Új ösvények machetével – Kelemen Kristóf a színházról mint társadalmi fórumról

Publikálás dátuma
2019.06.08. 15:00

A Radnóti Színház dramaturgja és független színházi alkotó. Utóbbiként immár hat előadást tudhat maga mögött. Közéleti színházat csinál. Kísérletezőt, izgalmasat és szókimondót. Mindig valós, konkrét dolgokból indul ki, akár félmúltról, akár jelenről van szó. Megfigyelők című színdarabjának szövegéért elnyerte a Radnóti Zsuzsa dramaturg által alapított Kortárs Magyar Dráma-díjat, és jelölték az első Halász Péter-díjra is. Kelemen Kristóffal beszélgettünk.
Kényes, szőnyeg alá söpört témákat vesz elő rendre színházcsinálóként. Hisz abban, hogy a nyílt beszéd beindíthat társadalmi változást?  Igen, hiszek. A változás léptékéhez persze igyekszem nem naivan viszonyulni, tehát tisztában vagyok vele, hogy a színház relatíve kevés embert ér el, de szerintem az is fontos eredmény, ha a saját területemen, kis körökben generálok beszélgetéseket. Magyarországon nem eléggé meghatározó az a színházcsinálói attitűd, hogy a színpadon nem kizárólag privát érzésekről, hanem tudatosan is aktuális politikai, társadalmi témákról beszélünk. Pedig azt látom, hogy a nézőket érdekli mindez, és közelebbinek is érzik magukhoz, mint sok esetben a klasszikusokat. Az angolszász színházi közegben például ahhoz van hozzászokva mind a szakma, mind a közönség, hogy a színházban mai történeteket látnak. És nálunk ez miért nincs így?  A magyar színházi hagyományban a rendezők inkább klasszikus darabokat akarnak megrendezni, a színészek pedig ezeket a szerepeket eljátszani. A képzés is jellemzően így épül fel, hogy a hallgatók ezekre a fontos művekre koncentrálnak. Mindkét oldalról érthető ez, hiszen egy rendező könnyebben tud saját víziót megvalósítani egy már ismert mű alapján, egy színész pedig olyan mondatokat tölthet fel érzésekkel, amelyek konszenzusosan mélyek és jelentésgazdagok. Nem vitatom, hogy fontos a klasszikusok megismerése, de érdemes lenne a hallgatóknak más utakat is megmutatni, például, hogy a saját élethelyzeteikből konkrétan is csinálhatnak előadásokat, akár dokumentarista, akár új fikciós művek formájában. Ez a fajta alkotás másfajta belső igényt elégít ki: ha a színházcsinálást dzsungeltúrának fogjuk fel, akkor a már kitaposott utak újbóli bebarangolása helyett az új ösvények machetével való kikaszabolását kínálja fel.  A Megfigyelőkben az ügynökkérdés a téma. Minden esetben érdemes felvakarni a múltbéli sebeket, ahelyett, hogy inkább továbblépnénk? El tudom fogadni, hogy sokak számára ez a túlélés kulcsa, de a saját korosztályom szempontjából a múltbéli sebek a kitakarás, az elhallgatás és az elfojtás mentén lettek kezelve. Mindez a mentalitásunkat, a kommunikációs kultúránkat határozza meg. Az ember pszichéjébe, idegrendszerébe kódolódik bele. Nincs tabu, nincs szent tehén a Miközben ezt a címet olvassák… című előadásban sem, melyben pályakezdő színészek mesélnek a szakmáról. Hol a határ a kritikus hangnem, szókimondás és a saját fészekbe piszkítás között?  Szerintem olyan történetek kerültek elő, amelyekről a színészek valamilyen formában beszélgettek a saját a közegükben is már előtte, tehát nem az történt, hogy valaki soha semmilyen formában nem adott hangot a véleményének, és aztán a nyilvánosság előtt kitálalt. Nem a támadás volt a célom, hanem hogy a saját generációm szempontjából bizonyos szimbolikus problémákra felhívjam a figyelmet. Egy felsőoktatási intézmény a színpadon amúgy is szimbolikus terepnek hat, hiszen ott a jövő generációját képzik.  Elindult ennek hatására bármiféle változás?  Sok tanár eljött, és elindultak beszélgetések. Szerintem az a fontos, hogy maguk a diákok megtalálják az érdekképviseletük megfelelő formáit, az előadással legfőképp erre akartam rámutatni: hogy van egy generáció, amely egyre inkább próbálja hallatni a hangját. A színház a nyílt beszéd fóruma, a párbeszéd helye, s ekképp a demokrácia kulcsa – mondta egy interjúban. Ezért is próbálja beszorítani a hatalom és felügyelete alatt tartani?  A színház a saját szintjén valóban betöltheti egyfajta társadalmi fórum funkcióját, engem legalábbis érdekel ez az irány. És igen, Magyarországon a mindenkori hatalom részéről az a hozzáállás alakult ki, hogy kontroll alatt akarja tartani a színházakat, miközben ez a gyakorlat szerintem nem kéne, hogy evidens legyen. Engem az érdekel, hogy nyíltan, köntörfalazás és félelem nélkül tudjunk beszélni a minket foglalkoztató témákról a színpadon. A szakmai összefogás tudna bármi nyomást gyakorolni a hatalomra, például tao-ügyben?  A jelenlegi kormány olyan közhangulatot teremt, amelyben elképzelhetetlen efféle nyomásgyakorlás. Persze ettől függetlenül fontos lenne, hogy a szakma összefogjon, hogy képviselje a saját érdekeit, de nem látok rá ennek a gyakorlati lehetőségeire. Én személyesen azért szeretek beleállni ügyekbe, mert attól valahogy jobban érzem magam a bőrömben. A Megfigyelők című előadásban elhangzik, hogy sokan hőzöngenek a saját közegükben, ettől utólag forradalmárnak képzelik magukat, miközben tulajdonképpen eltűrik, ami van, és a viselkedésükkel inkább erősítik a rendszert. Éppígy sok ellenzéki megmozdulás és előadás is leginkább csupán szelep, ami tovább élteti a meglévő rendszert.  Az előadásban ez a mondat egy olyan kon­textusban hangzik el, amikor a főszereplő ügynök teljes kiábrándultságában feladja, hogy kicselezze az Állambiztonságot, és inkább kinyilvánítja lojalitását a hatalom felé – a saját túlélése érdekében. Kijelentése keserűségből és frusztrációkból táplálkozik, éppen emiatt leegyszerűsítő. Konkrét helyzeteket lehet megvizsgálni, nehéz ilyen általános megállapítást tenni. Mindenesetre engem kifejezetten érdekel, hogy hogyan lehet újragondolni a politikai színház műfaját, és kilépni a kettős beszéd hagyományából: például ha A nép ellensége című Ibsen-mű előadása során okosan el lenne helyezve egy bejátszás egy adott politikus korrupciós ügyeiről, akkor az letagadhatatlan kinyilatkoztatás. Nem lehet kitérni előle, nem lehet így is, úgy is magyarázni. Nálunk egy ilyen gesztus kapcsán művészi félelmek is felmerülnének, hogy beszűkítjük az értelmezési lehetőségeket, pedig szerintem a színház épp ettől válna élőbbé, valódi társadalmi fórummá.
Szerző

A szeretet és a megértés mítoszai – Salamon Pál könyveiről

Publikálás dátuma
2019.06.08. 11:35

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
Kevés olyan magyar író van, akinek a könyvei több tízezer példányban fogynak. És ez nemcsak az olvasók értékítéletéről szól, egész egyszerűen Magyarországon így működik, ez ilyen kis piac. Ezért is különösen izgalmas vállalkozás a Művelt Nép Kiadótól, hogy újra, ezúttal hatodik alkalommal is kiadja Salamon Pál sikerkönyvét A Sorel házat, amelyből eddig több mint ötvenezer kötetet adtak el, valamint ezzel egy időben az író következő regényét, a Menyegzőt.
Salamon Pál igen későn került be az irodalmi kánonba. Hatvannégy éves volt, amikor A Sorel ház megjelent. Tizenhat hónapig írta, de ötven évig érlelte. A Boldogháza, Budapest és Buchenwald háromszögben játszódó lírai, bölcs mese a Sorel család három generációjának regényes történetét meséli el, de közben – ahogy Salamon többi könyve is – az emberi létezés misztériumát próbálja megérteni. „Az égre nézve legfőbb kérdésünk, hogy Isten mi végre teremtette világot? Mi a világ értelme? És mi végre vagyunk mi a világon? Amíg a világ értelmével nemigen tudunk mit kezdeni, a Teremtő tudja. Saját létezésünk értelmét azonban szerencsére nekünk kell kitalálnunk – mondta egyszer, amikor interjút készítettem vele utolsó könyve, a Globális bordély megjelenésekor. – Ha ez nem így volna, és egyéni létünknek is előre meghatározott célja lenne, akkor nem a betegségekbe, hanem az őrjítő unalomba halnánk bele. Ez a tudatosság különbözteti meg az embert a többi élőlénytől. Ez ajándék, de egyben sújtás is.” A katolikusnak született, de református hitre tért Sorel József svéd unokája a regény végén a családi legenda helyszínén, a Kinyilatkoztatás Tisztásán talál rá „az értelmetlen létezés értelmére”. A könyv egyszerre misztikus, szellemes és mindenekelőtt rendkívül olvasmányos, ami – lássuk be – elég ritka az élet értelmét boncolgató szépirodalmi művek özönében. Nem véletlenül lett világsiker. Számos nyelvre lefordították, százával jelentek meg róla dicsérő kritikák. A Süddeutche Zeitung példának okáért ezt írta róla: „Istenről és a legfontosabb dolgokról csak az tud mesélni, akinek megfigyelőpontja sztratoszférai magasságokban van… Salamon Pál üzenete a vallások, világvezetők és népek összebékítése…” Ám ez a béke csak akkor jöhet el, ha vannak, akik sorsközösséget vállalnak az üldözöttekkel. Salamon regényeinek visszatérő motívuma a zsidókkal sorsközösséget vállaló keresztény ember. Ennek egyik legszebb példája a Menyegző, amely egyszerre felkavaró szerelmi történet és a vészkorszak sötét krónikája. Ahogy a Háárec című lap a könyv izraeli megjelenése kapcsán fogalmazott: „Mielőtt elolvastuk a Menyegzőt, azt hittük, mindent tudunk a holokausztról. Tévedtünk.” A könyv az író egy valós gyerekkori emlékét dolgozza fel: 1944-ben többen segítettek neki átvészelni a szörnyűségeket, köztük egy tizennégy éves lány. „Az Almássy téren szedett össze egy keresztény kislány, később pedig egy homoszexuális férfipár rejtegetett az anyámmal együtt, a Nefelejcs utca 11-ben – meséli később egy interjúban. – Kedves emberek voltak, és élénken emlékszem arra, milyen üdítően és megnyugtatóan hatott rám a szörnyűségek közepette, hogy ezek mennyire szeretik egymást. De ahogy a gyűlöletnek is megvannak a mítoszai, nekem az a szándékom, hogy megalkossam a szeretet és a megértés mítoszait. Amire csak a művészet képes, a politika nem.” (Salamon Pál: A Sorel ház; Menyegző, Művelt Nép Könyvkiadó, 2019. 560 o. és 300 o.) 
„Megvigasztaltam azokat, akik hozzám jöttek. Azt hiszem, ehhez értek én igazán. Van egy trükköm. Soha nem mondok vigasztaló szavakat. Mert rájöttem, hogy a vigasztaló szavaktól az emberek csak szomorúbbak lesznek. Inkább teszek értük valamit. Vagy sikerül, vagy nem.” (Részlet A Sorel házból)

Salamon Pál

1930-ban született Budapesten, zsidó „prolicsaládban”. 1944-ben több ezer sorstársával együtt elvitték az óbudai téglagyárba, ahonnan kalandos körülmények között megszökött. Élete általában kalandos szökések és hazatérések sorozata. Újságíró lett, 1970-ben egy memorandum kíséretében kilépett az állampártból. Írt egy könyvet, Provincia címmel, amellyel kapcsolatban a Neue Zür­cher Zeitung riportere interjút készített vele. Ebben a többi között azt mondta, hogy „ami a rendszerből – amelyre a fasizmus után oly sokan vártak – lett, azért nem meghalni, de főként élni nem érdemes”. Megüzenték neki, hogy jobb, ha elhagyja az országot. 1976-ban Bécsbe, onnan az Egyesült Államokba, majd Izraelbe ment. Utóbbi – bár most már évek óta Magyarországon él – második otthona. Bár jóval a ’90-es évek előtt születtek könyvei, drámái, filmforgatókönyvei, igazán A Sorel ház tette ismertté. Egy interjúban mondta: az emigráció utolsó évében írott A Sorel ház, majd a Sorsolvasó, a Menyegző, a Fellebbezés a siralomházból, az Ábrahám fiai regény formában írott önéletrajzi kordokumentumok. Élete fő művének mégis azt tartja, hogy nincstelen emigránsként nem hagyta a népirtást túlélt szüleit magányosan meghalni, és kimenekítette őket az országból.

Szerző
Frissítve: 2019.06.08. 14:22

Szuperképességből jól megfelelt – Dóka Péter csípősen

Publikálás dátuma
2019.06.01. 19:09

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Bár ránézésre senki meg nem mondaná, olykor kísérteties a hasonlóság Dóka Péter Szupermalac és Űrpatkány trilógiájának egyes szereplői és a szerző között. Szeret például barkácsolni, mint Pati patkány – aki egyébként a második kötet, A három űrbetyár sok hőse közül az első számú főfőhős. Ebből adódik, hogy amikor az íróléten kívüli életéről kérdeztük, arról is Szupermalac, és Űrpatkány viszonylatában mesél.
– Oszlassuk el a félreértéseket: az, hogy a trilógia második része ennyire a patkányra koncentrál, nem a budapesti patkányhelyzetre és az ebből fakadó kínos politikai-közéleti eseményekre utal… – Nem, ez pusztán önéletrajzi okokból következik, és abból, hogy vele tudok leginkább azonosulni. – Tehát nem a patkányság a lényeg, hanem az, amilyen a karakter. Hogy, teszem azt, szeret barkácsolni és a találmányaival hozzájárul a világ megmentéséhez. – Többek között. Barkácsolni például imádok. Már-már késztetésem van rá, hogy akkor is felfúrjak valamit a falra, ha épp nincs rá szükség. Fura dolog az írás, nagyon nem látszik, ha csinálsz valamit. Ha viszont felszerelsz egy edénycsepegtetőt, annak látszata van. Jólesik, ha valami kézzel fogható, ez nyilván az írás elvontságával függ össze. Anno a szülői házban volt egy műhelyem, asztallal, satuval, stílfűrésszel, mindenféle faragószerszámmal. Legtöbbször hangfalakat építettem, de persze igazi világmegváltó találmányokkal, örökmozgóval és időgéppel is kísérleteztem. Csak hát ezekhez nem voltam elég ügyes. Mint ahogy azt is szerettem volna, hogy legyen valamilyen szuperképességem. Gyerekkoromban órákon át ültem egy pohár előtt és próbáltam a pszichoenergiámmal arrébb tolni. Nyilván nem sikerült. Maradtak a hangfalak. A barkácsboltból kunyeráltam használt farostlemezeket, azokat kifúrtam, hangszórókat csavaroztam beléjük, majd egy nagy dobozra rászigetelőszalagoztam őket és azt vizsgáltam, milyen hanghatásokat tudnak. Valahol a gyerekkori álmaim megvalósulása ez a könyv. – Akad egyéb életrajzi vonatkozás is a szuperhősei történetében? – Bizonyos nézőpontból mindig minden életrajzi vonatkozású. Luca, a punk malaclány alakját pél­dául egy ismerősöm ihlette, nagyon hasonló a habitusuk. De kétfarkú kutya is azért bukkan fel a kutyák között, mert amúgy, az életben szimpatizálok velük. – Az „én vagyok az apád” mondat a Star Warsra utal? – Ez csak a temérdek utalás közül az egyik. Sokkal inkább abból az élményből fakad, hogy a magánéletem az utóbbi időben úgy változott meg, hogy került bele egy nyolcéves kislány. Számomra ő izgalmas újdonság: látom, milyen a viszony az anyuka és a gyereke között, figyelem, ahogy – időnként késve – reggelente iskolába indulnak, ahogy a patkány is elképzeli, milyen lett volna, ha kicsi korától kezdve ő neveli a robotot, amit megépített. Ez a robotépítés is utalás – Stanisław Lem Kiberiáda cmű novelláskötetét idézi. Van benne vagy 5-6 irodalmi vonatkozás, 15 saját életemből vett elem, szóval, szinte semmi nem kitaláció. – A nevek sem? A robot, Lábász Vákárász elég kreatív névnek tűnik. – Pedig az sem az. Lábász Vákárász litvánul azt jelenti: Jó estét! Nagyjából négy évvel ezelőtt meghívtak Litvániába: egyenruhás kislányok virágszállal álltak sorfalat, amikor megérkeztünk egy putyinista igazgató által vezetett általános iskolába, ahol A kék hajú lánnyal turnéztam, aminek az első fejezetét le is fordították litvánra – teljesen bizarr. Szóval, itt hallottam először a labas vakaras kifejezést. De például a Zsürke név is innen van (Pati patkány egykori felesége), egész egyszerűen patkányt jelent. Nem titok, minden litvánul tudó olvasó tudja ezt. – Ha már ez egy ilyen „leleplező” interjú lett, folytassuk: A három űrbetyár istenigazából nem gazfickó – egy punktrió neve, melyben egy malaclány, egy tepsi és az említett Lábász Vákárász zenélnek. Köztudomású, hogy ön is a testvére trió­jában dobol… – Igen. Ráadásul az a könyvben elhangzó mondat, hogy a dobos nem tudja tartani a ritmust, látszik, hogy nem robot, megint egy saját élményem vagy inkább nehézségem. Van a dobolásnak egy fizikailag nehezen kivitelezhető része, az pedig a ritmustartás. Automatizálni kell valahogy, különben az ember nagyon elfárad. Én is sokat szenvedtem vele. Gyorsan kellett megtanulnom dobon játszani – kaptam egy cajont (afro-perui hangszer), és három hónappal később már egy tehetségkutatón indultunk. Előtte basszusgitároztam, vagy mindig azon a hangszeren játszottam, amire az öcsémnek a zenekarában épp szüksége volt, legyen az ritmusgitár vagy furulya. Némi túlzással ennek alapján alakult az egész zenei pályafutásom. Szóval, én nem tudok csak úgy kitalálni semmit. Ami napi szinten megtörténik, azt valamilyen módon beleszövöm a történeteimbe. Minden mondathoz vezet egy saját életemből induló út. – Feltűnően züllött a legtöbb figurája. Ez vajon melyik út? – Nem tudom, talán sok Rejtő-regényt olvastam, amelyek tele vannak jobb sorsra érdemes börtöntöltelékekkel. Vagy ez egy alapvető élményem: az összes érdekes ismerősöm valamiképpen kanyargós utakat jár. Számomra azok a figurák izgalmasak, akik nem kapnak mindent készen: akik hibákat követnek el, fekete bárányok a családban, alkalmanként ­rossz­ útra tévednek, de azért újra és újra próbálkoznak, keresik a helyüket. Akik félig érnek el valamit vagy negyedig se, de mindig vannak nagy terveik. – Az egyik epizód központi helyén a lecsó áll. Hogy szereti? – Olyan vagyok, mint Acélmedve: csípősen szeretem, amit nem bírok. +1 kérdés – A hamarosan elkészülő, őszre tervezett harmadik kötet milyen irányba kanyarítja a történetet? – Sok minden képlékeny még, hiába volt meg egyben az egész sztori, azzal, hogy úgy döntöttünk a kiadóval, három részre szedve, sorozatban jelentetjük meg, egy csomó olyan szempont felmerült, melyre előre nem számítottam. Állandóan növelni kell például a tétet, hiszen egyre nő az olvasó ingerküszöbe és elvárása is. Egy olyan rajzot, hogy a patkány meg a malac egyszerűen csak néznek, még elsüthettünk az első kötetben, de a másodikban ez már nem volt elég, a harmadikban még kevésbé lesz az. Szeretnénk az illusztrátorral, Máli Csabával még viccesebb, az eddigieknél is őrültebb világot teremteni. Át kell még írnom egy-két epizódot, most tanulom a sorozatműfajt.  
Szerző