Senki nem akart győzködni semmilyen irányba. Nem nagyon vittek templomba, nem kaptam dogmaszerű megközelítést. Az elején az emberben sok minden összekavarodik, olvasmányélmények, benyomások. Lát papokat, akik vagy érdekesek, vagy csupán túlontúl feltűnők. Lát külsőségeket, amelyek szintúgy. Sokkal nagyobb bizonytalanságba kerül, mint amiben eladdig volt.

– Az Atyavilág éles szatíra, mégis azt érzem, ön szerint Isten ezt jó szemmel nézi.

– Igen, így gondolom.

– De vajon miért? Az utolsó ítélet mindenható Krisztusa például egész vészesen hangzik.

– Az volt a kiindulópontom, hogy Istennek nevét hiába ne vedd! Ehhez képest gyakorlatilag hiába vesszük a nevét folyamatosan. Ha körülnézünk, már szinte minden keresztény, mindenre ráaggatjuk ezeket a jelzőket. Ennek a nevében bizonyos körök azt csinálnak, amit csak akarnak, merthogy ők a felkent szolgái – amit ők ki mernek mondani rengetegszer – ennek a bizonyos Istennek, vagy akár Jézusnak, vagy tökmindegy, kinek. És ha te ellentmondasz, nem értesz egyet, másként gondolod, akkor innentől kezdve te egy szerencsétlen pondró vagy, aki arra sem méltó, hogy éljen, vagy legalábbis Magyarországon nem, mert ez Mária országa. Ez csúnya dolog, mondanák a gyerekek. Ha egy transzcendens világra mondom azt, hogy ez az én mögöttes hátterem, akkor bármilyen aljasságot megtehetek. És ha te bármit szóvá teszel, akkor Antikrisztus leszel, mert hogy mersz engem megkérdőjelezni, hiszen én Isten nevében cselekszem. Ezt a játékot nem szeretem. Nevezhetjük egyháznak, politikának, közéletnek vagy a világ bármilyen önző, kirekesztő visszaélésének.

– Volt valami, amivel ennyire kihúzta a gyufát az egyház?

– Igazából nem is az egyház húzta ki a gyufát. Olykor ugyan felháborítanak azok a dolgok, amiket az egyházról vagy bizonyos papokról hallok, de a regényben az egyház inkább csak eszköz, nem cél. Mindig erre a világra mutatunk rá. Mindig azt mondjuk, hogy Magyarország keresztény közösség, slussz. Vagy elfogadod, és innentől kezdve mindent elfogadsz, vagy nem. Amit megtapasztalok a közéletben, a politikában, az verte ki nálam a biztosítékot.

– Régebben politikai kabarét is írt. Azonkívül, hogy mára a politika jobbról előzte az abszurdot, változott valami?

– Akkor nagyon merészen és ügyesen, bárkiről bármit megírhattunk, bármilyen kormányzás alatt. Medgyessytől Torgyánig mindenkiről írtunk gyönyörű szép dolgokat meg kevésbé szépeket, főleg azokat. Ez jó volt, mert görbe tükröt mutathattunk, amit mindenki elfogadott. Most ez mintha merészebb húzás volna. Ha valamiben nem érzem jól magam, akkor vagy elsírom magam, lehúzom a redőnyt és bemegyek a paplan alá, vagy előhívom a humort. Ezzel talán kihúzhatjuk a dolog méregfogát.

– A humor mindig működik? Nincs az a társadalmi feszültség, amikor már nem adekvát?

– Szerintem a humor a legutolsó pillanatig az. Persze minél őrültebb a helyzet, annál feketébb a humor. El tudok menni a végletekig, ha fekete humorról van szó. Ez nem arról szól, hogy valamit kiröhögünk, hanem arról, hogy sűrűbben fogalmazzuk meg. Néha elég egy villanás, összekacsintunk, és azt mondjuk, itt valami tényleg nem stimmel. A könyv tele van túlzásokkal, sarkításokkal, de az epizódokban rá lehet ismerni bizonyos megtörtént eseményekre. Elég csak az ibafai papokról beszélnünk, akiknek füstkiadójuk van. Filippov Gáborral, a könyv szerkesztőjével arról beszélgettünk a minap, hogy szegény Örkény István mit csinálna. Ebben a világban mi az, ami tényleg abszurd?

– Felismerni a regény tengerbe vesző éheseiben a migránsokat, akiket szenvtelenül hagy megfúlni Papváros hívő közössége. Talán itt a legmaróbb a szatíra.

– A szerkesztőm szerint ez a legerősebb része a könyvnek, itt ér el a csúcspontra. A halállal viccel, játszik a történet, miközben nagyon mély dolgokról, tragédiákról beszél. Erre mondom, hogy abszolút el tudok menni a végletekig. Ebből a szempontból szerintem nincs tabu, mert a szándék a fontos. Nem kinevetek embereket, hanem megmutatom, hogy reagál rájuk a város, a különböző eszmék képviselői, még akár a liberálisok is. Én itt már nem kímélek senkit, mert azt látom, hogy egyfajta bohócjátékká aljasul a történet. Összejövünk, bizottságokat alapítunk, levetkőzünk, mindent csinálunk, csak nem mentjük meg őket. De mindenkinek a lelkiismerete tiszta, a saját kis elveivel. Ezt az epizódot amúgy nem mertem a „valóságban” hagyni, rémálomként írtam meg. Egyébként van a humornak egy határa, amit nem szívesen lépek át. Ha ócska a humor, akkor válik az egész kínossá.

– Erdő Péter örülne a könyvének?

– Szívesen leülnék vele beszélgetni. Bárkivel, papokkal is. Nem tudom, ők hol húzzák meg a határt. De szerepelnek a könyvben, ha nem is sokan, a hit valódi harcosai is, akik kivettetnek ugyan a városból, de vissza-visszatérnek, és mint Szent Ferenc tette, építik a templomaikat. Nem anyagi megfontolásból, hanem hitből. Ki akarják húzni a várost az őrületből, de kevesen vannak. Az, hogy tömegtermelés van hívőkből, nem a célhoz vezet. Azt is el tudnám fogadni, ha bármelyik pap itt-ott rámutatna egy túlzásra, becsípődésre.