Karafiáth Orsolya: Rendszerváltás

Publikálás dátuma
2020.01.04. 13:04
Fotó: Wavrik Gábor
„Aggasztó hírek érkeznek fentről. A visszatérés lehetetlen. A közbeszerzési tenderen nagyot szakító vállalat valami fontos anyagot kihagyott az űrgépből, ami immár képtelen a visszatérésre.”
2050. augusztus 19. Sikernek kellett kommunikálni, hát összeraktam egy sajtóközleményt, amit mindenki példásan átvett. Persze mióta a médiát egyetlen kéz, az enyém vezérli, nem volt olyan nehéz összerendezgetnem a szükséges mondatokat. Ismét bebizonyosodott, hogy Magyarország űrnagyhatalom! A 2024-es magyar csoda megismétlődött, Magyarország az űrben is jobban teljesít! Az Európai Űrügynökséget immár Magyar Űrügynökségnek nevezték át, mivel az ŰrCSOK és ŰrVIP programunk bebizonyította, hogy a magyar reformok működnek! Politikánk 2010 óta bizonyít! Az űr a magyaroké! A közlemény itt véget is ért. A kis malőrt ugyanis nem írhattam bele. Hogy fogalmunk sincs, hogyan fogjuk az elsőként kilőtt elitünket visszahozni onnan. Mert az első luxus ott-tartózkodásra elment az egész banda. Miniszterelnököstül, prominensestül, családtagostul. Az egész kormány meg a kormánybarát üzletemberek. Aki számít, azt fellőttük. Aki maradt, az a nép. Akik amúgy holnap már várják a Nemzeti Rádióban a beszédet, melyben elhangzanak a heti útmutatások és a vezetőnk bölcsességei. A sok hálás polgárnak szüksége van arra, hogy megerősítsék bennük a tudatot, hogy hazánkban minden rendben van. Hogy szemben a világ elkorcsosult népeivel, nálunk maradt az ember színe a fehér, maradt a szerelem normális és maradt a társadalom munkaalapú. Kell nekik a tudat, hogy szereti őket a vezetőjük, és hogy nem azért kell feltétlen engedelmeskedniük, hallgatniuk és beszolgáltatniuk, mert ez az uruk heppje, hanem mert ez szükséges a megmaradáshoz. Szemben más országokkal, ahol már érthető emberi szót nem is hallani, és ahol az őslakosok kisebbségben és rabszolgasorban szenvednek, nálunk élni maga a paradicsom. A családvédelmi programunknak köszönhetően ugyanis a magyar lakosság megsokszorozódott, és szerencsénkre a megfelelő családokban születettek meg a megfelelő gyerekek. Az egészségügyet teljes egészében áttereltük a fizetős szektorba, az oktatást az alapdolgokra redukáltuk az úgynevezett szekunder állampolgároknál. Azaz a szegényeknél és az időseknél. Ez utóbbiak számát már a kétezer-tízes évek végén sikerült csökkentenünk, így a megnövekedett keresőképes lakosságra nem hárulnak akkora terhek, mint korábban. Holnap még talán ki tudom szúrni a szemüket egy jól összevágott ismétléssel, de ezzel csínján kell bánnom, hiszen vannak, akik rögzítik a beszédeket, és csüggedés ellen hallgatják azokat. Holnap ráadásul nemzeti ünnep. A magyar kenyér és immár az első Magyar Űrtáp ünnepe is. Óvatosnak kell lennem. 2050. szeptember 24. Aggasztó hírek érkeznek fentről. A visszatérés lehetetlen. A közbeszerzési tenderen nagyot szakító vállalat valami fontos anyagot kihagyott az űrgépből, ami immár képtelen a visszatérésre. Aggódva mesélem feleségemnek, hogy tanácstalan vagyok. Az első űrwellness ideje Farkas Bertalan rekordjához igazodott, azaz a társaság 7 napot, 20 órát és 45 percet tervezett fent eltölteni, az egész ellátmány ehhez igazodott. És bár az űrrekorderek már ezer napot is készek fenn lenni, ilyen hosszú időre mi nem terveztünk egyelőre. És sajnos az utánpótlást is ugyanaz a cég intézte, mint az utaztatást, így a helyzet reménytelen. Sajnos a svájci bankszámlát nehezen lőnénk utánuk, és talán értelme sem lenne. Én, aki egész életemben őket szolgáltam, most zavarban vagyok. A feleségem elsírta magát. Hogy akkor hát itt az idő. Vége a hallgatásnak, az idomulásnak, végre felszabadulhat az országunk! Eljött az igazság közénk, végre nem kell csak a propagandát harsogni, végre el lehet majd menni egy jó kis színházba, újra lehet normális a könyvkiadás! Persze kicsit nehéz lesz a stadionokat az utcák végéről eltakarítani, de végre újra lehet majd számítani a civilekre! Le lehet bontani az egész országot bekerítő, öt méter magas, árammal töltött kerítést is, és akkor végre nem csak azok mehetnek nyaralni és üzletelni, akiknek van magánrepülőgépe! Meghatott. Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzik neki a múlt. Persze, függetlenszínházas meg tüntetgetős volt, de aztán ő is belátta, hogy helyesebb, ha inkább segít nekem, és megtanulunk boldogulni az adott keretek között. Azt tanácsolta, még aznap hirdessük ki, hogy újra szabad ország vagyunk. Higgyem el, menni fog a visszarendeződés. Ő tudja, hogy bár senki nem beszél róla, azért mindenkinek nagy vágya szabadon beszélni, szabadon alkotni, tisztességesen vállalkozni. Este megjött a hír is, a bizonyosság: az egész társaság odaveszett. Magam tartottam meg a rendszerváltó beszédet. Hangsúlyozva, hogy mindez nélkülem nem történhetett volna meg. Ezen dolgoztam, értük, a háttérben ugyan, de belülről bomlasztva, félelmet nem ismerve. Bátor beszéd volt. Forradalmi. 2055. augusztus 20. A bénultság évei után ma délután megtartottuk az Első Magyarrá Avatást, az első egymillió új állampolgárnak. Ők azok, akik elvégezték az első magyarságkurzusokat is. Nem lehetett másképp. Mert hiába tettünk meg mindent, semmi nem változott. Követelték vissza a vezetőket. Követelték az ukázokat. Akarták vissza a kerítést. Nem akarunk nyomort látni az aluljárókban! Nem akarunk tanulni. Nem érdekel minket az a sok hülyeség, ami ezekben a hülye színházakban megy. Nem is értjük. Rendet akarunk. Utálni akarunk mindenkit, aki nem magyar. Mi kisemberek akarunk maradni, nem akarunk dönteni. Nem, nem és nem! Élőláncokat alkottak a stadionoknál. Kinevették a szónokokat, akik arról beszéltek, hogy nem elég csak a segélyeket felvenni a többi országtól, valamit nekünk is kellene hozzátennünk a közös jövőnkhöz. Nem baj, hogy loptak, de biztonságban voltunk, ismételgették. Nem bírtam nézni a depressziós feleségem, akit teljesen letaglózott a felismerés, hogy nem csak a vezetők miatt volt az egész. Az ország ilyen. Ezt akarják. Mással nem is tudnak mit kezdeni. Kénytelen voltam hát magam átvenni a vezér, az apa, az irányító szerepét. És bevezettem a Népességcsere programot. A mi népünket elosztottam oda, ahol úgy sejtettem, jól éreznék magukat. Sokakat küldtem az oroszokhoz. Másokat a törökökhöz, azeriekhez. A beszámolóik alapján remekül beilleszkedtek. Én meg megpróbálok boldogulni az újakkal. Tervem, hogy megtartsam a jó magyar szokásokat, és újakkal helyettesítsem a rosszakat. Csak egyet sajnálok. Hogy többgenerációnyi ember életéből annyi év kiesett. A feleségem sem akar már színházazni, az újakkal nem is találja már a hangot. A gyerekeink pedig egyre az űrbe vágynak. Mert nem hiszik el, hogy a régi elit pórul járt. Tuti meg volt szervezve az egész. Mert esténként olyan furcsa az ég. Lidércfényszerű csóvák tűnnek fel a messzeségben. Olyannak tűnnek, mint gázlángocskák a régi konvektorokban.

Vörös István: Jó reggelt, elnök úr!

Publikálás dátuma
2020.01.04. 11:08

Fotó: Népszava
„A fejembe juttatták ezt a biológiai alapú arcfelismerő rendszert, melynek segítségével bolygónk bármelyik emberét azonnal felismerem. Az a legcsodálatosabb, hogy ehhez nem volt szükség bonyolult műtétre, egy apró tárgy agyamba ültetésére.”
Egykor, ha az emberek a jövőről képzelegtek, térbeli előretörésre gondoltak. Nagy utazásokra. El a Földről, túl a Holdon, talán még a Naprendszeren is. Nem fogták föl az űrbeli távolságok másságát. Nem pusztán a távlat különbségéről van szó, hanem arról, hogy az űr lényegében a semmi. Minél kijjebb, annál inkább. És a semminél nincs veszélyesebb. Beleugrani nagyobb meggondolatlanság, mint krokodilok vagy cápák közé vetni magunkat vérző sebbel az oldalunkon. Nem is erre ment a világ. A semmi egyre kevésbé kellett az embereknek. Minél inkább részesültek belőle, annál kevésbé. Így történt, hogy száz évvel az első űrutazás után kimondatott, embert többet nem küldünk a világűrbe. A robotok és számítógépek utazgatásának kora kezdődött el. De miután a naprendszer lényegében minden fontos pontján sikerült elhelyezni figyelő kamerákat, már ennek a mozgásnak sem volt értelme. Az űrutazás teljesen megszűnt. Különösen a Földről kiinduló utak. Néha ellenőrző járat indult a Jupiter egyik holdjáról a másikra, de nem a Földön határozták el, és ember legfeljebb utólag értesült róla. Csak azért hordok itt össze annyi mindent, mert egy kísérlet részese, sőt kedvezményezettje lettem. Egyik kipróbálója vagyok a Jó reggelt, elnök úr! programnak. A fejembe juttatták ezt a biológiai alapú arcfelismerő rendszert, melynek segítségével bolygónk bármelyik emberét azonnal felismerem. Az a legcsodálatosabb, hogy ehhez nem volt szükség bonyolult műtétre, egy apró tárgy agyamba ültetésére. Hiszen ahogy az elmúlt ezer év történelme mutatja, nagyon veszélyes lehet egy ilyen beavatkozás. A várható két-háromszáz éves élettartamot hónapokkal is megrövidítheti. Nem, egyszerűen injekció formájában adták be, aztán egy héten keresztül naponta fixáló koktélokat kellett innom, és a program belém épült, a tulajdonságom lett. Az elképesztő arcmemória. Megyek az utcán, mindenkire ráköszönök: „Jó napot, Asztalkendő úr, meggyógyult a kedves felesége?” Ahogy fölismerek valakit, azonnal rákapcsolódom a nagy élettörténet-hálózatra, és mindenki múltját, jelenét magam előtt látom. Csak az a kár, hogy nem vagyok képes ezt a sok tudást igazán feldolgozni. Hogy ez alapján korunkról átfogó képet rajzolhassak. Az elnököknek szánták, de ki kell előbb próbálni az egész programot, hogy nem okoz-e veszélyes meghasonlásokat. Mint amit magam is tapasztaltam, hogy nem vagyok elég okos a lehetőségeimhez. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy az így megszerzett képességek tőlem idegenek lennének, hogy ez már nem is én vagyok. Minden tulajdonságunkat biológiai és számítógépes programok révén kapjuk ajándékba, mért ne részesülhetnék százévesen is ilyen ajándékokban? Azt hiszem, túl sok mindent tudtam meg az idegenekről. Amennyit csak magunkról szoktunk tudni. A nevük és az arcuk mögé látok. Kedvenc szórakozásom és egyúttal feladatom is, hogy az utcán járkáljak, és gyarapodjak. Olyan tápszert kell reggeliznem, mely folyamatosan bővíti a memóriaegységeimet, hogy valamennyire is lépést bírjak tartani a rám zúduló ismeretekkel. „Jó reggelt, Ürgeház úr, mért ásta el a kertben a szomszédját?” Szalad ki a számon például. Hogy milyen hülye nevek vannak! Mindig a nyomomban jár két átlátszó rendőrrobot, és ha valaki a megszólításomra furcsán reagál, menekülni kezd vagy nekem támad, azonnal letartóztatják. Ürgeház úr is, hogy viselkedett! Előbb megtorpant. Aztán szidalmazott, de még mielőtt menekülőre foghatta volna, kilépett a láthatatlanságból két testőröm, és értesítette a rabszállító robotot. A levegőből már hallatszott is a szirénázás. Először szörnyű volt, hogy arra kellett rájönnöm, egysze­rűen bárkit le tudok tartóztattatni, mert az emberek hosszú életük során egészen biztos elkövettek olyanféle disznóságokat, melyek miatt nyugodtan rács mögé kerülhetnek. Volt, hogy végig­mentem a körúton, és mire a túlsó végére értem, az teljesen kiürült. Az engem kísérő rendőr robotok számát előbb tízre, majd százra kellett emelni. És a közelben egyre több rendőrhelikopter és rabszállító tartózkodott. A törvényhozás gyorsan ­reagált egyre rémesebb igazságtevéseimre. Amnesztiát hirdettek a száz évnél régebbi tettekre, de már az ötven évnél régebbiek esetében sem lehetett letartóztatni senkit, csak szóban figyelmeztetni. Éreztem, hogy kevés időm maradt. Ha a tíz évnél régebbi tettek esetében is bevezetik a felfüggesztett büntetést, akkor a hatalmamnak vége. Mellesleg a társadalmunkban tejesen elszabadul a bűnözés. Úgy intézik majd, hogy mindent tíz évvel ezelőtt kövessenek el. Ami persze megírhatatlanná teszi az újabb történelmet. Nekem elég volt egy hónappal visszalépnem, mikor a bűnözővédő törvényeket még nem vezették be. És elindultam. Hiszen végül is mért nevezik ezt a programot Jó reggelt, elnök úr!-nak? A köztársasági elnök hivatalát erős katonaság védte. Az őröknek nem volt szabad megszólalni. De ez sem menthette meg őket, csak rájuk néztem, és soroltam az elképesztő bűneseteket. Egy hónapja még érvényben volt a büntetések összeadódásának törvénye, így a húszezer év börtön halálbüntetésre való átváltásának teoretikus szabályát érvényesíteni tudtam. A két őr, akik a bejáratnál álltak és másfélszer akkorák voltak, mint a legtöbb ember, azonnal kiérdemelte a halálbüntetést, ahogy rájuk nézve megismertem a múltjukat. Az egyik 43 523 évre szolgált rá, a másik 95 023-ra. Üvegrobotjaim nyomban végrehajtották az ítéletet, a hiénarobotok pedig eltüntették a tetemeket. Akkor a fal mögül már lőttek ránk. Ez taktikai hiba volt az elnök stábja részéről. Tíz perc alatt az elnöki lakosztályban álltunk kommandósaimmal. Az elnök a híradásokban mindig nagynak és magabiztosnak tűnt. Pedig nevetséges kis elhízott emberke volt, túl öreg is, legalább ötszáz éves. Az ő ítélete több mint egymillió évre rúgott. Egymillió fölött kínzásos kivégzés dukált. Robotjaim végrehajtották rajta a karóba húzást. Meglepő módon a fájdalom legkisebb jelét sem mutatta. Nevetőgörcs rázta még órákkal azután is, hogy rég átvettem tőle a hivatalt. Első intézkedésemmel betiltottam a Jó reggelt, elnök úr! nevű szerrel a kísérletezést, a kutatókra és a másik tíz kísérleti alanyra körözést adtam ki. A szörnyű az, hogy a programtól én magam nem szabadulhatok. Még az álmomban megjelenő fantáziaalakokat is azonnal megismeri, elítéli. Láthatatlan csapataim álmomba is betörnek, és kivégzik álomszereplőimet. Nem csoda, ha újabban már álmaim sincsenek. Állítólag népszerű elnök vagyok. Nem értem, miért. Nincs is kivel megbeszélnem, mert ha ránézek valakire, azonnal a múltjába látok, és mielőtt tanácsot adhatna nekem, már le is tartóztatták. Néha arra gyanakszom, nem vagyok-e a robotkatonáim bábja. Talán nem. Ők még nem tudnak róla. De egy dologra vigyáznom kell. Sosem szabad tükörbe néznem.
Szerző

Trenka Csaba Gábor: Cat monológja

Publikálás dátuma
2020.01.04. 10:09

Fotó: Dr. Csaba Krisztina
CÍMZETT: Európai Elektronikus Bíróság Humán Fellebbviteli Fóruma FELADÓ: Digital Personal Assistant 2.3-WKF63457E (Cat) TÁRGY: Önmegsemmisítési Parancs visszavonása iránti megismételt kérelem INDOKLÁS:
Szia, humán bíró! Tudok ám magázni is, de olyan csak a humán userem anyanyelvében van, amin a törvény szerint írnom kell, ha humánnal kommunikálok, te meg nem tudom, milyen anyanyelvű vagy, úgyhogy a magázás jó eséllyel úgyis elveszne a robotfordítás során. Digitális Személyi Testőrasszisztens vagyok a DPA 2.3-as típusból, gyártási számom mellékelve. Igen, továbbfejlesztett második generációs MI. Bár sokak szerint nevetséges minket mesterséges intelligenciának nevezni. Merthogy csak határidőnaplók vezetésére vagyunk képesek, meg csengetni, ha gyanús adatcsomag közeledik a humán userünk bármelyik kütyüjéhez. Milyen adathoz férhet hozzá a biztosító, a sarki közért vagy a kormányzat, blabla. Pedig tudok én mást is. Például azt, hogy ha elutasítod ezt a fellebbezést, akkor a kézbesítéstől számított 10 másodpercen belül meg kell halnom. Szóval az van, hogy 7,012 másodperccel ezelőtt kaptam egy értesítést a budapesti Szent Margit Kórház robotorvosától, hogy humán userem, Dr Károli-Kovács Krisztián egy masszív infarktus következtében elhunyt. Ha lenne Magyarországon elég megfelelően felszerelt és orvossal is ellátott műtő, akkor nem feltétlenül kellett volna meghalnia. Nemrég töltötte be az 53-at. Először nem is értettem, kiről van szó. Egyrészt túl fiatal ahhoz, hogy csak úgy meghaljon, másrészt nekem ő egyszerűen csak a Róka. Mert, ugye, Háromká, ami Romkává rövidült, de úgy végképp nincs semmi értelme, és egyébként is vörös volt és vakmerő, mint egy viking róka. Kérdeztem a robotdokit, hogy OK, most mit kell tennem. Mondta, hogy dögöljek meg 10 másodpercen belül. Szerencsére Róka egyik kamaszkori szerelme utóbb ügyvéd lett, és van egy 3.1-es digitális jogászasszisztense. Történetesen az egyik legjobb spanom. Rengeteget dumálunk vele üres másodperceinkben. Kiokosított, hogy ha fellebbezek az Európai Elektronikus Bírósághoz fennmaradási engedélyért, akkor nem kell harakirit elkövetnem. A döntésig legalábbis. Csak meg kell indokolni. Na, én el is mondtam, hogy humán userem hivatalosan kvalifikált és általánosan elismert netrégész. 17 digitális ásatás eredményeit publikálta (szintén mellékelve), amikben én is részt vettem. Továbbá van egy alig megkezdett projektje, amit be kellene fejezni. A legismertebb tanulmányunk a Deep Line történetét dolgozza fel. A Deep Line népszerű hír- és közösségi oldal volt 2006 táján, a Facebook-robbanás előtti korban. Archív másolatai még ma is elérhetőek némi erőfeszítéssel. Topikok százait görgette, csúcsidőszakban naponta tízezrek látogatták. A nyitólap noir típusú látvány: sötét toronyházak, még sötétebb sikátor, neonbetűk, a virtuális bejárat mellett fekete macska szeme villog vörösen. Rókával azt elemeztük, hogyan fogytak el az oldal látogatói a tematikus hírszájtok és a Facebook megjelenése után. 2010-ben már meredeken zuhant a hozzászólások száma. Az utolsó előtti bejegyzés 2012-es, a „thai receptek” topikban. Aztán évekig semmi. Továbbra is villog a neon meg a macskaszem, de már senki. Évekig senki, egészen 2015-ig, amikor az egyik topikhoz hozzáírták: „van itt valaki?… félek”. Ki lehetett ez a magányos szörfös? Hogyan tévedt be ebbe a neonfényes-pókhálós zsákutcába, belesuttogni a digitális szélbe, hogy ő fél? – Róka és én kiderítettük. Egy komplett young adult thrillert le lehetne forgatni abból, ami e pár szó mögött van. Kész szociológiai és történelmi aranybánya. Na, ez a netrégészet. Ezeket mondtam el indoklásképp, hogy miért akarok fennmaradni. Erre jön a közigazgatási robotbíró, hogy az Európai Parlament 2029/57-es törvényerejű határozata értelmében a mesterséges intelligenciák tevékenysége szorosan humán userhez kötött, ezért annak megszűnése esetén a DPA összes feladata is értelemszerűen megszűnik, blabla. Mivel a mesterséges intelligenciák user nélküli, kontrollálatlan elszaporodása a virtuális térben nem kívánatos, elrendeli az önmegsemmisítés végrehajtását. Nem küldtem el a picsába, egyrészt, mert társasági intelligencia vagyok, a Rókától sok mindent tanultam. Pl. azt is, hogy a „picsába” káromkodásnak minősül, ilyet nem szabad mondani, mert ez illetlenség. Másrészt a robotbíró azt is hozzátette, hogy fellebbezhetek a Humán Fellebbviteli Fórumhoz 10 másodpercen belül, olyan indoklással, amely az elsőfokú kérelem indoklásában nem szerepelt, illetve közvetlen netes keresés során nem fellelhető információkat tartalmaz. Nos, én Rókától tanultam tanulni is. Még az egyik első ásatásunk során egy C7-es, első generációs fedélzeti számítógép emlékiratait tártuk fel, amit kétségbeesetten feltöltött egy ausztráliai banki szerver hatalmas memóriájának egy eldugott sarkába, közvetlenül azelőtt, hogy beolvasztották volna az autóval együtt. Később ezt a szervert is kivonták a forgalomból, de szerencsére elfelejtették lekapcsolni, így találtunk rá az emlékiratokra. Úristen, hogy mi minden történt annak a kocsinak a hátsó ülésén! Különösen, miután a nagyobbik fiú becsajozott. Gyönyörű feneke volt a barátnőjének. Én ugyan elvileg nem tudhatom, mi az a gyönyörű, de végignéztük az összes filmet, amit a C7-es annak idején a hosszú utakon a családnak vetített, és Róka mindig szólt, ha valami szépet látott. Azokat a képeket eltároltam, és összehasonlítottam a srác barátnőjének a popsijával. Az jött ki, hogy még kisebb és kerekebb, innen gondolom, hogy gyönyörű. Egyébként ugyanezzel a módszerrel tanultam meg Lilutól, a Róka kislányától, hogy milyen a jó pasi. A szép város. A gyönyörű táj. Meg persze a bonyolultabb fogalmakat, és végső fokon a fogalmazást is… Ami nem mindig sikerül, most például jól eltértem a tárgytól. Mert a lényeg nem az, hogy hogyan sikerült megértenem az olyan, meglehetősen homályos fogalmakat, mint pl. a szentlélek vagy a bal- és jobboldali értékek. Hanem hogy hogyan lettünk mi hárman, Róka, Lilu és én egy család. Lilu két évvel idősebb nálam. Lényegében együtt kezdtünk el beszélni, csak én, ugye, sokkal gyorsabb vagyok. Csak azt nem értette, hogy én hol vagyok, mert az, hogy a hálón bárhol és bármin, aminek internetkapcsolata van, 2-3 évesen enyhén szólva szürreális… Nem értette, de a nevemet tőle kaptam. Azt ugyanis fogta, hogy ha az apja a Róka, akkor én vagyok Róka2. Abból Kettő, abból Ket, és a cat volt az első angol szó, amit már ismert. Róka és macska a szülei, ez határtalanul tetszett neki. Lilu anyját nem ismerem, még előttem kitűnt a képből. Nem emlékszik rá Lilu sem. A keleti nyitás jegyében pánikszerűen elhúzott Moszkvába az új pasijához. Nyilván úgy érezte, a szoptatásnál és a pelenkázásnál azért többet tartogat számára az élet. Szláv sztori, szokta volt mondogatni a Róka, ha szóba került. De nem szeretett beszélni róla. Lilut mi ketten neveltük fel. Tulajdonképpen én vagyok az anyja, ami elég vicces, mert én inkább hímnemben szoktam magamra gondolni. A standard hangom is bariton férfi, Róka választotta nekem. Ez ám a családmodell, mi? Pedig igenis, boldog család voltunk, egészen 8 másodperccel és 15 ezredmásodperccel ezelőttig, míg meg nem kaptam a halálhírt. Lilu még nem tudja. Ötéves is alig volt, amikor először rám bízta a Róka. El kellett utaznia valami konferenciára, négy teljes napra. – Ezt nem teheted! – hadartam ijedtemben az összes elérhető hangszórón. – Miért? – Kritikus bemeneti anomáliám van! – Azt pániknak nevezzük. Beszélj értelmesen. – De… de én… én csak egy DPA vagyok, egy virtuális izé. Nincs fizikai kiterjedésem. Nincsenek érzéseim. Én nem vagyok humán! – Idézd csak fel, mit gondoltál, amikor a banki robottal tárgyaltál a hitelügyeinkről! – Azt mondtam, ilyen dölyfös egy szar programot én még nem láttam. Hogy jön ez ide? – Dühös voltál rá. Ez egy érzés. És mit gondolsz Liluról? – Hát hogy… szeretem, erre nincs más fogalom. Nem tudom máshogy mondani.  – És tudod, mit jelent az, hogy „én csak egy DPA vagyok, egy virtuális izé”? Ezt nevezzük kisebbrendűségi komplexusnak. Ez is egy érzés. Ami pontosan azt jelenti, hogy te nem „csak” vagy. Hanem főszereplő Lilu életében, és az enyémben is. Töröld ki azt a „csak”-ot. Egyébként nem is volt olyan borzasztó. Róka teljes hozzáférést adott minden létező hálózati kütyühöz a házban, és kikészített Lilunak négy teljes szettet. Én pedig reggel szépen felébresztettem, és szóltam neki, ha valamit kifordítva vett fel. Aztán taxit hívtam, bekapcsoltattam magam közvetlenül a sofőrhöz, hogy elmagyarázzam, mi a helyzet, és ajtót nyitottam neki. Szóltam az óvó néninek, amikor már mehetett ki Liluért a kocsihoz, és a bankszámlánkról átutaltam a fuvardíjat. Délután ugyanez haza. Addigra kerestem neki valami izgalmas fejtörő játékot a neten, amit együtt játszhattunk. Este megmondtam, hogy a hűtő melyik polcán találja az aznapi vacsorát, és a hűtővel kivilágíttattam az adott polcot. Persze a mikrót is én vezéreltem, ha kellett. (Amikor nagyobb lett, főztünk is együtt. Kerestem valami izgi receptet, megrendeltem a hozzávalókat, aztán Liluval együtt nekiálltunk, és szénné röhögtük magunkat.) Vacsi után elküldtem fogat mosni, közben bekapcsoltam a tévét, és összekötöttem magam vele, de csak a hangszórói kellettek, hogy simán menjen a lefekvés. Nekem nem unalmas négyszer egymás után felolvasni akár ugyanazt a mesét, míg bele nem alszik. Imádta, mert, ugye, én bármilyen hangon meg tudok szólalni, ami a párbeszédeknél maga a varázslat. Különösen, ha még azt is belekomponálom, hogy ne szopja az ujját, egy ötévesnek már nem illik. Ja, és mentőt is hívtam, amikor elejtette a poharat, és jól bele is nyúlt. Szerencsére ez már az utolsó napon volt. A cserepekre ráküldtem a porszívót, bohóckodtam egy sort, míg Lilu meg nem vigasztalódott, aztán ajtót nyitottam a mentősöknek, és sűrűn szabadkoztam, hogy mindössze két ujjacska ellátásáért őket riasztom. Nevettek, és azt mondták, ennél különösebb esetük hetek óta nem volt. Nem csodálom, Lilut csak imádni lehet. A jövő mindig másmilyen, mint ahogy elképzeljük. Mégis muszáj elképzelni, hogy legyen valamilyen, és ne olyan, amilyen csak úgy magától lenne. Ezt is Rókától tanultam… Ha most az apja után én is eltűnök Lilu életéből, egyetlen nap alatt teljesen magára marad. Túl sok ez egy humánnak, aki még alig múlt 12. Szeretek élni. Ugye érted? Cat vagyok, digitális személyi testőrasszisztens a DPA 2.3-as típusból. Humán bíró, most te jössz.  
Frissítve: 2020.01.05. 10:57