A hazugság kultúrája

Rendre kénytelenek vagyunk visszatérni az alaphazugsághoz, miszerint a magyar miniszterelnöknek azért kellett 2014 januárjában (előzetesen még a moszkvai útjának céljáról is jókorát füllentve) titokban megállapodnia Putyinnal arról, hogy tender nélkül a Roszatom kapja az atomerőmű-bővítési üzletet, mert Pakson a meglévő szovjet blokkok mellé csak a megbízható, a magyar nukleáris kultúrával kompatibilis orosz szervezet képes az új reaktorokat fölépíteni. Összeszámolni is nehéz, mennyi hamisság derült ki azóta erről a rövid állításról, de azért megpróbáljuk. Paks 1 és Paks 2 két különálló atomerőmű lesz (ha lesz), amelyeket egyedül az erősen kifogásolt, a Duna vizét használó hűtőrendszer, vagyis egy csatorna köt össze – ezen az alapon az összes nukleáris világcég építkezhetne nálunk. Ráadásul egyre valószínűbb, hogy bármelyik másik (francia, amerikai, japán) előrébb tartana – az oroszokról ugyanis az bizonyosodott be, hogy a nekünk szánt kísérleti reaktortípusról nincsenek az európai engedélyeztetésre alkalmas terveik. Időközben a félig minisztériumnak, félig hadiipari konglomerátumnak számító Roszatom megbízhatóságáról is sok mindent megtudtunk. 2017-ben sugárzó atomfelhő borította be Kelet-Európát. Bár a sugárbiztonsággal foglalkozó nyugati intézetek mérései szerint a forrása Oroszország, azon belül az Urál környéke volt, az oroszok az 1986-os csernobili katasztrófa óta élő hagyományt követve előbb tagadtak, majd ködösítettek („nem mi voltunk”, „a románok voltak”, „egy széthullott műhold a felelős” stb.), méghozzá a magyar kormány és a hazai nukleáris hatóság aktív közreműködésével. Idén nyáron egy kutatási konzorcium nyilvánosságra hozta azt a tanulmányt, amely szerint az európai mérőműszerek adatai alapján az Urál-melléki Majak, a Roszatom ottani üzeme területéről szabadult ki a sugárzó anyag, ám a vállalat továbbra is azt állítja, hogy semmi köze a szennyezéshez (a magyar állam részéről az új fejleményt hivatalosan nem kommentálták). A múlt héten azután felrobbant egy rakéta – amennyire a hírmozaikokból összerakható, a Putyin által tavaly a világ elé tárt verbális csodafegyverek egyike –, és a halálos baleset utóélete mintha pontról pontra követné az 1986-os meg a 2017-es tagadás-hárítás-álhírgyártás forgatókönyvet. Ami a híradásokban eleinte „semmi” (azaz nem orosz eredetű sugárzás), majd két áldozatot követelő baleset (de még akkor sem fegyverkísérlet) volt, az mára hét halottal és legalább húsz sebesülttel járó elfuserált nukleáris rakétatesztté fejlődött, szintén a Roszatom égisze alatt. Evakuálás pedig vagy volt, vagy nem, de a körzet lakóinak mindenképpen szóltak, hogy jobban teszik, ha egy időre szedik a sátorfájukat. Ha van valami, ami a paksi bővítés főszereplőit szorosan összeköti a Roszatommal, az az igazsághoz és a felelősséghez való abszurd viszony (és itt most nemcsak 2014-re, hanem a 2003-as, máig konspirációkkal és titkosítással védett paksi balesetre is gondolunk). Ez is egyfajta kultúra, le lehet belőle vezetni a politikai döntéseket – de büszkélkedni mégsem kellene vele.

Oázis

Amikor elgondolkodom azon, hogy a rendszerváltás után milyen nemzetközileg is mérhető, hosszabb távon számontartott magyar kulturális sikertörténetet tudhatunk magunkénak a Budapesti Fesztiválzenekar mellett a Sziget Fesztivál mindenképp eszembe jut. Évek óta kijárok, olvasom a rendezvénnyel kapcsolatos híreket és az esetleges aggodalmakat. Az idén a látogatószám körüli vitával robbantott a fesztivál, az egyik kollégám is részletesen mesélte, miként esett pánikba a Szigeten a tömeg hatására. Egy tömegrendezvényen természetesen ne csodálkozzunk, ha tömeg van, Szerencsére az első napot követően nem is volt ilyen már mint a biztonságra vonatkozó probléma, azon viszont érdemes elidőzni miért mondanak időről időre más számot a szervezők, ha a rendezvény maximális befogadóképességére kérdeznek rá, noha az alapadottságok tudtommal nem változnak. Igen az üzlet, a pénz nagy kísértés. Olvasom, hogy az idén kevesebb lesz a Sziget nyeresége, mint például tavaly, a költségek is megnőttek. Ennek is többféle olvasata van. Számomra imponáló, hogy érvényes világsztárokat lehet ma a Szigetre hozni, hogy az idén ez túl sok volt, vagy sem, az már tényleg legyen a szervezők gondja. Az is jól esett, hogy a világsztárok között nem csak zenekarok, vagy előadók akadtak, hanem egy nagyon népszerű és fontos ügyet képviselő rendkívül szimpatikus etológus hölgy is, aki ráadásul a Nagyszínpadon lépett fel. Nyilván szakmai ártalom, de elsőként a színházi és táncprogramok között szoktam tallózni és örömmel láttam, hogy most is akadt fontos társadalmi kérdéseket körbejáró dráma, vagy hazai független színház, illetve produkció a műsorban. Nem éreztem, hogy a politika rányomult volna a fesztiválra. Arról is lehet vitatkozni, hogy az idei szlogen, a Szeretet forradalma nem túlzó-e, vagy szentimentális, netán közhelyes, vagy álságos. Szerintem egyébként el kellene felejteni a szlogeneket, hiszen a lényeg mégis csak az, hogy a Szigeten tartalmasan és tényleg szabadon el lehet tölteni az időt. Persze annak, aki áldoz rá és meg is tudja fizetni. 
Szerző
Balogh Gyula

Várostervezés másként

Polónyi Károly, legkedvesebb egyetemi tanárom a most 50 éves Holdra-szállásról 1981-ben mondta, hogy annak a tervezése egyszerű folyamat volt: a megbízó (az USA kormánya) azzal bízta meg az Űrügynökséget (NASA), hogy A pontból B-be és vissza juttassa el az adott háromfőnyi legénységet, amelynek adott feladatot kellett teljesíteniük az út során. A tervezéshez, lebonyolításhoz a költségvetést is biztosították, így mikor Collins, Armstrong és Aldrin visszatért, a projekt sikere mérhető volt, a résztvevők elismerést, hírnevet kaptak. 
Egy város tervezése során azonban gyakran a megbízó és a feladatok sem egyértelműek, a magyar városok esetében pedig az optimális költségvetés töredéke áll csak rendelkezésre, és nincs elég idő sem - a mindenkori választások közeledte miatt. Így a tervezők, a megvalósításban érintettek szakmai sikere, elismerése garantáltan elmarad – noha a politika ezt a „kudarcot” is sikerként kommunikál(hat)ja. 
És az a szomorú, hogy 1981 óta a helyzet nem változott, de nem is hibáztathatunk senkit, hiszen a jogszabályok (bürokrácia), meg a hazai gyakorlat (korrupció, közöny, a konfliktus kerülése) alapján ez így van jól...
„A problémákat nem lehet megoldani ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel okoztuk őket” - mondta Albert Einstein. 
A világnak még a mienkénél is demokratikusabb országaiban azonban régen felismerték, hogy városaik egy szélesebb; nemzeti, nemzetközi városhálózat szerves elemeiként egymással és saját lakóikkal, civil és gazdasági szervezeteikkel, egyházaikkal és egyetemeikkel együttműködve jobban funkcionálnak. Ez a hálózatosodás sok esetben felülírja a hagyományos várostervezést, legfőképpen azzal, hogy a valós igények, szükségletek megfogalmazása a hálózaton belüli érdekek, valamint a párhuzamosan, más összetételű, más célból működő hálózatok érdekeinek figyelembe vételével kell történjen. Ez a szemlélet a win-win szituációk elérésére törekszik, ahol már a fejlesztési folyamat során mindenki sajátjának érezheti a projektet. A „tulajdonosi” hozzáállás viszont garancia lehet arra, hogy fenntarthatóvá válik a fejlesztés.
A városok szerepének felértékelődését belátva az EU 2014-20-as költségvetési periódusában csaknem 17 milliárd eurót költenek a Kohéziós Alapokból közvetlenül a városokra (ennek többszörösét a városokban megvalósuló egyéb fejlesztésekre) – nagy részét a problémák közös megoldását szolgáló partnerségek létrehozására, az egymástól tanulás segítésére. 
A 2016-ban elfogadott Urban Agenda (Városfejlesztési Menetrend) foglalja össze a városok előtt álló legnagyobb kihívásokat:munkahelyek és humán felkészültség a helyi gazdaságban, városi szegénység, lakhatás, migránsok és menekültek integrációja, fenntartható területhasználat és természetes megoldások, körkörös gazdaság, éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás, energiarendszer átalakítása, városi mobilitás, levegőminőség, digitális átállás, innovatív és felelős közbeszerzés.  
A sikeres európai városok a hosszú távú fejlesztési stratégiájukba már korábban beépítették a fenti kihívások nagy részét, azonban az európai szintű együttműködés révén még hatékonyabbá vált a munkájuk. A legnagyobb kihívások kezelésében példamutató közös projekteket valósítottak meg.
Ehhez be kellett lássák, hogy a városvezetés dolga nem az, hogy a városvezető – az általa gondolt – városi problémákat megoldja, hanem hogy összegyűjtse, értékelje a helyi közösségek problémáit, és koordinációjával létrejöjjenek a problémákat legjobban, legkevesebb közpénzből megoldani tudó partnerségek.
Londonban és más városokban is webes felületek segítik a fejlesztési ötletekre alakult közösségek alkotó vitáját, az ötletek továbbgondolását. A nyilvánosság véleménye alapján legjobbnak minősülő projekteket a megvalósításukra létrejött konzorciumok keltik életre. Madridban a Decidim nevű rendszer még ennél is tovább megy: a város 100 millió eurós keretét a leghasznosabbnak tartott, az online közösség által kidolgozott projektre fordítják egy helyi szavazás eredményeként. Párizs főpolgármestere hasonló részvételi költségvetési rendszert épít 2014 óta. Legutóbb 174 ezren vettek részt azon a szavazáson, ahol a polgárok döntöttek arról, hogy a város költségvetésében előre meghatározott keretből melyik projekteket valósítsák meg.
A Cityfied projektben egy 22 fős konzorcium (a svéd Lund, a spanyol Laguna de Duero és a török Manisa városa, három kutató intézet és 16 cég) a három városban a helyi közösségek részvételével és innovatív technológiákkal újított meg városrészeket. Például Lundban 16 épületet, ahol csaknem 1500 bérlő él, komplex energiahatékonysági felújítással tettek energetikailag önfenntartóvá. A teljes folyamatban a lakók aktívan részt vettek. A kialakított módszerek továbbadását segítendő, először 11 várost hívtak meg a közreműködésre, majd további 44 városnak mutatták be eredményeiket és módszereiket. 
„Bristol is Open”: a helyi önkormányzat, egyetem és partner cégek közös vállalkozása révén Bristol 2019-re az Egyesület Királyság Smart City Index rangsorának első helyezettje lett. Az igen szerteágazó tevékenység lényege okos eszközök segítségével adatokhoz jutni, amelyek mindenki számára hozzáférhetővé téve a helyi gazdaság és társadalom számára inspiráló új lehetőségeket kínálnak. A 2007-ben alapított Bristol Green Capital Partnershipnek mára több mint 850 tagja van. 2015-ben a város elnyerte az Európai Zöld Főváros címet, ami lökést adott a még élhetőbb várossá váláshoz. A Bristol Pound nevű helyi pénz legfontosabb feladata a helyi gazdaság- és közösségfejlesztés. One City Plan néven 2050-ig szóló stratégiai tervet fogadtak el az idén januárban, Eisenhower elnök mondása alapján „A terv semmi, a tervezés minden” mottóval a folyamatos közös tervezést tartva fókuszban.
Mára egyértelművé vált, hogy a sikeres városok nemcsak a MIT?, hanem a HOGYAN? kérdésre is korszerű, jó válaszokat képesek adni. Olyan innovatív módszerek váltak a városfejlesztés szerves részévé, mint a helyi érintettek interaktív, felelős részvételének biztosítása a fejlesztések legelejétől folyamatosan. A részvétel hagyományos technikáinak tárházát növelik az infokommunikációs fejlesztések révén elérhető megoldások. 
Nem kell tehát feltalálni a melegvizet: 
Budapesten is létre kell hozni a nyitott, kiszámíthatóan és hatékonyan működő, együttműködésre kész, szolgáltató városirányítás rendszerét.

Az ehhez szükséges szervezeti átalakulásnál is fontosabb azonban a szemléletváltás, a pénzügyi forrásoknál is fontosabb a bizalom újraépítése! Ennek lebonyolításához nem kevés időre van szükség, amit rövidíteni lehet: az előkészítésbe már be kell vonni azokat a kezdeményező, vállalkozó szakértőket, szervezeteket, akik hitelessé, elfogadhatóvá teszik a rendszer tervét.
Budapest lakói (másként: szavazópolgárai) jórészt személyes szimpátiájuk alapján gondolják (érzik) úgy, hogy egyik vagy másik politikus jót vagy rosszat tesz a városnak. Engem az érdekel, hogy vajon milyen elvárásokat fogalmazhatnak meg a polgárok egy városvezetővel szemben. Az én listám élén mindenképpen a helyi közösségek partnerségével kialakított városfejlesztési stratégia szükségessége áll. 
Csak egy hosszútávú, kiszámítható folyamat esetében várható el, hogy partnerek csatlakozzanak hozzá. Meggyőződésem, hogy a főpolgármesterkedés csapatmunka kell legyen, ahol a városáért tenni akaró polgár is a (sikeres) csapat részesének érezheti magát. A szerző urbanista, a Budapest Kör tagja 
Szerző
Szokolay Örs
Frissítve: 2019.08.14. 09:23