A gőzgép nagyot szólt 1679-ben, hiszen elindította a később ipari forradalomnak nevezett korszakot, de száznyolcvan évvel később is történt még valami, ami máig ható következménye lett egy vonatkísérő és egy kovácsmester találkozásának. Edwin L. Drake és William A. Smith képe még Jockey Ewing whiskysszekrénye fölött is ott lóghatott volna, hiszen ők ketten voltak az olajmágnásszakma úttörői, akik beüzemelték az első olajkutat a pennsylvaniai Titusville-ben. Egyébként kezdetben whiskyshordókat is használtak a tárolásra, de a sztenderd hordó végül a IV. Eduárd angol király uralkodása idején, 1482-ben felbukkanó, eredetileg halak tárolására használt 42 gallonos hordó lett.
Kevés dolog – nyersanyag vagy ötlet – van a világon, ami több legális jövedelemhez juttatta a világ szerencsés részét, mint a kőolaj. Az 1859-es ténykedés után másfél évvel említett urak már napi 160 tonna, vagyis körülbelül ezer hordó nyersanyagot termeltek ki a területen. A héten megtámadott szaúdi olajvállalatnál a felére, napi 5,7 millió hordóra, vagyis egymillió tonnára csökkent a kitermelés, ami öt százaléka a napi kitermelésnek. (A világ éllovasainak, Oroszországnak, Szaúd-Arábiának és az Egyesült Államoknak a napi teljesítménye összesen csaknem 30 millió hordó.)
Nagy, s egyúttal megválaszolatlan kérdés, meddig tart az olajkorszak. Sokáig volt meghatározó az a nézet, hogy miután a több százmillió év alatt létrejött kínálat véges, ezért a készletek előbb-utóbb kimerülnek. Később egyre több tényező szólt e termelésközpontú olajpiaci teória ellen, és a keresletvezérelt elméletek kerültek előtérbe: az egyre korszerűbb autók egyre kevesebb kőolajszármazékot fogyasztanak (a kéttonnás terepjárók megmagyarázhatatlan fétisét nyilván nem ez a szempont motiválja), és az elektromos járművek térhódítása is a szénhidrogének iránti igényt csökkenti. Az olajkorszak néhány évtizeden belül véget ér, s ezt nem a készletek kimerülése, hanem a technológiai fejlődés okozza: a kőkorszaknak sem az vetett véget, hogy elfogyott a kő, mondta erről korábban a hazai olajvállalat vezető közgazdásza. Azt, hogy nemcsak gazdasági, technológiai és környezetvédelmi, hanem politikai vetületei is vannak a kőolaj piacán látható folyamatoknak, a jemeni húszik által elvállalt heti támadás is igazolja.
Hordóárrobbantás
A politikai szál miatt fogalmazott óvatosan kérdésünkre Vértes András, a GKI Gazdaságkutató Zrt. elnöke, amikor azt mondta: aligha kiszámítható, mi fog történni most, amikor az ilyenkor szokásos és érthető módon „tele lett a nadrágja” a piaci szereplőknek, érintett országoknak. Az olajár ingadozása ugyanakkor természetes jelenség, vannak országok, amelyek nem is veszik figyelembe a hosszú távú stratégiáik tervezésekor. Az érdekes az lesz, milyen válaszlépéseket tesznek az amerikaiak, akiknek a szövetségesüket támadták meg, éspedig feltehetően iráni érdeknek megfelelően.
Feledy Botond külpolitikai szakértő szerint valószínűsíthető, hogy a történet hátterében az Egyesült Államok és Irán versengése áll. Szaúd-Arábia a Trump-adminisztráció egyik legfontosabb közel-keleti szövetségese az amerikai elnök 2017-es látogatása óta, első hivatalos útja ekkor Rijádba vezetett. Az atomalku iráni felmondása és az amerikai szankciós politika visszaállítása óta Teherán nem áll jól a Közel-Keleten: Jemenben egy nem győztes, Szíriában egy győztes nélküli csata fémjelzi a kapcsolatait, miközben az iraki előretolt bástyája is gyenge lábakon áll. A szakértő szerint egyébként a dróntámadás motivációinak nincs köze az olajárhoz, mert azt sokkal hatásosabban is lehetne befolyásolni. Ráadásul az agresszió éppen az ENSZ-közgyűlés előtt történt, s a támadók azt feltétlenül elérték, hogy az amerikai és az iráni elnök tárgyalását meghiúsítsák. Feledy Botond szerint nem érdemes erős válaszcsapásra számítani Trumptól, jóllehet első „felindulásában” éles hangú Twitter-bejegyzéssel reagált a történtekre: „Az amerikai kormány »csőre töltve« készen áll a válaszadásra a Szaúd-Arábia elleni támadások után”. De nyilván szó nélkül sem hagyhatja az iráni szálakkal átszőtt történetet, hiszen választási év előtt áll. Mind a távol-keleti szövetségesek, mind a rivális demokraták számára mutatnia kell valamit, de nem reagálhatja túl a lépését, jegyezte meg a szakértő, hozzátéve: megfelelő károkozást akár egy kibertámadással is elérhetnek az amerikaiak.
Villámgyors változás
A kőolajfüggőségre épülő világgazdaság, amelynek érdekcsoportjai sikítófrászt kapnak egy-egy olajármegingás hatására, meghaladott. Az elektromobilizáció már jó ideje csipkedi az oroszlán bajszát – ezt Perger András, a Greenpeace klíma- és energiakampány-felelőse mondta lapunknak. A petrolkémiai „lába” is egyre erősebb a szénhidrogének hasznosításának, vagyis a kőolaj gépjárműipari felhasználása számottevően csökken. És ezek még csak nem is környezetvédelmi szempontok, melyek természetesen elsődlegesek a hangos és látványos klímavédelmi programjairól ismert világszervezet számára.
Perger András szerint a központosított villamosenergia-hálózatok helyett is inkább a disztributív, vagyis szétválasztható és kevésbé sérülékeny megújulóenergia-rendszerekre kellene építeni a jövőt. Ez a technológiaváltás akár robbanásszerű is lehet, hiszen a fiatalok már egészen másban gondolkodnak, mint a kőolajkorban felnőtt generációk. Megosztásos kereskedelmi rendszerek érdeklik őket, és inkább vágynak a legtrendibb okostelefonra, mint egy autóra. „Ahogy a Nokiáról sem gondolta volna egykor senki, hogy beleállhat a földbe, úgy a nagy német autógyártókat is érheti meglepetés…”
Ami pedig a klímaváltozást illeti: ha nem változtatunk villámgyorsan, akkor néhány évtized múlva nem kell fűtés az autókba, nem a fejlesztések miatt, hanem mert 40 fok lesz odakint, mondta a Greenpeace kampányfelelőse.
