politika;színház;interjú;

2019-06-08 15:00:00

Új ösvények machetével – Kelemen Kristóf a színházról mint társadalmi fórumról

A Radnóti Színház dramaturgja és független színházi alkotó. Utóbbiként immár hat előadást tudhat maga mögött. Közéleti színházat csinál. Kísérletezőt, izgalmasat és szókimondót. Mindig valós, konkrét dolgokból indul ki, akár félmúltról, akár jelenről van szó. Megfigyelők című színdarabjának szövegéért elnyerte a Radnóti Zsuzsa dramaturg által alapított Kortárs Magyar Dráma-díjat, és jelölték az első Halász Péter-díjra is. Kelemen Kristóffal beszélgettünk.

Kényes, szőnyeg alá söpört témákat vesz elő rendre színházcsinálóként. Hisz abban, hogy a nyílt beszéd beindíthat társadalmi változást? 

Igen, hiszek. A változás léptékéhez persze igyekszem nem naivan viszonyulni, tehát tisztában vagyok vele, hogy a színház relatíve kevés embert ér el, de szerintem az is fontos eredmény, ha a saját területemen, kis körökben generálok beszélgetéseket. Magyarországon nem eléggé meghatározó az a színházcsinálói attitűd, hogy a színpadon nem kizárólag privát érzésekről, hanem tudatosan is aktuális politikai, társadalmi témákról beszélünk. Pedig azt látom, hogy a nézőket érdekli mindez, és közelebbinek is érzik magukhoz, mint sok esetben a klasszikusokat. Az angolszász színházi közegben például ahhoz van hozzászokva mind a szakma, mind a közönség, hogy a színházban mai történeteket látnak.

És nálunk ez miért nincs így? 

A magyar színházi hagyományban a rendezők inkább klasszikus darabokat akarnak megrendezni, a színészek pedig ezeket a szerepeket eljátszani. A képzés is jellemzően így épül fel, hogy a hallgatók ezekre a fontos művekre koncentrálnak. Mindkét oldalról érthető ez, hiszen egy rendező könnyebben tud saját víziót megvalósítani egy már ismert mű alapján, egy színész pedig olyan mondatokat tölthet fel érzésekkel, amelyek konszenzusosan mélyek és jelentésgazdagok. Nem vitatom, hogy fontos a klasszikusok megismerése, de érdemes lenne a hallgatóknak más utakat is megmutatni, például, hogy a saját élethelyzeteikből konkrétan is csinálhatnak előadásokat, akár dokumentarista, akár új fikciós művek formájában. Ez a fajta alkotás másfajta belső igényt elégít ki: ha a színházcsinálást dzsungeltúrának fogjuk fel, akkor a már kitaposott utak újbóli bebarangolása helyett az új ösvények machetével való kikaszabolását kínálja fel. 

A Megfigyelőkben az ügynökkérdés a téma. Minden esetben érdemes felvakarni a múltbéli sebeket, ahelyett, hogy inkább továbblépnénk?

El tudom fogadni, hogy sokak számára ez a túlélés kulcsa, de a saját korosztályom szempontjából a múltbéli sebek a kitakarás, az elhallgatás és az elfojtás mentén lettek kezelve. Mindez a mentalitásunkat, a kommunikációs kultúránkat határozza meg. Az ember pszichéjébe, idegrendszerébe kódolódik bele.

Nincs tabu, nincs szent tehén a Miközben ezt a címet olvassák… című előadásban sem, melyben pályakezdő színészek mesélnek a szakmáról. Hol a határ a kritikus hangnem, szókimondás és a saját fészekbe piszkítás között? 

Szerintem olyan történetek kerültek elő, amelyekről a színészek valamilyen formában beszélgettek a saját a közegükben is már előtte, tehát nem az történt, hogy valaki soha semmilyen formában nem adott hangot a véleményének, és aztán a nyilvánosság előtt kitálalt. Nem a támadás volt a célom, hanem hogy a saját generációm szempontjából bizonyos szimbolikus problémákra felhívjam a figyelmet. Egy felsőoktatási intézmény a színpadon amúgy is szimbolikus terepnek hat, hiszen ott a jövő generációját képzik. 

Elindult ennek hatására bármiféle változás? 

Sok tanár eljött, és elindultak beszélgetések. Szerintem az a fontos, hogy maguk a diákok megtalálják az érdekképviseletük megfelelő formáit, az előadással legfőképp erre akartam rámutatni: hogy van egy generáció, amely egyre inkább próbálja hallatni a hangját.

A színház a nyílt beszéd fóruma, a párbeszéd helye, s ekképp a demokrácia kulcsa – mondta egy interjúban. Ezért is próbálja beszorítani a hatalom és felügyelete alatt tartani? 

A színház a saját szintjén valóban betöltheti egyfajta társadalmi fórum funkcióját, engem legalábbis érdekel ez az irány. És igen, Magyarországon a mindenkori hatalom részéről az a hozzáállás alakult ki, hogy kontroll alatt akarja tartani a színházakat, miközben ez a gyakorlat szerintem nem kéne, hogy evidens legyen. Engem az érdekel, hogy nyíltan, köntörfalazás és félelem nélkül tudjunk beszélni a minket foglalkoztató témákról a színpadon.

A szakmai összefogás tudna bármi nyomást gyakorolni a hatalomra, például tao-ügyben? 

A jelenlegi kormány olyan közhangulatot teremt, amelyben elképzelhetetlen efféle nyomásgyakorlás. Persze ettől függetlenül fontos lenne, hogy a szakma összefogjon, hogy képviselje a saját érdekeit, de nem látok rá ennek a gyakorlati lehetőségeire. Én személyesen azért szeretek beleállni ügyekbe, mert attól valahogy jobban érzem magam a bőrömben.

A Megfigyelők című előadásban elhangzik, hogy sokan hőzöngenek a saját közegükben, ettől utólag forradalmárnak képzelik magukat, miközben tulajdonképpen eltűrik, ami van, és a viselkedésükkel inkább erősítik a rendszert. Éppígy sok ellenzéki megmozdulás és előadás is leginkább csupán szelep, ami tovább élteti a meglévő rendszert. 

Az előadásban ez a mondat egy olyan kon­textusban hangzik el, amikor a főszereplő ügynök teljes kiábrándultságában feladja, hogy kicselezze az Állambiztonságot, és inkább kinyilvánítja lojalitását a hatalom felé – a saját túlélése érdekében. Kijelentése keserűségből és frusztrációkból táplálkozik, éppen emiatt leegyszerűsítő. Konkrét helyzeteket lehet megvizsgálni, nehéz ilyen általános megállapítást tenni. Mindenesetre engem kifejezetten érdekel, hogy hogyan lehet újragondolni a politikai színház műfaját, és kilépni a kettős beszéd hagyományából: például ha A nép ellensége című Ibsen-mű előadása során okosan el lenne helyezve egy bejátszás egy adott politikus korrupciós ügyeiről, akkor az letagadhatatlan kinyilatkoztatás. Nem lehet kitérni előle, nem lehet így is, úgy is magyarázni. Nálunk egy ilyen gesztus kapcsán művészi félelmek is felmerülnének, hogy beszűkítjük az értelmezési lehetőségeket, pedig szerintem a színház épp ettől válna élőbbé, valódi társadalmi fórummá.