Atyavilág: egy szatíra hívőknek és hitetleneknek, bevándorláselleneseknek és bevándorláspártiaknak

Publikálás dátuma
2019.04.19. 13:00

Fotó: Lakos Gábor
Atyavilág címmel jelent meg Kal Pintér Mihály első regénye. A Papvárosban játszódó történetben minden végtelenül groteszk, ezért is kellemetlen, miközben roppant humoros a kísérteties hasonlóság a valósággal.
– Nem kerülhetem meg a kérdést: van Isten? – Szerintem van. De kifejezetten csak szerintem, nem tudom teljes bizonyossággal megállapítani. Nem tudatosan hiszek, hanem érzelmi szinten. Amikor nagyon magyarázzuk, nagyon elmondjuk és kirakjuk őt apókaként egy felhőre, azt mindig megkérdőjelezem. Ez is lehet, és sok minden lehet. Lehet, hogy minden egyszerre van. Egyszerre van, hogy van, és egyszerre van, hogy nincs. Pici pontok vagyunk, miközben nagyra tartjuk magunkat itt lenn, a Földön, ebben a magunk egyszerű kiterjedésében. – Miközben gyanús ez a végtelen világmindenség. – Gyanús. Ha azt mondom, van Isten, nem hiszek nagyobb csodában, mint ha azt mondom, hogy nincsen. De ha azt mondom, nincs, akkor mi van? Az ember azt mondja, hogy ha ő van, akkor biztos más is van, aki őt megteremtette, hiszen ő is teremt. Ebben a mechanizmusban működik az agyunk, ebben gondolkodunk. Éppen ezért ezeket a gondolatokat félre szoktam rakni. Van az Istenhez egy érzelmi viszonyom. – Ez a kérdés jött volna: milyen a viszonya Istennel? – Ritkán találkozunk… De komolyra fordítva, mielőtt a kislányom született, voltam templomban, és elmélyedtem magamban. Mintha ott beszéltem volna vele. Van a transzcendens világhoz egyfajta érzelmi kötődésem. Nem gondolom, hogy az Isten nincs, azt gondolom, hogy van, de mivel ezt a létigét az emberek magukra használják meg az állatvilágra, ezért ez a „vanság” olyasmi, amit nem tudunk megfogni. Tesszük-vesszük, leképezzük, jól megtagadjuk, jól elhisszük, jól utáljuk egymást, mert nem úgy gondoljuk, mint a másik. Furcsa játékban vagyunk Istennel, miközben nem játszadozni kellene vele. Vagy bennünk van, vagy nincs. Én érzem, valaki nem érzi. Hagyjuk egymást békén. Ez annyira személyes ügy, hogy nem is tudnék róla komolyan vehető logikai képletet felállítani. – Hamvas Béla jut eszembe, aki szerint Isten tagadásánál csak egy nagyobb ostobaság van, a létezésének bizonyítása. A családból hozta valamelyiket? – A családom egyik része hívő, a másik ateista. Megkaptam mindkét oldalt, volt választási lehetőségem. Senki nem akart győzködni semmilyen irányba. Nem nagyon vittek templomba, nem kaptam dogmaszerű megközelítést. Az elején az emberben sok minden összekavarodik, olvasmányélmények, benyomások. Lát papokat, akik vagy érdekesek, vagy csupán túlontúl feltűnők. Lát külsőségeket, amelyek szintúgy. Sokkal nagyobb bizonytalanságba kerül, mint amiben eladdig volt. – Az Atyavilág éles szatíra, mégis azt érzem, ön szerint Isten ezt jó szemmel nézi. – Igen, így gondolom. – De vajon miért? Az utolsó ítélet mindenható Krisztusa például egész vészesen hangzik. – Az volt a kiindulópontom, hogy Istennek nevét hiába ne vedd! Ehhez képest gyakorlatilag hiába vesszük a nevét folyamatosan. Ha körülnézünk, már szinte minden keresztény, mindenre ráaggatjuk ezeket a jelzőket. Ennek a nevében bizonyos körök azt csinálnak, amit csak akarnak, merthogy ők a felkent szolgái – amit ők ki mernek mondani rengetegszer – ennek a bizonyos Istennek, vagy akár Jézusnak, vagy tökmindegy, kinek. És ha te ellentmondasz, nem értesz egyet, másként gondolod, akkor innentől kezdve te egy szerencsétlen pondró vagy, aki arra sem méltó, hogy éljen, vagy legalábbis Magyarországon nem, mert ez Mária országa. Ez csúnya dolog, mondanák a gyerekek. Ha egy transzcendens világra mondom azt, hogy ez az én mögöttes hátterem, akkor bármilyen aljasságot megtehetek. És ha te bármit szóvá teszel, akkor Antikrisztus leszel, mert hogy mersz engem megkérdőjelezni, hiszen én Isten nevében cselekszem. Ezt a játékot nem szeretem. Nevezhetjük egyháznak, politikának, közéletnek vagy a világ bármilyen önző, kirekesztő visszaélésének. – Volt valami, amivel ennyire kihúzta a gyufát az egyház? – Igazából nem is az egyház húzta ki a gyufát. Olykor ugyan felháborítanak azok a dolgok, amiket az egyházról vagy bizonyos papokról hallok, de a regényben az egyház inkább csak eszköz, nem cél. Mindig erre a világra mutatunk rá. Mindig azt mondjuk, hogy Magyarország keresztény közösség, slussz. Vagy elfogadod, és innentől kezdve mindent elfogadsz, vagy nem. Amit megtapasztalok a közéletben, a politikában, az verte ki nálam a biztosítékot. – Régebben politikai kabarét is írt. Azonkívül, hogy mára a politika jobbról előzte az abszurdot, változott valami? – Akkor nagyon merészen és ügyesen, bárkiről bármit megírhattunk, bármilyen kormányzás alatt. Medgyessytől Torgyánig mindenkiről írtunk gyönyörű szép dolgokat meg kevésbé szépeket, főleg azokat. Ez jó volt, mert görbe tükröt mutathattunk, amit mindenki elfogadott. Most ez mintha merészebb húzás volna. Ha valamiben nem érzem jól magam, akkor vagy elsírom magam, lehúzom a redőnyt és bemegyek a paplan alá, vagy előhívom a humort. Ezzel talán kihúzhatjuk a dolog méregfogát. – A humor mindig működik? Nincs az a társadalmi feszültség, amikor már nem adekvát? – Szerintem a humor a legutolsó pillanatig az. Persze minél őrültebb a helyzet, annál feketébb a humor. El tudok menni a végletekig, ha fekete humorról van szó. Ez nem arról szól, hogy valamit kiröhögünk, hanem arról, hogy sűrűbben fogalmazzuk meg. Néha elég egy villanás, összekacsintunk, és azt mondjuk, itt valami tényleg nem stimmel. A könyv tele van túlzásokkal, sarkításokkal, de az epizódokban rá lehet ismerni bizonyos megtörtént eseményekre. Elég csak az ibafai papokról beszélnünk, akiknek füstkiadójuk van. Filippov Gáborral, a könyv szerkesztőjével arról beszélgettünk a minap, hogy szegény Örkény István mit csinálna. Ebben a világban mi az, ami tényleg abszurd? – Felismerni a regény tengerbe vesző éhesei­ben a migránsokat, akiket szenvtelenül hagy megfúlni Papváros hívő közössége. Talán itt a legmaróbb a szatíra. – A szerkesztőm szerint ez a legerősebb része a könyvnek, itt ér el a csúcspontra. A halállal viccel, játszik a történet, miközben nagyon mély dolgokról, tragédiákról beszél. Erre mondom, hogy abszolút el tudok menni a végletekig. Ebből a szempontból szerintem nincs tabu, mert a szándék a fontos. Nem kinevetek embereket, hanem megmutatom, hogy reagál rájuk a város, a különböző eszmék képviselői, még akár a liberálisok is. Én itt már nem kímélek senkit, mert azt látom, hogy egyfajta bohócjátékká aljasul a történet. Összejövünk, bizottságokat alapítunk, levetkőzünk, mindent csinálunk, csak nem mentjük meg őket. De mindenkinek a lelkiismerete tiszta, a saját kis elveivel. Ezt az epizódot amúgy nem mertem a „valóságban” hagyni, rémálomként írtam meg. Egyébként van a humornak egy határa, amit nem szívesen lépek át. Ha ócska a humor, akkor válik az egész kínossá. – Erdő Péter örülne a könyvének? – Szívesen leülnék vele beszélgetni. Bárkivel, papokkal is. Nem tudom, ők hol húzzák meg a határt. De szerepelnek a könyvben, ha nem is sokan, a hit valódi harcosai is, akik kivettetnek ugyan a városból, de vissza-visszatérnek, és mint Szent Ferenc tette, építik a templomaikat. Nem anyagi megfontolásból, hanem hitből. Ki akarják húzni a várost az őrületből, de kevesen vannak. Az, hogy tömegtermelés van hívőkből, nem a célhoz vezet. Azt is el tudnám fogadni, ha bármelyik pap itt-ott rámutatna egy túlzásra, becsípődésre.

Névjegy

Kal Pintér Mihály Író, újságíró, az Athenaeum Könyvkiadó szerkesztője. 1974-ben született, a szegedi bölcsészkaron végzett. Pályáját újságíróként kezdte. Dolgozott kabarészerzőként, írt színdarabokat, dalszövegeket, később rádiós műsorvezetőként is tevékenykedett. Verseskötete Szösszentő Ámor címmel 2002-ben jelent meg. Nős, egy hároméves kislány édesapja. Atyavilág című regényét a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Millenáris Parkban mutatják be 2019. április 28-án 11.30-kor, a moderátor Filippov Gábor szerkesztő lesz, a könyvből Gálvölgyi János színművész olvas fel részleteket.

Szerző
Frissítve: 2019.04.19. 13:49

Ongjerth Hanna: Ahmad

Fájdalmasan sercent a golyóstoll hegye a munkafüzet fényes papírján, ahogyan erőből áthúzta a féloldalnyi feladatot. – Én ezt nem csinálom – fűzte hozzá halkan, becsukta a könyvet és a mobilja után nyúlt. Pedig nem történt semmi különös: ki kellett egészíteni a fenti képet leíró szöveget a megfelelő kifejezésekkel. Tény: nem túl izgalmas feladat, viszont elég hasznos. Ahmad akkor szállt ki, amikor eltévesztette az egyik szót, és – ott, helyben, a többiek előtt – végig kellett volna gondolnia, mit rontott el. Nem valami kitartó fajta, mondhatná, aki nem gondol bele, mennyi akaraterőre volt szükség 2016-ban ahhoz, hogy az ember – a magyar–szerb határon keresztül – Aleppóból Berlinbe jusson. Rövid, vörösesbarna hajához gondosan ápolt szakállat viselt. Folyton teát ivott. Mindig ugyanazt a tarkán festett bögrét vette le a polcról. Első ránézésre írnek gondoltam volna: a fülei egy kicsit elálltak, a szemei pedig olyan vidoran villogtak, mintha folyamatosan mulatott volna valamin. Most kemény volt a tekintete. A halántéka megfeszült. – Hogy érted, hogy nem csinálod? – kérdeztem elhűlve. Az ideges ember beszéde mindig magasabban szól: bár ne érezném, ahogyan most az én hangom csúszik egyre feljebb. Mert mi ez a baromság? Nem az a dolgom kilenctől egyig, hogy mindent tudjak, és a lehető legérdekesebb módon fejlesszem a diákjaim német beszéd- és íráskészségét, szókincsét és nyelvtanját. Neki meg nem az, hogy mindent tudni akarjon? És hogy – főleg így, 27 évesen – mindenért lelkesedjen, amit elé rakok? Miféle gikszer csúszhatott be ebbe a rokonszenvesen kialakított rendszerbe? A hangomat még csak tudtam annyira uralni, hogy ne tűnjön fel neki a tehetetlenségem. A szemeim viszont egyre csak guvadtak: biztos elárultak volna, amint felnéz a telefonjából. – Megkérlek, hogy ülj valamivel hátrébb. – Miért? – veti hanyatt magát a székén. Ahelyett, hogy „mert éppen látni sem bírlak, te seggfej”, csak annyira futotta: – Mert azzal, hogy folyamatosan mással vagy elfoglalva, zavarod a munka dinamikáját. Teljesen rossz. Utoljára a középiskolai biológiatanár érvelt hasonlóan, amikor megkérdeztem, miért baj, ha a Vikivel torpedózom, amikor úgysem tudok mit hozzátenni az órájához. Az én számból sokkal borzasztóbban hangzik. (Hogy ezt az egészet négyszemközt kellett volna tisztázni, csak másfél órával később jut eszembe. Újabb sírkő a Megkésett Gondolatok Temetőjében.) – Nem ülök hátra. Menjen arrébb maga, ha zavarom. – Dehogyis nem. Nyomás. – Rendben, majd holnap. – Addig nem várunk. A következő szünetben menjél, légy szíves. A szünetben hátrébb ült. Minden a legnagyobb rendben. (Ugye, tudod te is): ez az egész nem személyes ügy. Nem valami büntetés. Ha akar, bekapcsolódhat. Mosolygunk – ki-ki legjobb tudása szerint. Amikor pár napja összetalálkoztunk a szűk teakonyhában, a kredencen álló fedeles műanyag poharam felé bökött. – Az meg honnan van? – tudakolta. Mint amikor az ember kilép a napsütésbe, úgy árasztott el fénnyel és meleggel ez a barátságos, a neonfényben már-már intimnek ható érdeklődés. – A szüleimtől kaptam tavalyelőtt karácsonyra – feleltem meghatottan. Már éppen lendületbe jöttem: hogy ott, a pohár falán a fényképen az a ló, ő Boglárka, a hátán meg én vagyok, itt éppen az edzés végén jólesőn nyújtóztatja a nyakát; én meg, látja, boldog vagyok, mire közbeszólt. – Ja, nem, nem a pohár – pontosított sürgetően. – A tea. Azóta sem ült előre.

Ongjerth Hanna: Ljudmilla

– Nem szeretem a kávét. Reggelente fél hatkor kelek – olvassa Fatah németül a vonalas spirálfüzetében sorakozó mondatokat. Erősen összpontosít: nehezére esik a kiejtés. Mint a legtöbben, a negyvenes szír ügyvéd is puha grafittal ír az órán, és mint az arab ajkú tanulók általában, ő is nyomtatott betűket használ folyóírás helyett. Öt állítást kellett kigondolniuk magukról: három igazat és két hamisat. Feloldódnak. Jólesik ez az összekacsintós, legalizált csalás, főleg az iskolában, ahol mindig mindent a lehető legjobban kell csinálni. A fájós hátú, lengyel nyugdíjas karosszérialakatos; honfitársa, a törékeny, huszonöt éves nagycsaládos anya (aki a bántalmazó volt férjével perel a három gyerek felügyeleti jogáért), a mindig űzött, magányos libanoni angoltanárnő egy feladat idejére úgy tesznek, mintha megszeghetnék a szabályokat. Szabadok. – Öt éve nem láttam a szüleimet – folytatja Fatah. – Na most hazudsz! – kiált fel nevetve Ljudmilla. Nem tudja, hogy ilyet nem hazudik senki. Három éve költözött Litvániából Berlinbe. Most huszonöt. Magasan tűzött járomcsontja olyankor is előkelő kifejezést rajzol az arcára, amikor éppen bődülve ásít, vagy amikor a combon szakadt, szűk farmerjában szétvetett lábakkal, a székről kissé lejjebb csúszva dobol a golyóstollával az asztalon. Mandulavágású, világoskék szemeit csodálatra méltó pontossággal húzza ki, mielőtt elindul otthonról. Szeret nevetni. Öt helyett csak négy mondatot ír: nincs kedve többhöz, és egyébként sem érti, mi értelme hazudozni. – Van egy Lamborghinim – olvassa. Ez csapnivaló; ahelyett, hogy venné a fáradságot, és rendesen kamuzna. Az egész csoportban ő az egyetlen, akinek van humora. Nem bírja a csendet. Ha nyomasztóvá válik, a nyelvével csetteg. Nem tud két percnél tovább figyelni; akkor inkább kérdez valamit: harsányan, kacagva, a többiek szemrehányóan néznek (mert van, aki figyelni szeretne). Az asztal alatt a térdét rázza, hogy kitöltse azt a zavarba ejtő hiányt, amit a teremben csak ő érez. A megoldást nem olvassa fel, mert úgyis rossz. Végzettsége szerint irodai asszisztens, azt mondja, már csak a tanfolyamot lezáró B2-es nyelvvizsga hiányzik ahhoz, hogy esélye legyen a berlini munkaerőpiacon. Ha ez most nem sikerül, még sokkal nehezebb lesz reggelente felkelnie. Hiszen sok helyen még az idősgondozóknak is kell a középfokú német, riogatják egymást sokatmondóan bólogatva a diákok (neki pedig aztán esze ágába sincs öregeket mosdatni). Ha lesznek gyerekei, biztosan csak németül fog beszélni hozzájuk. – Nem, kösz, most nem keresek senkit. Egy időre elég a férfiakból – legyint, amikor a szünetben a többiek húzzák. Kesernyés illatú porkávét kavargat a barna papírpoharában. Vera, az orosz asszony hozta otthonról a nápolyi mellé, hogy legyen mivel megülni a hatvanötödik születésnapját. – Kétszer voltam házas, a második férjem két hónapja halt meg – meséli halkan Ljudmilla. Aztán felvihog: – Szóval most inkább kivárok. Mosolyog, hogy oda ne vesszen, görbén fölfele nézve. Nem jár mindennap németórára, ahogy kellene. A hasa fájt, mondja utólag olyan hangon, mintha egy titkot bízna a tanárra; egy titkot, amit minden nő évezredek óta ismer, mégsem szabad nyilvánosan beszélni róla. Mint a gimis lányok, amikor jobb dolguk is akad, mint a négyütemű fekvőtámasz vagy a medicinlabda-dobás: soha nem derül ki, hol voltak tornaóra helyett. Aztán eltűnik. Akkor sem veszi fel, amikor a munkaügyisek hívják; csak a nagynénjét érik el. Mondja csak, majd átadom. Két hónappal később jelenik meg újra a nyelviskolában. – Nélkülem ünnepeltétek a karácsonyt?! – dobja a nehéz, lakkozott bőrtáskáját a mellette álló székre rosszallást mímelve. Sötétbarna haját ezüstös szőkére festette. Még mindig ő az egyetlen, akinek van humora. Ezentúl naponta fog járni, ígéri. Csak a házkezelő ki akarja dobni a lakásából, magyarázza. A bérleti szerződés a nemrég elhunyt férje nevén van, ő csak albérlőként van bejelentve. – Szívás – teszi hozzá. Van ügyvédje, de nem tudja, mi lesz. Fél. A B2-es vizsga előtti héten mindennap jár. Folyékonyan tud beszélni, mégsem hajlandó gyakorolni a szóbelit. Mert úgysem tudja. Megtapsolja a többieket. A szövegértési feladatok csendjében mulatságos videókat néz (fülhallgatóval). Hangosan horkantva fel-felnevet, nem hiszi el. A vizsga délelőttjén hiába várják. – Elkezdjük – csukja be nyomatékkal a terem ajtaját a kordszoknyás biztos. Ljudmilla nem jön. Később sem mondja el, hol járt. Úgysem tud rendesen hazudni.