Triceps: Pionírok (regényrészlet)

Publikálás dátuma
2019.07.06. 09:25

Fotó: Fortepan / Adományozó: Pálinkás Zsolt
Szabadka, 1964 Részlet A hideghullám gyermekei (1952–2012) című önéletrajzi regényből
Anyám a szomszédba költözik, két házra tőlünk bérel szoba-konyhás lakást. Nincs benne se fürdőszoba, se folyóvíz, csak deszkaklozet a disznóól mellett. A ház Takács nénié, akinek iparos zsidó férjét „uszítás” ­miatt kivégezték a partizánok. A padláson kutakodva majd találok a gerendák közé rejtve két könyvet. Irredenta kiadványok, az egyikben tömegsírok, akasztások, megcsonkított magyarok fényképei. Borzongva lapozgatom, és történelemóra után odaviszem a tanító néninek. Ezt hol találtad? – kérdezi halkan. – Van több is? Nincs – hazudom. Ne olvass ilyeneket – mondja, és gyorsan besüllyeszti a táskájába. Sértődötten megyek haza, és a másikat mindenki elől eldugom. Máig őrzöm: Százezer szív sikolt, milyen keserű a címe, dr. Németh Kálmán írta 1943-ban Bácsjózseffalván, a bukovinai székelyek kálváriájáról. VI. Szövetségi Pionírszemle a kiserdőben, kötelező részt venni, engem is besorolnak az egyik csapatba. Futunk, ugrunk, kötelet húzunk, de a többiek leköröznek bennünket. Mégis jó az árnyas fák alatt lenni, izgalom és poros homály vibrál a levegőben. Én színleg bátor és fegyelmezett vagyok, pedig abszolút nem érdekel a győzelem. Furcsának tartom társaim igyekezetét, hogy elsők legyünk. Ismeretlen a filozófia, de már a cinikus hordólakóval értek egyet: semmi dicsőség legyűrni a nálad gyengébbet. Mikor 1988-ban egyéni bajnok leszek kumitében a belgrádi Balkán Karate találkozón, és megelőzöm klubunk két szálfamagas, szívós montenegrói tagját, panaszkodnak a mesterünknek. Ő pedig kibontja a pezsgőt, elneveti magát, és azt válaszolja nekik: Kétfajta harcos létezik. Az egyik indulatos és erővel győzni akar – ez elvörösödik. A másik higgadt és akarat nélküli – ez elsápad. Tőle kell félnetek, mert gyilkos típus, nem érdekli a túlélés. A „városerdőben” majd sokat sétálok és edzek, rászaladok egy kukacos kutyadögre – itt zajlik Kosztolányi Aranysárkányának futóversenye –, és nosztalgiával gondolok arra a felhős úttörő délelőttre, mikor megvilágosodva sütött rám a nap, a világ. Május elsején berregő repülőgépek húznak át a háztetők felett, és röpcédulákat szórnak. Kirohanunk az utcára, a levegőben kapkodunk a halványpiros cetlik után, marokszám szedjük össze őket. A felnőttek, szerencsére, otthagyják mindet a földön. Amelyik gyerek sokat gyűjt, tud cserélni, de nagyapám kettőbe szakítva kiviszi a vécébe az egészet, hiába minden könyörgés. A kapukat is ellepik a politikai parolák csíkjai, ezeket senki sem meri letépni, elmossa a nyári zivatar. BORBA ZA MIR – BORBA ZA SOCIJALIZAM (Harc a békéért – harc a szocializmusért) hirdetik rajtuk a fekete nagybetűk. Én egyet azért elcsenek, büszkén hajtogatom össze, és a szekrényem mélyére csúsztatom, aminek ajtaján belülről az imádott Brigitte Bardot kolor képe mosolyog rám. A suliban nincs ideológiai oktatás, de az osztályfőnökin tudatják velünk, hogy mi kommunisták vagyunk, és a himnuszt mindenkinek meg kell tanulnia fejből. Hej szlovéni, joszt sze zsíívi – gyakoroljuk, rosszul beszélek szerbül, de a dallama fülbemászó, még a kórusba is bekerülök, hovatovább. A kertünk hatalmas, teli gyümölcsfákkal, az utcabeli srácokkal naphosszat a meggyfán gubbasztunk. Mindenkinek van saját ága, a lombok között bujkálunk, ha észrevesz nagyanyám, mérgesen leszid bennünket. Hősiesen kuncogunk, úgysem bír utánunk mászni, és közben faljuk a meggyet, mint a szarkák. Dobáljuk is egymást, a ruhánkat befogja a vörös lé, lesz nemulass, de kit izgat, ha pofán találod a reszketőt, a bénát. Klikkerezünk a homokos úton, ezt szabad, még nem jöttek be Németből az üveggolyók, plasztikokkal lövünk, amikor poros, lazán kicsúszik az ujjaid közül. Ha vesztettél, viszik, te meg nézhetsz, és kuncsoroghatsz otthon, hogy vegyenek másikat. Váltáskor résen kell lenni, aki elsőként kiáltja az ucsót, az kezd, megelőzheti még a szemfüles preducsó, utánuk sorakoznak a mamlaszok. Nem vagyok túl ügyes, a középmezőnyben húzok, szinte mindenemet elnyerik, aztán bánatomban vásárolok a ­fiamnak maréknyi briliáns üveggolyót. Értetlenül nézi a kincset, elgurult közben negyven év, ezt sem játsszák már, beteszi őket a tengeri kagylóhéjai közé, gyöngyhalászok énekelhetnek róla áriát. Hatodikban érkezik Sziráki Karcsi, a makkhetesi vagány, neki csak egyetlen golyója van, de acélból, szigorúan céloz, és tiszta menet, széttöri a grundon bárki üvegszemét. Az iskolában, a húszperces nagyszünetben tapkázunk: ketten tesznek egymásra, színével lefelé gyufásdobozcímkét, tenyérrel rácsapnak, akinél átfordul, viheti. A sivár udvar végében egy betonplató áll, ráépítve a szélső ház tűzfalára – itt szónokol az igazgató az ünnepségeken, a mikrofonja mindig recseg. Ezen a legjobb játszani, gyors menetekben, kékre verheted a kezed, mire szól a csengő. A jugó gyufásdobozokon megjelennek a számozott színes képek: űrhajók, ragadozók, gombák, néphősök. Levágjuk őket, mindenki szortírozza a sorozatokat. Csereberélünk, de elismerést csak egy ritka, einstandolt kártya hozhat. Startolok az osztályból négy szputnyikkal, még nincs senki, fonákjára fordítom a legkopottabbat, és várom a méltó ellenfelet. Odajön az az idősebb szerb fiú, veszélyes macher, csak a legendákban létező Rade Končar-lappal, ráteszi, én azonnal ütök. Domború tenyérrel, levegősen kell, lágyan és erőset, hogy rögtön a hátára forduljon. A többiek feszülten nézik. Mindkettőt zsebrevágom. A revanš? – kiáltja. Nemam (Nincs nekem) – mondom, és elfutok.
Szerző
Frissítve: 2019.07.06. 18:28

Szávai Attila: Becsekkolás

Publikálás dátuma
2019.07.06. 08:10

Fotó: Shutterstock
„Amikor a biztonsági őr egyedül van a székén és nincs épp semmi átvilágításra váró táska, kolbász vagy ridikül, gyakran gondol arra, hogy a folyosóknak, tárgyalótermeknek milyen a kisugárzása.”
A bíróság épülettömbje szigorú szürkeséggel áll az esős utca bal oldalán. Van valami hivatalos monotonitás abban, ahogy ismétlődnek az ablakok. Az érkezőket pocakos biztonsági őr fogadja. Becsekkolás, ahogy a fiatal ügyvédgyakornokok kissé fölényeskedve mondani szokták, ha fiatal lányokkal érkeznek. A beléptetési procedúra fontos része, hogy egy szállítószalagos berendezés minden táskát, szatyrot megvizsgál, aztán egy detektoros kapun kell átsétálnia az érkezőnek. A kövérkés biztonsági őr hátratett kézzel, méltóságteljesen kitolt pocakkal járkál fel s alá a belép­te­tő­kapu mellett. Állát magasra emeli, mintegy fitymálva tekint az épületben lévőkre. Van a megjelenésében valami pökhendien arisztokratikus. Ősei közt több jogászt is számon tart a családi legendá­rium, a tizenkilencedik században fővárosi ügyvédet adott az országnak a családi fészek. Ezt a kezdő ügyvédpalántáknak (jurátus uraknak, ahogy mondani szokta) mindig elmondja, erre tereli a beszélgetést. Sokak – például az egyik bírónő, de több szakjogász, egy helyi újságíró, a közeli pékség eladója – szerint, ha emberismeretről van szó, sokkal többre is vihette volna a pocakos férfi. A beléptetésnél két csoportot különböztet meg. Vannak a rutinosak, akik már sokadszorra járnak a bíróságon, és vannak az elsők, akik még soha nem jártak ilyen helyen. Ezeket a biztonsági őr már messziről kiszúrja: a sápadt homlokokat, az izzadó tenyereket, kétszer kell nekik elmondani a beléptetési szabályokat, nem értik meg elsőre. Általában egyedül teljesít szolgálatot, de gyakran akad társasága, a zömök, mindig rikácsolva csevegő takarítónő vagy a kék overallos, hórihorgas karbantartó. A takarítónő élvezettel nézi azokat, akik először esnek át a beléptetés procedúráján, egy-egy zavart tekintetből, néhány leejtett kézitáskából, rossz ívben felvitt ajakrúzsívből napokig megél. A vékony, magas karbantartót nem érdeklik az emberi sorsok, darab-darab, elég a maga baja (42 éves, agglegény, az édesanyjával él egy szoba-konyhás lakásban). Tapasztalatból tudja, hogy bírósági ügyekben még kezdő, izguló érkezők itt még egy mezei karbantartónak is nagyobbakat köszönnek, mélyebbeket bólintanak. Ők ketten a biztonsági őr barátai. Az őr a falkavezér. Ha a takarítónő tesz egy rövid látogatást a kisasztalánál, hangosabban, markánsabban adja ki az utasításokat, tegye fel a táskát a szalagra, nem kell levetkőzni, köszönöm. Baritonja vastagon betölti az alagsort. Egyszer véletlenül a monitorra tévedt a Domestos-szagú tekintete, így láthatta, mi mindent tartalmaznak az átvilágításra kerülő táskák, szatyrok. A köpcös biztonsági őr azon már rég nem lepődik meg, ha egy szál kolbászt lát a női táskában, fél kiló csirkelábat, rutin dolgok, nem téma. A villáskulcs (22-es) látványára azonban krákogni kezdett, mi a fenének egy női táskába villáskulcs. Így hárman mindig kibeszélik az embereket. Kifelé mindig kedélyesebbek az emberek, főleg a tanúk, talán mert számukra nincs igazán nagy tétje az adott bírósági ügynek. Úgy gondolják, nem teljesen alaptalanul, hogy látni az épületben tartózkodókon, hogy ki a tanú, ki az alperes, ki a felperes, ezeket gyakran előre tippelik, meglepő pontossággal. Az ügyvédeket régóta jól ismerik. Gyakran összekuncognak, mikor közvetlen a tárgyalások előtt, amikor még a per tagjai mind a folyosón vannak, az egyik ügyvédnő mindig hangosabban, harsányabban, ugyanakkor minden őszinteségtől mentesen hahotázik ügyfele és tanúi társaságában. A biztonsági őr és a karbantartó ilyenkor cinikus félmosollyal összenéz. Jobb emberismerők a környéken bárkinél, gondolják magukról ilyenkor. Amikor a biztonsági őr egyedül van a székén és nincs épp semmi átvilágításra váró táska, kolbász vagy ridikül, gyakran gondol arra, hogy a folyosóknak, tárgyalótermeknek milyen a kisugárzása. A harag, a düh, a bűn, a félelem, ahogy megragadnak a folyosók aktaszagában. Ahogy a pozitívak is. A hála, az öröm, az elégedettség, a lelki beérkezettség édes-langyos érzése. Mint egy templomban. Az egyik folyosói padon nemrég egy bűnözőt látott ülni. Vezetőszáron volt, két rendőr és barátnője társaságában. A gyanúsítottnak szürkés arca volt, karikás szemek, beesett archús, mereven nézte maga előtt a padló mintáit. Barátnője szótlanul markolászta a megkötött férfi kézfejét. Fejük fölött az egyik neon zizegni kezdett, majd hirtelen kihunyt. Mellettük a padon egy vékony kabát feküdt, amiből túl hangosan és túl hosszan csörgött egy mobiltelefon, egy nyári gyerekdal dallamát állította be a gazdája. Ez nagyon meghatotta a biztonsági őrt. Meg is hívta aznap este a takarítónőt egy Martinira. Miközben ittak, a férfi arról beszélt a nőnek, ahogy a tárgyalótermek ajtajai mellé is ki van írva, mikor, kiknek, milyen tárgyalásaik kezdődnek, ugyanígy megvan az ember minden napjával. Minden reggel, minden hajnal ajtaja mellé odaszögelte a sors a táblákat, mindenkinek, amit érdemel. Hogy aztán a tárgyalóterembe belépve, ki-ki a maga védőjével, védelmezőjével a nagy törvénykező elé járuljon a terem glóriaillatában.
Szerző
Frissítve: 2019.07.06. 10:16

Valóságos abszurd - Interjú Radnóti Zsuzsával

Publikálás dátuma
2019.06.29. 19:30

Fotó: Népszava archív
Az egyetlen Kossuth-díjas dramaturgunk. Szívügye a kortárs magyar dráma. Viccesen a magyar színházi élet kerítőjének nevezik. Olyan drámaírókat indított el a pályán vagy terelt a dráma felé, mint Háy János, Egressy Zoltán, Nádas Péter. Az pedig nemcsak legenda, hogy férje, Örkény István virág helyett friss egyperceseket vitt neki a randevúkra.
A Kossuth-díjjal járó juttatásából Kortárs Magyar Dráma-díjat alapított, amivel célja pezsdíteni a közéleti tartalmú drámák születését, melyek kendőzetlenül szólnak a minket körülvevő magyar valóságról. Mi lehet az oka, hogy nálunk jelenleg alig akad ilyen?  Egy egészséges színházi élet feladata valóban az volna, hogy társadalomkritikusan a jelennel is foglalkozzon. A hatvanas évektől az ezredfordulóig nagy korszaka volt a magyar drámának, a történetek akkor sorozatban tudtak elmondani valami lényegeset a társadalom állapotáról és az emberi magatartásokról. A legtöbb persze fedetten sugározta ezt a fajta dupla jelentését, ahogy akkor mondtuk: „virágnyelven”. Ezek elképesztő belső ellenállási energiákat tudtak biztosítani. Az ezredforduló táján is születtek még olyan drámák, amelyek időt állóan tudták megfogalmazni a társadalom általánosabb struktúráját, mélyrétegeit. Néhány közülük: Háy János Gézagyereke, Parti Nagy Lajos Mauzóleuma, Egressy Zoltán Portugálja, Spiró György Vircsaft című szatírája, Kornis Mihály Körmagyarja, a későbbiekben Térey János Asztalizenéje – ezek a rendszerváltást és az abszolút jelen időt mutatták, miközben a létezés, a változás mélysége is bennük volt. Azóta a társadalom egysége, a közös gondolkodás szétesett. Darabjaira hullott annak lehetősége, hogy valami közös megegyezés legyen arról, miben élünk, hogyan élünk, mi legyen velünk. És ezt a szétesést, bonyolultságot nehéz megragadni. Nehéz komplexen megjeleníteni azt a káoszt, amiben most vagyunk, és amitől ennyire széttartó lett az életminőség, véleményekben, életcélok különbözőségében. Nehéz ma közösségi érzetet is megfogalmazni, hiszen ami nekünk káosz és zsákutca, a másiknak talán aranykor. Persze az nem segít, ha mindez a műalkotásokban csupán a direkt politizálás szintjén szólal meg. Alföldi Róbert éles hangú nyílt levélben hiányolta a szakmai összefogást a függetlenek védelmében, tao-ügyben. Mit gondol, képes még bármi nyomást gyakorolni a szakma a hatalomra bármilyen területen is?  Jelen pillanatban pesszimista vagyok. Lehetnek tüntetések, nyílt levelek, egyéni és külföldi tiltakozások, mint egy gőzhenger megy előre ez az arrogáns kormányzat, hogy mindent a maga diktatórikus, centralizáló gondolkodása alá vonjon. Ez nagyon fájdalmas, és attól félek, mostanában nincs olyan erő, ami változtatni tudna ezen. Itt van például a tao-törvény, talán akkor történhetne valami visszakozás – de ez sajnos elképzelhetetlen –, ha mondjuk, az összes színházigazgató, vidéki és pesti, független és kőszínházas, pártállástól függetlenül, írna egy közös levelet a kulturális minisztériumnak, amiben a leghatározottabban tiltakozna a tao-tervezet jelenlegi formája, alkalmazása ellen, esetleg beígérve előadások elhagyását is. Bármiféle erőteljesebb tiltakozás nélkül viszont az egész független szféra súlyos válságba kerülhet. Egy szabad támogatási rendszert tettek a központi hatalom kezébe, teljes bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot idézve elő. Hasonlóképp ellehetetlenítik az MTA-t, a CEU-t, az 1956-os Intézetet és más tudományos műhelyeket. Bár tény, hogy igazán csak erős, közös fellépések lennének eredményesek, de elképzelhető, hogy hosszú távon a kisebb tiltakozások sora is okozhat rendszerszintű erodálást. Szívügye a kortárs magyar drámaszerzők segítése, protezsálása. Kiket ajánlana figyelmünkbe a most indulók, a még fel nem fedezettek közül?  Nagyon érdekes, hogy a fiatal drámaírók között most milyen sok az izgalmasan produkáló női alkotó. Az Örkény-ösztöndíjasok közül említeném az egyre érettebb Pass Andreát, aztán Znajkay Zsófiát, akinek különleges lázálomszerű drámáiban mély emberi fájdalom és tapasztalat jelenik meg, B. Török Fruzsinát, aki szintén ír és rendez, Polcz Alaine monodrámáját többek között, Kemény Lilit B-monitor című munkájával, és Terék Anna vajdasági szerzőt, aki gyökértelensége fájdalmát írja meg verseiben, drámájában pedig a boszniai háborúk poszttraumáit. Ők valamennyien ígéretes vagy már bizonyított tehetségek, de még nem foglalkoznak jelenkori közéleti, rendszerkritikus problémákkal. A fiatal írók között pedig fontos új név Závada Péter, Fekete Ádám, Kelemen Kristóf. Kelemen az, aki előadásaiban leginkább erős közéleti, történelmi tematikákkal foglalkozik, komoly kutatómunkával alátámasztva, és erkölcsi, állampolgári felelősséggel. Június 24-én, hétfőn volt Örkény István halálának 40. évfordulója. Mára már kiderült, szellemisége, munkássága beépült gondolkodásunkba – kanonizálódott. Ma, amikor már magában az abszurditásban élünk, mitől tud még mindig ennyire hatni?  Valóban, a groteszkig eltolódott az irónia is, az abszurd viszont visszament a valóságba, valahol ezt a csatornát találta meg ő a szövegeiben, ami egyszerre a valóság és a valóságnak egy olyan égi mása, ami a groteszken belül fogalmazódik meg. Így olyan, minta most írta volna szövegeit. Mácsai Pál most csinált egy új műsort az Egypercesekből Lukács Miklós cimbalomművésszel, és megint kiderült, mennyire élőek, mennyire rólunk szólnak ma is. De nemrég volt a Tótéknak is két különleges, sikeres előadása, az egyik az Opera Eiffel Műhelyében, Tóth Péter operazenéjével. A hagyaték gondozójaként könnyen rábólintott az operaváltozat ötletére?  Erre igen, mert izgalmas vállalkozásnak éreztem, de például amikor a Macskajátékból szerettek volna musicalt csinálni, arra már nem. Az operaváltozat viszont nagyon jó lett, és ami külön érdekesség, hogy egy adott szélesebb közösség szervilizmusa (nem csak a Tót család kényszerű szolgalelkűsége) erősebben megszólalt a kórus által. Például amikor a falubeliek révült lelkesedéssel hallgatják az őrnagy dobozolásról szóló áriáját. Ez „az értelmezési kitágítás” a Szegedi Nemzeti Színház izgalmas, prózai előadásában is jelen volt, úgy látszik, benne van a levegőben. Egyszóval még most is újabb és újabb hangok képesek megszólalni drámáiban. A legjátszottabb a Tóték, eljutott Kazahsztántól Amerikáig, még egy perzsa rajongója is lefordította. Egy jó előadás megszületéséhez persze nem könnyű a tragikomédia játékstílusát megtalálni. Ha egy kicsit eltolják a vígjáték felé, az nem szerencsés, mert a mű vígjátéknak nem jó, vagy ha eltolják a tragédia felé, szintén ­rossz.­ Az egyensúly fontos, mert nevetünk ugyan azon, amit látunk, ám mégiscsak valakinek a méltóságát látjuk összeomolni.
Szerző