Előfizetés

Láthatóvá tétel - Szalay Zoltán fotóalbuma Parti Nagy Lajos képmelléírásaival

Tölgyesi Gábor
Publikálás dátuma
2020.01.09. 12:30
az Erzsébet híd építése (1964)
Fotó: FORTEPAN/ADOMÁNYOZÓ: SZALAY ZOLTÁN
Van, hogy a lottóötös nem hoz szerencsét. Szalay Zoltán fotóalbuma viszont olyan telitalálat, ami akár boldoggá is tehet.
Az olvasás ünnepnapja, mikor egy olyan könyv kerül a kezünkbe, ami pontosan megfogalmaz egy régóta bennünket nyugodni nem hagyó gondolatot, megválaszol egy kérdést, amit talán még csak artikulálni próbáltunk magunknak. A múlthoz kötődő ambivalens emlékeink egyszerű, de nem elégséges magyarázata, hogy akkor épp gyerekek, fiatalok, szerelmesek, reménybeliek és reménykedők voltunk. Bár sorsunk a mindennapi kenyerünket a nagy szürkeség generálszószába is tunkolta időnként, az élet édességét a legszomorúbb menzán is kiérezhettük. Szalay Zoltán fotográfus az 1950-es évek közepétől 2017-ben bekövetkezett haláláig e titok nyomában járt. Láthatóvá tette az életet, a nagybetűst, amit észrevett banalitásban és ünnepben, örömben és gyötrelemben egyaránt – minden lehetséges helyzetben, pillanatban és szegletben. Spiró György még az album múlt évi bemutatóján erről úgy fogalmazott: „A szemet edzeni kell a látáshoz, a városban, a munkahelyen, a gyárban azt kell észrevenni, ami valódi.” A magyar sajtófotó kiállítások és pályázatok életre hívójának pedig nagyon edzett szeme volt. Édesapja nyomdokaiban járva hajóskapitány lett volna, ha nem kapja meg az osztályidegen bélyeget – gimnazista helyett segédmunkás lehetett. Aztán sokáig úgy járta a falvakat, hogy igazolványképeket készített. Élt a lehetőséggel, hogy megismerje, megszeresse az embereket, a valóságukat. Amit persze a politika szeretett volna kiretusálni. Mert hát mit kezdjen azzal a propaganda, hogy a dolgozó nép egy része a kommunizmus egyetlen járható – az alkoholizmus − útján támolyog? Ezt bemutató, Fizetésnap című sorozatának a publikálását éppúgy megakadályozták felsőbb utasításra, mint az Ingázókat. Mai szemmel nézve e képek költőiek, megkapók is, akárcsak a beteljesületlen, hajós „szerelem” megidézése paksi halászokkal, tiszai tutajosokkal és árvízzel –„ahogy egy parasztház letérdel, üres szomorú vályogállat.” Talán nem is fogalmaznak olyan érdesen, mint ahogy azt időnként a Budapesti Iskola dokumentumfilmesei tették. De ütnek – szíven is. Szalay Zoltánnak a Kossuth Kiadónál megjelent, sorban hetedik albuma, az Azok a hatvanas, hetvenes évek nem néhány óra alatt átlapozható könyv. Nem nosztalgiakötet, inkább esszencia, amelynek hatását Parti Nagy Lajos ihletett, irodalmi – ám nem irodalmias – szövegei, „képmelléírásai” csak fokozzák. „Rá lehet ülni egy másik életre, mint egy Pannónia­motorra?” – veti fel az első vidéki öttalálatos szelvény tulajdonosainak portréjához, ami egy falusi otthon egykori miliőjét is ügyesen megragadja. És ha nem is ismerjük a történetet, a szerencse miként sújtott le a Rusznyák családra, megsejthetjük soraiból. A négy fejezet – 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás, és a 3x8 órán túl – olyan történetet mutat be, ami sokunk közös története. Az Ifiparktól kezdve Gobbi Hildáig és a Nemzeti Színház felrobbantásáig, a játszótéren gyerekeket igazoltató rendőrtől kezdve a málló vakolatú házakig és a mindennapokkal küzdő „kisemberig”-. A válogatók arra is figyeltek, hogy a képek azt a fiatal korosztályt is megszólítsák, amely jobbára álhírekből ismerheti ezt a korszakot. E könyvnek a családi fotóalbumok mellett van a helye. Infó: Azok a hatvanas, hetvenes évek Szalay Zoltán fotóalbuma Parti Nagy Lajos képmelléírásaival Kossuth Kiadó, 2019 Szerkesztő: László Ágnes Képszerkesztő: Kincses Károly

A Vígszínházban búcsúznak Gesztesi Károlytól

nepszava.hu
Publikálás dátuma
2020.01.09. 10:44

Fotó: Youtube/TV2 Magyarország
A színművész temetésére csak a szűk családot várják, ezért külön róhatják le a kegyeletüket a kollégák és a rajongók.
Gesztesi Károly családja együtt, egyetértésben hozta meg a döntést, miszerint a színművész temetése annyira szűk körű lesz, hogy még a barátok sem lesznek jelen. Ezért a hozzátartozók azt kérték a Vígszínház vezetőségétől, hogy hadd lehessen ott a búcsú – tudta meg a Bors. A lap azt írja, Eszenyi Enikő az aláírásával már hivatalos meghívót is küldött a kollégáknak. A Vígszínház Házi Színpadán január 13-án, hétfő este 19.00–23.00 között emlékeznek Gesztesi Károlyra, aki 1994 és 1998 között volt a társulat tagja. Állítólag a színpadon folyamatos vetítéseket tartanak a színész fotóiból, s itt találkozhatnak azok, akik valaha együtt játszottak, jó kapcsolatot ápoltak Gesztesivel. Ez az esemény nem nyilvános. A tervek szerint aznap a rajongók is leróhatják a kegyeletüket a színház Pannónia utcai oldalán virággal és gyertyagyújtással.

Etnikai konfliktusokról maszk nélkül

Balogh Gyula
Publikálás dátuma
2020.01.09. 10:00

Fotó: ANDRA SALAORU
Az elmúlt év kiemelkedő színházi projektjének bizonyult a 99,6 % című kolozsvári független előadás, amelyet a Reactor elnevezésű formáció jegyez. A téma a román magyar együttélés, ahogy a mai fiatalok látják.
Szűk tér, földön ülő fiatalok különböző testhelyzetekben. Románok és magyarok. Mindenki saját magáról mesél először, aztán egyre mélyebbre megyünk. Egymásba érő történetek, monológok, dialógusok követik egymást. Előítéletek, megbélyegzések, barátságok, szerelmek. Hogyan él együtt két nemzet, egyáltalán lehet-e együtt élni. Ezekre a kérdésekre kereste többek közt a választ a kolozsvári Reactor 99,6 % című előadása, amely a Trianon évfordulóra született. A Reactor elnevezésű színházi formáció, egy néhány éve Kolozsváron létrejött független csoport. Fiatal alkotókkal dolgoznak, új darabokat hoznak létre, illetve fejlesztenek. Az előadások szereplői konkrét projektekre jönnek össze, többségében román nyelven játszanak, de sokszor kapnak lehetőséget magyar színészek is. Ez így történt a 99,6 % című előadásban is, amely tavaly Budapesten is vendégszerepelt. a DunaPart Platformon, illetve még előtte, elsőként érdemelte ki a Halász Péter-díjat. - Sokfélék vagyunk, Erdélyből és más helyekről jöttünk, de most az a közös bennünk, hogy mindannyian Kolozsváron élünk - meséli Adorjáni Panna, az előadás egyik szereplője. - A projektnek felvállaltan nincs rendezője, azt gondoltuk, hogy az előadást demokratikusan, együtt hozzuk létre, amit egy kilenc fős kísérletnek tekintettünk. Olyan is előfordult, hogy egy jelentről szavaztunk, de inkább hosszú beszélgetések és viták előzték meg a végső döntést. Az előadás kulcsa a személyesség. Erről Bogdan Olarson így beszélt: a felkészülés fontos része volt egy közös tábor, ott ismerkedtünk meg igazán egymással. Előtte mindenki végzett saját családi kutatást, igyekeztük megtudni, ki honnan jött, sőt még DNS tesztek is készültek rólunk, végül ezek az eredmények az előadásba is bekerültek. Az én édesanyám magyar-román családból származik, az édesapám román. A nyelveket is párhuzamosan tanultam meg. Ebben az előadásban fontos szerepet kap az etnikai konfliktusok tematikája, ebből a szempontból abszolút kívülállónak éreztem magam. Talán ezért is beszélek az előadásban végig angolul. - Végig nagyon meztelennek, maszk nélkülinek érzem magam – mondja Ötvös Kinga. - Nem egyszerű idáig eljutni, A családban nem szoktunk Trianonról beszélni, inkább legendának, vagy még inkább tabunak számít. Nagyon sokáig bántott, hogy nem beszélek helyesen románul, ez az érzés az iskolában tovább hatványozódott. Aztán egyetemen már elengedtem ezt a szorongást, akkor tanultam meg igazán románul. - Azért nehéz, mert személyes ugyan a jelenlét, de nem csak önmagunkat képviseljük, hanem a csapatot is – fogalmaz Adorjáni Panna. - Minden szöveg, ami az előadásban elhangzik, a próbafolyamatban végzett gyakorlatokból született. Minden nap más hozott bemelegítő feladatokat, egyfajta rotációs rendszerben dolgoztunk. Magyar óvodába, általános és középiskolába jártam, aztán kerülten a románnak számító művészeti egyetemre Kolozsvárra – emlékezik Csala Hermina. Ott nagyon befogadóak voltak. Jó helyzetekből jövünk, ahhoz képest, hogy milyen történeteink lehetnének – teszi hozzá Adorjáni Panna. - Ez a nagyszüleink traumája volt, mi ennek a poszt traumatikus hatását érezzük igazából. Nem a trauma emlékétől szenvedünk, hanem a traumatizált családjainktól és attól, amit ők ránk hagytak. És attól a rendszertől, ami emiatt a trauma miatt született.
De azért megjelennek felkavaró gyerekkori emlékek az előadásban, például épp Adorjáni Panna mesél el egy iskolai konfliktust, amit ötödikesként élt át. - Persze a mi életünkre is hatással van a kisebbségi lét, de talán mégis van bennünk egy olyan jellegű nyitottság, vagy frissesség, amely az előző generációkban ezzel a kérdéssel kapcsolatban még nem lehetett meg – teszi hozzá. - Olyan nincs közöttünk, akinek nagyon halvány gyerekkori élményen túl más emléke lenne az 1989 előtti romániai eseményekről. Mi már tényleg egy másik generációhoz tartozunk. A produkciónak ezzel együtt felkavaró a hatása. Sokan odajönnek hozzánk az előadás végén és megölelnek – mondja Bogdan Olarson . Fontos szerepet kap a zene, az egyik csúcspont, amikor egy román és moldvai csángó népdal egymásba ér egy duett erejéig. Egyszerre fájdalmas, felemelő és költői. Az előbbi egy szerelmi dal két madár metaforájára, a másik pedig arról szól, hogy mi történik ha idegenek közé megy valaki. - A szüleim számára inkább az volt traumatikus, amikor a kilencvenes években Magyarországra jöttek munkát keresni és elutasítással találkoztak – meséli Csala Hermina. - Reméljük, hogy minél több helyen és többször tudjuk játszani, El szeretnénk vinni olyan helyekre, illetve megmutatni olyan embereknek, akiket mélyen érint ez a téma – fogalmaz Ötvös Kinga. A legfontosabb, hogy végre tudjunk komolyabb konfliktusokról is nyugodtan és megfontoltan beszélni – talán ebben segíthet igazán ez az előadás – jegyzi meg Bogdan Olarson.

Infó

99,6 % Reactor – Kolozsvár  Szereplők: Adorjáni Panna, Raul Coldea, Csala Hermina, Radu Dogaru, Petro Ionescu, Bogdan Olarson, Ötvös Kinga, Oana Mardare, Adi Tudoran