Gulisio Tímea: Évszakváltás (abszurd tárcanovella)

Publikálás dátuma
2019.07.27. 09:25

„Én a tavasznak szurkolok. Le is adtam a voksomat a szavazófülkében a zöld levélre a barna ellenében.”
Az úgy történt, hogy privatizálták az évszakokat. Majd a telet eladták az araboknak, nem is sajnáltuk, lőttek az olyan úri hóbortoknak, mint a síelés és a lovas szánkózás. Havat se ehetek már az ablakpárkányról, pedig olyan finom. De még mindig jobb, mint a nyártól megválni. Ám az sem váratott sokat magára. A napfényt eladták a finneknek. Legalább többet nem ég le a vállam. Pedig jó móka volt egy darabban letépkedni az elhalt bőrt. Na mindegy. Összességében nem lehet panasz a jelenlegi kormányra. Nem olyan, mint régen, mikor még négy évszak közül lehetett választani, de azért jobb, mint az egypártrendszer. Most két évszakra lehet szavazni: a tavaszra és az őszre. A tavasznak nagyobb a lakossági támogatottsága, az ősznek erősebb a lobbija. Kíváncsi vagyok, mi lesz a végeredmény. Ma egész nap ki se mozdulok, a fotelból nézem az élő közvetítést. Egyik percben esik, fúj, a másikban csiripelnek a madarak. Igaz, a nap nem süt, de attól még jó a kedvük, és hát meg lehet szokni. Én a tavasznak szurkolok. Le is adtam a voksomat a szavazófülkében a zöld levélre a barna ellenében. Pártnevek nincsenek, az emberek többsége analfabéta, de a színeket azért még felismerik. Pénz helyett faleveleket használnak. Összesítik a szavazatokat. Csalnak is, a csalást befoglalták az alkotmányba. Mindenkinek joga és kötelessége csalni. Év végén a boltokban beválthatók a csaláskuponok. Ötvenezer forint fölötti vásárlásonként jár egy kupon. Minél többet fogyasztasz, annál többet csalhatsz. Az őszi fák könnyen hulló leveleikkel rendszerint lefizetik a boltosokat, így több millió csaláskupont zsebelve be. Kihirdetik, hogy az ősz nyert. Megint. Mandátum meghosszabbítva. De tudjátok, mit? Jó ez így. Így mindig tele lesz az államkassza pénzzel. Már csak azt kéne elérni, hogy a munkabérek is növekedjenek. Hogy legyen elég levél segget törölni, ha már folyton fosatnak. Meg is lehet főzni, ha kreatív az ember. Még hogy a pénzt nem lehet megenni?! Az igazi magyar ember feltalálja magát – hirdetik. Ezt susogják a fák is. Mert utcai plakátokra már rég nem költenek. Minek is nézném a miniszterek páfránypofáját? Az elnök szimpatikus, mert a fején cinkék fészkelnek. Turulmadarat akart, de az túl nagy állat ahhoz, hogy az elnök miniatűr agyüregében elférjen. Hó eleje van, ideje elmennem fodrászhoz. Már akkorák az ágaim, hogy sértik a közszemérmet. Szúrom a hatalom szemét. Néha véletlenül ki is szúrom. Piros-fehér-zöldre verem a hivatalnokokat. Ilyenkor a bőrükön egyszerre van tavasz, nyár, tél. Az ősz meg csak ül a trónján, és esővé sírja minden könnyét.
Szerző

Meglátni a láthatatlanokat – Interjú Kalapos Éva Veronikával

Publikálás dátuma
2019.07.20. 16:00
Fotó: Draskovics Ádám
Fotó: Draskovics Ádám / Draskovics Ádám
A magyar irodalomban a szegények általában nevetni vagy szánni valóak, Kalapos Éva Veronika változtatni akart ezen. Első, az Ünnepi Könyvhétre megjelent F mint című felnőttregényében egy nonstop boltban dolgozó nő szemszögén keresztül mutatja meg, hogyan telepszenek rá a társadalmi elvárások és előítéletek a „nem elég hasznosak” életére.
A krimiszerűen induló, majd kissé misztikus irányba forduló regényben több olyan témát feszeget, amelyek a jelenkori magyar társadalomban kiemelten érintik a nőket. Ilyen például az idősgondozás kérdése, kutatásokból tudjuk, hogy a segítségre szoruló szülők ápolása szinte mindig a nők feladata. Nincs ez másképp a főszereplő Fema életében sem. Mennyire volt tudatos cél ezeknek a sokszor láthatatlan problémáknak a megmutatása?  Nem teljesen, a gyűjtőmunka nagy része gyakorlatilag nem tudatos. Tizenöt éve élek Budapesten, ezalatt laktam sok helyen, láttam sokféle embert, sokféle életet. A regény alapmotívuma abból indult ki, hogy mennyire sokan vannak körülöttünk, akik gyakorlatilag teljesen észrevétlenek számunkra, őket szerettem volna közelebb hozni az olvasóhoz. Egy művészi, értelmiségi szférában mozgó ember számára kevésbé látható például a bolti eladó és az ő problémái. Bár a magyar irodalomban nagy hagyománya van a szegénységprózának, főleg a vidéki változatának, de olyat ritkábban látok, hogy valaki megpróbál ebbe mélyen belehelyezkedni. Sokszor csak valamiféle motívumként vannak jelen a szegény vagy alsó-középosztálybeli emberek – viccesek, sajnálni vagy szánni valóak –, én pedig szerettem volna ezt cizellálni, ezért is tettem a regény elbeszélőjévé egy ilyen figurát. Ha belehelyezkedünk valakinek az életébe, maguktól feltárulnak a problémái is. Értelmiségi körökben mozgó művészként meglepően könnyedén helyezkedett egy éjjel-nappaliban dolgozó, szegény, érzelmileg bántalmazott nő bőrébe, akinek sem reménye, sem ambíciója nincs ennél többre.  Én is voltam szegény, én is tudom, milyen a hónap közepén azon gondolkodni, hogy húzok ki még két hetet. Másrészt az a vidéki létforma, amiből én jöttem, nagyon hasonló a városi szegénységhez. Bár a szleng kicsit különbözik, a nyelvi redukáltság ugyanolyan. Ha megállok az utcán és elkezdem hallgatni az embereket, néha az az érzésem, hogy egy szabolcsi faluban is lehetnék. A két női főszereplőnek különböző okból nincs gyereke, és ez folyamatosan problémaként jelenik meg, hol mások, hol ők maguk ítélik meg ez alapján az életüket. Azzal a tudattal élnek, hogy nem teljesítették a feladatukat, nem igazi nők, sikertelen, hasznavehetetlen selejtek – így fogalmaz az egyikük. Mennyire foglalkoztatja az ezzel kapcsolatos politikai és társadalmi diskurzus?  Nagyon. Szerintem mindannyian rengetegszer megkapjuk ezeket a kimondatlan címkéket vagy bántó kérdéseket. Ebben az a szomorú – és most általánosságban beszélek –, hogy soha nem gondolnak bele, milyen okok húzódhatnak emögött, és hogy az ilyen faggatózással nagyon sok fájdalmat lehet okozni. A másik örök kérdés persze, hogy miért kellene feltétlenül mindenkinek szülni? Ha ebben a témában kikerül egy cikk a közösségi oldalakra, néha el szoktam olvasni a kommenteket, amikben még mindig nagyon sokan írják, hogy a nő dolga a szülés, gyereknevelés, és hogy fogja majd később bánni, ha nem vállal gyereket. Nem értem, miért nem lehet leszállni a nőkről és elhinni, hogy aki tényleg szeretne gyereket, szül majd, legalábbis mindent meg fog tenni érte. Még akkor is, ha ez valamiért fájdalmas, költséges, nehéz dolog, számtalan ilyen történetet ismerünk. Viszont soha senki nem fog azért szülni, mert azt mondta egy okos férfi vagy a kormány. A szöveg azt a kérdést is feszegeti, hogy vajon egy ápolásra szoruló idős asszony vagy egy értelmi sérült fiatal mennyire lehet hasznos tagja a közösségnek. Ennyire kegyetlenül ítélne a társadalom?  Foglalkoztat, hogy az embert hányféleképpen bélyegezheti alkalmatlannak a hatalom vagy éppen a többi ember, akik meg akarják mondani, hogyan kellene élni. Az egyik szereplőről, a többiek által „düdőnek”, fogyatékosnak bélyegzett Fipről szándékosan nem derül ki konkrétan, mi a baja, van-e egyáltalán bármi betegsége, vagy egyszerűen csak más, mert szerettem volna megmutatni, hogy ezeket a címkéket mennyire könnyen osztogatjuk anélkül, hogy pontos ismereteink lennének. Néha úgy érzem, mintha egy disztópiában kezdenénk élni, ahol mindenkit a hasznossága szerint ítélünk meg. Eredetileg a regény befejezése is kicsit disztópikus irányba ment volna, aztán mégis inkább realistább megoldást választottam, de az arctalan Fotós figurája, aki körül a cselekmény bonyolódik, tulajdonképpen ezeket a szorító elvárásokat személyesíti meg. A főszereplő azért gondolja, hogy jó helyen van a férje mellett, mert nem bántja őt. Eközben érzelmileg nagyon is bántalmazza, manipulálja, miközben teljesen figyelmen kívül hagyja az igényeit.  Ezeknek a kapcsolatoknak a habarcsa az, hogy a résztvevők öntudatlanságban tartják magukat, sokszor ültem szemben nőkkel, akik bőszen bizonygatták, hogy a mellettük lévő férfi „különben jó fej”, és nem bántaná őket, ezért jól is van ez úgy, ahogy van. Sok mindent elértünk már mi nők az egyenlőség terén, de a zsigeri gondolat, hogy eredendően alacsonyabb rendűek vagyunk a férfiaknál, ezért kevesebbet is érdemlünk, sok fejben még mindig ott van, és nagyon nehéz kiirtani. A regény éjjel-nappalijában barátkozik össze az eladó és egy ügyvédnő, de megfordulnak ott kamionosok, rendőrök, mindenféle figura. Hisz a véletlen találkozások jelentőségében?  Igen, nekem is voltak fontos találkozásaim olyanokkal, akikkel a véletlenen kívül biztosan nem sodort volna össze az élet. Az is árulkodó, hogy egyre több boltban, kávézóban írják ki: ha azt mondod, „lesz egy kávé”, akkor 50 forinttal drágább. A pultok mögött is emberek állnak, és nagyon fontos lenne, ha akár csak arra a fél percre, de kialakítsunk egy normális emberi viszonyt. Engem megijeszt, hogy ez mennyire nem természetes. Mászkálunk ebben a nagy városban, rengeteg ember között, és mégis csak azokkal állunk szóba, akiket biztonságosnak érzünk. Miközben sokat adhat, ha meglátjuk azokat, akik különböznek tőlünk, akkor talán nem hangzana el minden vitában, hogy „velem még ilyen nem történt, én még ilyet nem tapasztaltam”. Jó néha kicsit arrébb menni, jobban körülnézni, és kiderül, hogy nem csak az létezik, amit személy szerint megtapasztalunk. Sokat segítene a megértésben és az empátia fejlesztésében.

Kalapos Éva Veronika

Nyíregyházán született, 15 éve él Budapesten. A Károli Gáspár Református Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott. 2008 óta publikál novellákat, verseket, és újságíróként is dolgozik. Hatrészes D.A.C. című ifjúságiregény-sorozatának első kötete 2013-ban jelent meg, 2016-ban kemény témához nyúlt, amikor az internetes megfélemlítésről írt Massza című kötetében. Az F mint az első felnőttregénye.

Szerző

Semmi, csak az élet (Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi? című kötetéről)

Publikálás dátuma
2019.07.20. 14:30

Fotó: Draskovics Adam / Draskovics Adam
Szeifert Natália előző, Az altató szerekről című regényében megmutatta, milyen jól ismeri a női lelket, most bebizonyítja, hogy nincs ez másképp a férfiak belső életével sem.
Mi van veletek, semmi? – lép be minden áldott nap ugyanabban az időpontban az egyik mellékszereplő, idős „kocsmabútor” a regény legfontosabb helyszínéül szolgáló Mexikó nevezetű kricsmibe. És tényleg, az előbb-utóbb mindig ott landoló törzsvendégekkel nincs semmi. Legalábbis semmi olyasmi, ami fontos vagy említésre méltó lenne, csak történnek a mindennapok, amik valahogy szinte mindig ugyanott, a pult mellett érnek véget egy furcsa társaságban, amelynek tagjaiban látszólag nincs semmi közös, hacsak az nem, hogy ide járnak „haza”. Ebbe a belvárosi, körút közeli közegbe csöppen Grafit a kora harmincas, valaha festőnek indult rajztanár, miután a barátnője kiteszi a szűrét, és szó szerint belefut egy vérző fejű, menekülő férfiba, Pókba. A szürreális jelenet egy megbonthatatlan barátság kezdete, a más-más elől menekülő figurák magától értetődő természetességgel húzzák meg egymás után a vodkás­üveget, kötnek furcsa szövetséget, majd osztják meg a lakhelyüket, közvetlenül a Mexikó nevű kocsma szomszédságában. Szeifert Natália előző, Az altató szerekről című regényében megmutatta, milyen jól ismeri a női lelket, most bebizonyítja, hogy nincs ez másképp a férfiak belső életével sem, hitelesen „mászik bele” a helyüket nehezen találó hősei­nek a fejébe, hol Grafit, hol Pók szemszögéből ismerjük meg az öt év történetét. A két férfi múltja és jelene mellett szépen lassan feltárulnak a kedvenc kocsmájukba járó társaság tagjainak történetei is – az egész olyan, mintha az olvasó is éppen csak leült volna az egyik imbolygó székre, és egy sör mellett figyelné az eseményeket. A város, a helyszínek minden fővárosinak nagyon ismerősek, Szeifert már előző regényében is szeretett azzal játszani, hogy az alakjait jól beazonosítható terepen mozgatta, most azt is tudjuk, pontosan mikor játszódnak az események. A vörösiszap-katasztrófa vagy éppen a Nyugati téri szórakozóhely-tragédia segítenek időben is elhelyezni az eseményeket. A lényeg mégsem ez, hanem a két, elsőre bosszantóan semmirekellőnek tűnő figura közös útja, amelynek hátterében lassan felsejlik a budapesti alvilág, a korrupt politikusok kegyeit kereső „vállalkozók” világa, akik a lakóparképítéstől a könnyűdrog-kereskedelemig fedik le az illegális tevékenységek spektrumát. „Minden városnak két felülete van” – magyarázza Pók, és kénytelenek vagyunk vele egyetérteni. Nehéz pontosan meghatározni, hogy miről is szól a regény, úgy tűnik, Szeifert nem törekszik arra, hogy hősei kalandos utakat, nagy érzelmi íveket járjanak be, bár ebben sincs hiány. Inkább meg akarja mutatni ennek a két, viszonylag átlagos férfinak az életét, úgy, ahogy van. És az izgalmas fordulatok, nagy sorstragédiák mellőzése nem hagy hiányérzetet, mert mindezt olyan élvezetesen, gördülékenyen és érzékenyen teszi, hogy öröm benne elmélyedni. Mert közben ugyanolyan érzékletesen írja le, hogyan a legjobb a sertéspörkölt nokedlival, mint hogy mit tett a rendszerváltás hőseink családjával. Néhány mondattal és utalással képes megmutatni, hogyan alakultak át a viszonyok vidéken és Budapesten, hogyan lett a rettegett „belügyesből” megtört ember, a megbecsült feleségből megvetett háztartásbeli, hogyan okoznak a szülők szinte öntudatlanul gyógyíthatatlan sebeket a gyerekeiken. Bár a téma nem könnyed, nehéz sorsok és fajsúlyos témák érintődnek a regényben, mégsem lehet azt mondani, hogy nehéz olvasmány, köszönhetően a ritmusos, lendületes történetvezetésnek, jól megírt epizódoknak és háttértörténeteknek, furcsa, de szerethető figuráknak. És az egészet mégiscsak átlengi valamiféle optimizmus, hiszen ha minden veszni látszik, még mindig ott van Mexikó. (Kalligram, 2019. 253 o.) 
Szerző