Irodalmi életművek zárókövei - Bodor Ádám és Czakó Gábor a Nemzet Művésze lett

Publikálás dátuma
2019.11.05. 15:01
A Nemzet Művésze díjban részesült Bodor Ádám Kossuth-díjas író (k), Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere (j) és Vashegyi György, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke az átadóünnepségen
Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
Két Kossuth-díjas író, Bodor Ádám és Czakó Gábor a Nemzet Művésze lett. Vashegyi György Pilinszky Jánosra hivatkozott beszédében, Kásler Miklós Tormay Cécile-re.
„Az alázat az igazi tudás és az igaz megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele. Már a dolgok természetéből fakad, hogy aki feladatán elmélyül − »megfeledkezik önmagáról«. A hiúság, az önzés, az érdek nem csak erkölcsi rossz, de szellemi akadály is, s nem egy kitűnő alkotást fosztott meg attól hiú tökélye, hogy valóban közkincs, halhatatlan alkotás legyen.” A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke, Vashegyi György karmester kedden Pilinszky János költő soraival méltatta a Pesti Vigadóban a Nemzet Művésze díjjal frissen kitüntetett Bodor Ádám és Czakó Gábor Kossuth-díjas írókat, mint akik alázattal teszik közkincsé tehetségüket. Az emberi erőforrások minisztere, Kásler Miklós beszédében úgy fogalmazott: a magyar irodalom azért játszott rendkívüli szerepet a magyar nemzet történetében, mert mindig a magyar emberek életszemléletét, világlátását, törekvéseit fejezte ki – úgymond a nemzet fennmaradását tápláló identitástudatot erősítve. Említette Gárdonyi Gézát, Jókai Mórt, Vörösmarty Mihályt, Madách Imrét, József Attilát és Márai Sándort. „Nem érthetnénk meg a Tanácsköztársaságot sem a Bujdosók könyve nélkül” – méltatta továbbá Tormay Cécile antiszemita művét. (Tormay Cécile jórészt másodkézből szerzett, téves információkon és kitaláción alapuló könyvét sokan, sajnálatos módon, még ma is hiteles naplóként olvassák – nyilatkozta Csunderlik Péter történész júniusban a Népszavának.) Ami a nemzet történetét és a magyar emberek törekvéseit illeti: A Sinistra körzet írója, Bodor Ádám tavasszal megjelent kötetének, a Sehol rendhagyó bevezető novellájában az ügynökakták megismerhetőségét is felveti.
Czakó Gábor Kossuth-díjas író
Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
Egy ilyen magas szintről érkező elismerés mérföldkő egy alkotói pályán, is, még ha életútja vége felé is részesült is benne. Tekinthető úgy is, mint egy boltív záróköve – mondta Bodor Ádám. Az író köszönőbeszédében a sorsnak adott hálát, hogy Erdélyben születhetett, ahol élete felét leélhette: e természeti, történelmi, etnikai és kulturális sokszínűségéről ismert vidék rengeteget élményt, ajándékot adott neki. A 77 magyar rémmese szerzője, a Duna Televízió Beavatás című esszésorozatának szerkesztő-műsorvezetője, Czakó Gábor „nyelvrégészként” is köszönetet mondott: felesége nélkül félember volna, állította megindultan. Bár Kásler Miklós a kormány elismeréseként beszélt a Nemzet Művésze díjról, valójában ez az MMA elismerése, odaítéléséről egy 11 Kossuth-díjas művészből álló bizottság dönt. (Igaz, annak két tagját, Aknay János festőművészt és Eperjes Károly színművészt a kultúráért felelős miniszter delegálta.) A Nemzet Művésze címet egyidejűleg 70 alkotó viselheti, köztük 12 író-költő. A díjjal 655 500 forint havi életjáradék jár 2014 óta.
Frissítve: 2019.11.05. 18:05

Vissza az időben - 1956-ból szól újra a Szabad Európa

Publikálás dátuma
2019.11.05. 11:20

Fotó: Fortepan
Egy egyetemi projekt keretében néhány napig ismét hallható az 1956 történelmi jelentőségű napjairól beszámoló Szabad Európa Rádió adása.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja – mondta be a hírolvasó időnként akadozva 1956. november 4-én reggel, miután recsegve-ropogva sokadszorra is felcsendült a magyar Himnusz a rádió hullámain. Az annak idején a leghitelesebbnek tartott hírforrás reggeli hírszolgálata többször ismételve idézte fel Nagy Imre miniszterelnök jól ismert beszédének sorait: „csapataink harcban állnak”, majd a hazai és nemzetközi tudósítók beszámolóiból és a további felhívásokból idézett, hírt adva az ENSZ rendkívüli üléseiről, és a szovjet harckocsik állandó jelenlétéről, a folytonos támadásokról. A hatvanhárom évvel ezelőtt történt meghatározó jelentőségű eseményekről most mi – akik akkor még talán meg sem születtünk –, első kézből értesülhetünk. Az annak idején rövidhullámon külföldi adókon keresztül közvetített adás teljességgel reggel hattól éjfélig hallható – pontosan azokban az időpontokban, ahogy az akkor elhangzott –, az ELTE Bölcsészettudományi Karának tanárai és diákjai által üzemeltetett Első Pesti Egyetemi Rádió (EPER) hangemlékezeti projektje keretében. A Szabad Európa Rádió (SZER) magyar adásának 1956-os műsorait az átjátszóállomásokon rögzítették és fennmaradásuk annak köszönhető, hogy a német kormány a forradalom után vizsgálatot indított a SZER forradalomban betöltött szerepéről és ehhez bekérették a folyamatosan rögzített adásfelvételeket. A felvételek a vizsgálatot követően évekig egy pincében porosodtak, míg a lappangó, hatvan szalagból álló anyagot a 90-es években felfedezték, és az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) Történeti Interjúk Tára digitalizálta, műsoronként helyreállította, majd közkinccsé tette. Ezt követően az EPER restaurálta és visszaállította az eredeti adásmenetet, amelyet az elmúlt hetekben, és november 12-ig továbbra is online streamen vagy a YouTube-on keresztül hallgathatunk. A rádió magyar osztályának adásait a müncheni stúdióból sugározták, amerikai kormányzati költségvetésből, és az emigrált magyarok készítették azokat. S ahogy arról az EPER is beszámol, a forradalom idején a magyarok kilencven százaléka rendszeresen hallgatott külföldi rádiókat, jelentős részük a Szabad Európa Rádiót. Rendszeresen felmerült azonban az elmúlt évtizedek során, hogy a SZER a magyar forradalmárokban azt a reményt kelthette, hogy nyugatról katonai segítséget kapnak majd. Noha több hivatalos vizsgálat szerint a rádió általában véve nem keltett hiú reményeket a hazai hallgatókban, és nem tehető felelőssé a forradalom kirobbantásában, ugyanakkor az ENSZ vizsgálata szerint azt sugallhatták, hogy katonai segítség érkezik, ezt utólag a műsorkészítők is elismerték. Újabb tanulmányok egyértelműen azt állapítják meg, hogy a SZER újságírói túlmentek az objektív szakmai normákon, és állásfoglalásuk hangoztatásával befolyásolhatták a forradalomban részt vevőket. Utólag az is kiderült, hogy Nagy Imrét túl negatívan ítélték meg. Habár nem volt olyan műsor, amelyben a fegyveres ellenállásra buzdítottak volna, vagy amelyben tényleges katonai segítségről beszéltek, a magyar hallgatók ezt a „sorok között” is kihallhatták. Az ezzel foglalkozó tanulmányok és az EPER is arról számol be, a műsorkészítőket – akik korábban szakmaiságról tettek tanúságot – elragadták az érzelmei, s ezáltal az objektivitás háttérbe szorult. Mint az az egyetemi rádió ismertetőjében is olvasható, az utókor számára már egyértelműnek tűnik, hogy a külföldről más országba közvetített médiának tartózkodnia kell a belföldi felek álláspontjának átvételétől, és az érzelmektől túlfűtött véleményformálástól, sokkal inkább az események közvetítését kell fókuszban tartania, mindkét fél álláspontját megjelenítve. Az újra hallható felvételek ugyanakkor azért is érdekesek, mert megismerhetjük általuk a korabeli rádióadások stílusát, a kulturális és zenei műsorokat, és egyúttal a technikai fejlettség korabeli állását is. Időnként valóban úgy tűnhet, mintha tényleges időutazáson vennénk részt. S noha izgalmas élmény, ha csak egy rövid időre is, a rádióadáson keresztül átélni a forradalmi pillanatokat, érdemes lehet a kimondott szó súlyára, az újságírók felelősségére is gondolni. Már csak azért is ajánlott lehet belehallgatni a rádióadásokba, hogy megértsük, mennyire nem voltak fekete-fehérek az 1956-os események, és az azt körülvevő tudósítások, amelyről a történelemkönyvek, és napjaink megemlékezései gyakran elfeledkeznek. Infó: A Szabad Európa Rádió 1956-os adása november 12-ig folyamatosan hallgatható a www.eper.elte.hu weboldalán, vagy az egyetemi rádió YouTube csatornáján. 
Szerző

Háttal a kornak - Mit üzen a Nemzeti Vértanú emlékműve?

Publikálás dátuma
2019.11.05. 09:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Az emlékezetpolitika ismét a harmincas évek nehézkes és teátrális emlékművével üzen.
Felállították, eltüntették, eltüntették, ami a helyére került, újra felállították. És biztosan fontos, ha ilyen nagy. Annyi szimbolikus teher van rajta, hogy eleve képtelenség tárgyilagosan állást foglalni vele kapcsolatban: itt minden jobbra/balra forduló állásfoglalás reménytelenül valami manifesztummal ér fel. És persze a politika rövidlátóan ezt akarja, ezt akarja ez a visszaállított szobor is, ami eredetileg alig tíz évet töltött a helyén. De most újra itt van a Nemzeti Vértanúk emlékműve, amit először 1934. március 18-án avattak fel. A Kossuth tér sarkán lévő Vértanúk terén korábban Nagy Imre mártír miniszterelnök szobra állt (23 évig), amit aztán az Országgyűlés Hivatala – mint a kiemelt nemzeti emlékhelyek vagyonkezelője –, deportált a Jászai Mari térre (a valahai Marx – Engels szobor helyére). A Nemzeti Vértanúk emlékműve eredeti helyére került vissza, ahol a hatalmas kőpillér úgy áll a Vécsey utca tengelyében, hogy szinte kitakarja az átlátást a Kossuth és Szabadság tér között. A kőpillér tetején a magasban kőkoporsó, a Parlament irányába Hungária nőalakja néz, a Szabadság tér felőli oldalon izmos férfi birkózik egy sárkányszerű szörnnyel, ami nyilván a vériszapos bolsevizmus lenne. Természetesen a magyarázat most is az, hogy az "1944-es állapotot kellett visszaállítani", de ez is csak addig igaz, amíg közelebb hajolunk a felirathoz – ami természetesen nem az eredeti. Az 1945-ben lerombolt emlékművön a „A Fehér Ház kezdeményezésére kegyelettel emelte a magyar nemzet” szöveg szerepelt (Ez a Fehér Ház nem az a Fehér Ház: a szobor felállítását kezdeményező Fehér Ház Bajtársi Egyesület jobboldali tisztekből állt, akik 1919 augusztusában kormányt buktattak, majd tíz évvel később, 1929-ben döntöttek arról, hogy a nemzet vértanúinak emléket kell állítani.) Most az akkor felvésett áldozat nevek is hiányoznak, a szöveg viszont az, hogy "A szovjet fegyverek árnyékában hatalomra került kommunisták által meggyilkolt, megnyomorított, tönkretett, elüldözött áldozatokra is emlékezve újraállította az Országgyűlés 2019-ben". A felújító figyelem természetesen meghagyta a fő feliratot - "A nemzet vértanúinak 1918-1919" -, ami tetszőlegesen teríti szét a Tanácsköztársaság bűneit Károlyitól a szociáldemokratákig – és persze szó sem jut arra, hogy sajnálatos módon bizony a Lenin fiúk mellett a Prónay-féle fehér különítményeseknek is voltak áldozataik.
Potó János történész írta korábban a köztéri emlékművekkel kapcsolatban, hogy az emlékmű hatásának egyik titka a nyilvánosságban és az állandóságban rejlik: a propaganda célpontja az állandó jelenlét a társadalom hétköznapjaiban. Hát, a nyilvánosság rögtön némi gellert kapott, amikor mindenféle vita, előzetes társadalmi konzultáció nélkül nyomták rá a környék, a főváros és az ország lakóira, de még problémásabb, hogy milyen hatást képesek elérni a harmincas évek nehézkes és teátrális nemzeti giccsével. Mert ez a síremlékszerű emlékmű a felújított Kossuth tér sarkán már 85 éve is dagályosan konzervatív volt: a már akkor is lejárt művészeteszmény kábé annyit üzent a mának, hogy viseljük el, amit megint ránk tolt a politika. Ehhez képest Varga Tamás eltakarított, hidas Nagy Imre szobra maga volt a modernitás, hibái ellenére is játékos és térszerű, az emberek már akkor is együtt fényképezkedtek a szoboralakkal, amikor szelfiről még nem is hallottunk. Egy ilyen újrateremtett emlékművel további kérdés az, hogy a hatalmi reprezentáción túl van-e valódi köztéri funkciója? Persze az emlékezetpolitika – de ad árnyékot is, lehet itt leülni? E téren előrelépés, hogy több lett a pad és újabb részt haraptak le az autós zónából a gyalogosok számára – persze a térkő és az óriás kőtömb javára. 1934. március 18-án egyébként az emlékművész Pekár Gyula író és országgyűlési képviselő avatta fel Horthy jelenlétében és az alábbi szavakkal: „Főméltóságú kormányzó úr! Kérem magas engedelmét arra, hogy erről a vértanú emlékről a lepel lehullhasson. Tizenöt golgotás esztendő múltán újra él nemzeti nemtőnk, s amint Hungária ez emlékmű hulló leple alól előtűnik, hogy ez ünnepi percben márványtestvérként […] többi szobrai közé, szívünk mélyéről a hála fohásza buzog fel a magyar gondviselés iránt.”
Nagyjából ennyire emelkedett és XXI. század idegen az emlékmű is. Az a habosított teatralitás, ahogy például a mezítelen férfi szemérmét gondosan takarva küzd a bolsevik sárkánnyal vagy Hungária hatalmas női fő alakja (ősmagyar szoknyás bőrpáncélban, kivont karddal, plusz a fején Szent Korona), aki olyan üres tekintettel néz a Parlament épülete felé, mint egy bérletkép. Nemrég jöttem haza Milánóból, friss még tehát, milyen valahol kívülállónak lenni. Ottani tapasztalat, hogy a régi, az időtől szürkévé patinázott szobrok kiszámíthatóságukkal hullanak ki a figyelemversenyből. Még Leonardo da Vinci sem érdekes a Scala előtti téren, pedig legszebb és termékeny harmincas-negyvenes éveit töltötte ott - a hatalmas piedesztál tetején távoli, nagyszakállú, agg bölcsként áll. A Vértanúk tere is tele van turistákkal, akik fáradt érdeklődéssel próbálják megérteni, mi lehet ez. Nem tudják micsoda, hiszen semmi sem tájékoztat – de biztosan fontos, ha ilyen nagy.