Fegyverletétel

A gazdasági szabadságharc a valóságban sosem létezett. A politikai jelszavaknak nem az a feladatuk, hogy a létező világot leírják, de valamilyen értelmezhető kapcsolatban azért lehetnének vele. Ám teljesen értelmetlen gazdasági szabadságharcról beszélni egy olyan országban, ahol a bankok profitrátája a legmagasabb Európában, ahol a multinacionális cégek egy dolgozóra vetítve átlagosan tízszer akkora állami támogatást kapnak munkahelyteremtésre, mint a helyi vállalkozások, és ahol az uniós szabályokat toalettpapírnak használó kormánypártot a német köztévé szerint (!) három ok, az Audi, a Mercedes és a BMW miatt nem vágták még ki az európai pártcsaládjukból.
Az idézőjeles gazdasági szabadságharc ugyanolyan marketingtermék, mint a „polgári Magyarország” vagy a „rezsicsökkentés” volt - aki eljut odáig, hogy gondolkodni kezdjen rajtuk, azonnal ellentmondásokba ütközik. Az új autók csak a reklámokban közlekednek mindig lélegzetelállító panorámájú, néptelen utakon; a kisollón kívül nem létezik univerzális folteltávolító; az antibakteriális szerek nyomában pedig nem tökéletes tisztaság terem, hanem olyan szuperbaktériumok, amelyeket a legerősebb gyógyszerekkel sem lehet elpusztítani. 
Ugyanígy van az első hallásra szimpatikusnak tűnő politikai szlogenekkel is: ha nem hiszed el töprengés nélkül, oda a varázs. Az EU és Dél-Amerika között megszületett szabadkereskedelmi megállapodást most olyanok varázstalanítják, akiktől nem ezt várnánk: először a Nemzeti Agrárkamara (a Fidesz gazdatagozata) bírálta, majd a hivatalos pártlapban, a Magyar Nemzetben jelent meg óvatos, de egyértelmű elhatárolódás. Az oximoront – miszerint gazdasági szabadságharcot vívó kormány nem támogat szabadkereskedelmi megállapodásokat – egyik sem feszegeti, ellenben mindkét helyről felhívják rá a figyelmet: nem biztos, hogy a magyar mezőgazdaságnak szüksége van az európainál sokkal magasabb hormon-, vegyszer- és GMO-tartalmú, egyúttal ugyanakkor lényegesen olcsóbb dél-amerikai élelmiszerek jelentette versenyre. (És akkor arról, hogy mire van szükségük a fogyasztóknak, még nem is ejtettünk szót.)
A furcsa megállapodás mellett magyar kormányzati részről eddig egyetlen érv hangzott el: az, hogy az európai autóexportnak valószínűleg jót tesz. Ennél szűklátókörűbb indoklást nehéz lenne elképzelni. A világ autóiparának a jelenlegi formájában legfeljebb évei vannak hátra, az ágazatra drasztikus termeléscsökkenés és termékátalakítás vár. Azért, hogy a hozzánk települt német autógyárak még néhány esztendeig szabadon küldhessék a legkevésbé korszerű típusaikat egy másik kontinensre, kockára tenni a saját agrártermelőink és fogyasztóik érdekeit: ez a feltétel nélküli megadás a sosem létezett háborúban.
Azt persze botorság lenne várni, hogy ezután a kormány majd óvatosabban bánik a szavakkal. Miért tenné, ha eddig ilyen jól bejött neki a handabandázás? Annak viszont semmi akadálya, hogy mi magunk megfontoltabbak legyünk a befogadással – legalább akkor, amikor a hatalom legközelebb harcba hív minket.
Frissítve: 2019.07.09. 10:08

Nyári tragédia

Az a nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi. A tizenegy éves reggel felkelt, türelmesen kivárta, amíg a személyzet elé teszi a szokott joghurtját a puffasztott csokoládés golyóval (azzal az egy félével, amit hajlandó elfogyasztani, nem a másikkal, amelyik lényegesen olcsóbb, bár ugyanolyan ízű és formájú), és helyet foglalt a televízió előtt. A hajnali rituálé szerint a rövid tévézést egy hosszabb tabletezés követte. 
Illetve csak követte volna, tekintve, hogy aznap reggel kilenckor bekövetkezett a tragédia. Az, amiről korábban csak négyszemközt és szigorúan suttogva lehetett beszélni, amihez képest az első (és a második) jégkorszak csak múló kellemetlenség volt: elment az internet. 
Máskor is voltak már jelek, apróbb kimaradások a szolgáltatásban, de egyik sem tartott négy-öt percnél tovább. Olyankor a tizenegy éves elvégezte kisebb-nagyobb dolgát, vagy egészen a hűtőszekrényig gyalogolt, és saját kezűleg töltött magának narancslét; esetleg megmosta a fogát vagy más testrészét, de mindezt annak a biztos tudatában tette, hogy ezek a nyűgös kötelmek hamarosan véget érnek, és ő visszatérhet szeretett tabletjéhez, ahol már várta a A Játék 124. szintje. Erre – saját bevallása szerint – csak a legrátermettebbek juthatnak el, akik képesek egy ültő helyükben négy-öt órán keresztül koncentrálni, és átverekedni magukat a kis figurával sárkányokon, téglafalakon, robbanó tojásokon meg ilyesmi. 
Amikor tehát elment az internet, a tizenegy éves még néhány percig reménykedett, hogy úgyis mindjárt visszajön. De nem jött. Valami gond van? – kérdeztem, mert láttam az arcán a páni félelmet. Á, semmi – mondta, és próbált úgy tenni, mintha tényleg semmiség volna az egész, de keze idegesen babrált a tévé távkapcsoló gombján. Internet alapú a tévé is – mondtam, és látszólag beletemetkeztem a könyvembe.  
Egyszerűen nem volt felkészülve ekkora tragédiára. Egy kicsit a saját felelősségünket is éreztem ebben, egy szülőnek kötelessége volna felkészíteni a gyerekeket a rossz dolgokra: halálra, éhínségre, internet kimaradásra... Kiment, töltött narancslét, aztán visszaült, és látszott rajta, hogy számot vet eddigi életével. Mi lenne, ha olvasnál? – kérdeztem. – Ott van az a könyv, amit a mamától kaptál karácsonyra. A nyomozós. Vagy a Harry Potter, már tavaly is szó volt róla, hogy elkezded. 
Rám nézett, a szemében elmondhatatlan szomorúság ült. Azt mondtad, hogy a könyv az szórakozás – mondta –, de hogy tudnék szórakozni, amikor nincs net? Hát… gondoltam helyette. Összegörnyedt, tabletjét és a távkapcsolót maga alá húzta, ezzel is jelezve, hogy a maga részéről a társalgásnak itt vége van. 
Az egész fél óráig tartott. Szemmel láthatóan éveket öregedett, szeme körül apró, fekete karikák jelentek meg, és igen, legalább egy kilót fogyott is. Ekkor halk pittyenés jelezte a net visszatérését. A tizenegy évesbe egyetlen pillanat alatt tért vissza az élet. Könyv, mi? – nézett rám megvetően, és visszatért a 124. szintre. – Majd szólj, ha a tévé is visszajött, és addig hozzál egy narancslét!
Szerző
Kövesdi Péter
Frissítve: 2019.07.09. 10:08

Csalóka győzelem

Mostanában zavarban vannak a kommentátorok, politikai elemzők, ha a csúcsjelölti rendszer minapi kijátszása szóba kerül a francia államfő, illetve Orbán Viktor részéről. Bár két egyaránt karizmatikus egyéniségről van szó, Európa jövőjét illető elképzeléseik mégis olyannyira különböznek egymástól, hogy el sem tudjuk képzelni, Weber európai bizottsági elnökjelöltségének megtorpedózását illetően hogyan kerülhettek ők nagy hirtelen egy platformra. 
Érdekazonosságot jó adag rosszindulattal sem feltételezhetünk közöttük. Emmanuel Macron markánsan föderalista törekvésekkel bír, álma az Európai Egyesült Államok megvalósítása. Az orbáni retorikában ez az egyelőre utópisztikus elképzelés viszont általában negatív felhanggal szerepel. Az Élysée-palota jelenlegi lakója azzal sem vívhatta ki magának a magyar kormányfő rokonszenvét, hogy az Európai Néppárttal való együttműködés feltételéül a Fidesznek a konzervatív pártcsaládból való kizárását szabta nemrégiben.
Ami Orbán Viktor motivációit illeti, azok könnyen felderíthetőek. Manfred Weber az EPP elnökeként sokáig csupán a várható mandátumok számolgatásával volt elfoglalva, a magyarországi demokrácia leépítéséről éppen ezért tudomást sem vett. Weber hosszú évekig tartó passzivitása lehetőséget adott Orbánnak arra, hogy a magyar közjogi rendszert alkotmánymódosítások sorával zavartalanul autokratikussá tegye, illetve hogy az ország erőforrásaira klientúrája révén rátegye a kezét. 
Ám éppen a budapesti kabinetvezetőtől tudjuk, hogy „a hála nem politikai kategória”. Az EP-választások közeledtével a néppárti Spitzenkandidat számára is kellemetlenné vált Orbán destruktív tevékenysége, s nagyon megkésve bár, de végül sor került a Juncker ellen propaganda-hadjáratot folytató magyar kormánypárt tagságának felfüggesztésére. A magyar miniszterelnök kudarctűrő képességéről pedig lehet fogalmunk, ha az általa felszított 2002-es és 2006-os utcai zavargásokra gondolunk. A megalázott Orbán Viktor jelen esetben is bosszút esküdött a köreit megzavaró Manfred Weber ellen. Szigorúan érzelmi alapon véve beszélhetünk csupán a magyar kormányfő győzelméről, ha a csúcsjelölti rendszer kijátszására gondolunk.
Az igazi győztes ugyanis egyértelműen Emmanuel Macron, s vele a „több Európát” akaró francia-német tengely. Weber megkésett fellépése is túl sok volt a győzelmekhez szokott Orbánnak, a francia államfő számára viszont az EPP elnöke éppen a jogállamiság védelmében tanúsított erélytelensége folytán vált szalonképtelenné. 
Ursula von der Leyen kiválasztása a háttéralkuk során valóban egyfajta kamarillapolitikára emlékeztethet bennünket. Gondoljunk azonban arra, hogy a lassú és nehézkes uniós döntéshozatali mechanizmusok képtelenek voltak a jogállam leépítését megakadályozni a kelet-európai térségben! Az önálló karakterrel nemigen bíró Von der Leyen asszony mögött a következő ciklusban ott fog állni „szürke eminenciásként” Macron. Orbán Viktor a közeljövőben aligha számolhat be a hazai közvéleménynek további győzelmekről az európai nagypolitikában.
Szerző
Beck Tamás
Frissítve: 2019.07.09. 14:26