Előfizetés

Orosz akcentussal hívták éjjel, hogy a farkasokat letartóztatják

Belicza Bea
Publikálás dátuma
2020.01.11. 15:02

Fotó: Hartyáni Emőke
Emőke mezítláb is eléri a 212 centit, ez is kritérium volt a felvételijén. Pedig nem kosárlabdázott, hanem repült. A Malévnál kezdett, aztán egy arab társasággal járta be a világot és kóstolt bele a luxusba. Tíz év után hazaköltözött, tizennégy éve állatokat reptet. Negyven fölött balettal és jégtánccal fiatalodik.
Hartyáni Emőke nemrég tért haza Chicagóból, ahol a légi kisállatszállítók között egyetlen magyarként vett részt és mondott beszédet. A találkozón mindenki állatbolond volt. „Mi családtagokat szállítunk, szőrös, tollas gyerekeket” – így tartják. Azt mondja, megható, amikor egy út után találkozik az állat és a gazdi. Főleg kutyáknál látni a kitörő boldogságot. „Sírás, tombolás, őrült kavalkád van percekig. Legutóbb egy papagájt láttam rikácsolni és ugrálva bújni a gazdájához, egészen hihetetlen látvány volt” – meséli. Úgy gondolja, az állatszállítás kicsit stresszesebb, mint a légiutas-kísérő munka. Szerinte a stewardess tulajdonképpen egy mosolygó katona, akinek megmondják, mit csináljon. Az állatok reptetéséhez viszont krea­tívnak, önállóbbnak kell lenni.  

Felszállás a Malévra

Neki a repülés egy csoda. Drámai erővel hatott rá már az első út is. Hosszú évekig dolgozott légiutaskísérőként. „Lenyűgöző milyen gyorsan lehet eljutni távoli helyekre a levegőben. Akkor kezdtem repülni, amikor a régi nagy cégek működtek, nem voltak még fapadosok” – idézi fel a ’90-es éveket. A vendéglátó-ipari főiskoláról utazott egyszer gyakorlatra Finnországba, akkor döntötte el, hogy repülni akar mostantól, minél többet. Rögtön jelentkezett is a Malévnál stewardessnek. Hosszú felvételi volt. Úgy emlékszik, 200-an jelentkeztek és csak 25 embert vettek fel, köztük őt is, így még főiskolásként részmunkaidőben kezdett dolgozni. Három és fél évig utazott Malév-gépekkel, mígnem a bahreini Gulf Airnél dolgozó egyetlen magyar kollégája felkeltette a figyelmét, és bár tudta, hogy az arab társaság nem érdeklődik a kelet-európai munkavállalók iránt, mégis megpróbált bekerülni. Ő lett a második magyar a cégnél. A nagy gépek miatt itt fel kellett érni 212 centi magasra, mezítláb. „A csomagtartók kinyitása miatt volt ez fontos. Nem a magasság a lényeg, hanem, hogy a kéz meddig ér fel. Itt súly- és korhatár is volt, ami európai cégnél kizárt, ott az ápoltságot nézték” – magyarázza Emőke, aki karcsú volt és fiatal, így ez nem állíthatta meg. Az akcentusa miatt aggódott, de feleslegesen, a repülésért rajongó, energiával teli, állandóan mosolygó nőt felvették a légitársasághoz. A munkára viszont várnia kellett még egy évet, addig elment Albániába áruszállítást intézni a Lufthansához. „Ott nem beszéltek idegen nyelven, és a németek ezzel nem tudtak mit kezdeni, de én a jelnyelvet és minden egyebet bevetve lelkesen kommunikáltam.” Akkoriban ott egyáltalán nem volt turizmus, alig ért véget a diktatúra, nagyon szegény, elmaradott ország volt. Albániából igazán nagy volt a kontraszt az Arab-öbölbe költözni. Bahreinben kapott egy csinos lakást, fizették a számláit, kedvezmény járt neki számos étteremben és bárban, vitték munkába és munkából, tisztították az egyenruháit, és bárhová utazott, mindenütt ötcsillagos hotelben szállt meg. Akkoriban még sok pihenőt is kaptak: 24 órát mindig, de volt, hogy 2–5 napot töltöttek egy helyen. Eleinte nyaktól földig érő, mindent takaró ruhában járt-kelt Bahreinben, de hamar rájött, hogy bár az ország rendkívül konzervatív, a térdszoknya és a rövidujjú blúz megengedett. A szerződésében azért aláíratták vele, hogy betartja az öltözködési szabályokat és nem hord például miniszoknyát. „Érdekes, hogy combot, hátat nem volt szabad mutatni, de például a hasat lehetett.”  

Újat akart, újat kapott

Ez a költözés meghatározó volt az életében. Fel akarta forgatni az életét, el akart felejteni minden megszokottat, és itt minden új volt. Az első nap a boltban egyáltalán nem talált semmit, nem tudta, mi micsoda, de nem ijedt meg, hanem jóformán ugrált az örömtől. Az utazásokat nagy tanításoknak tartja, minden, amit látott, átalakította a világlátását. „Voltam Magyarországnál jobb és sokkal rosszabb helyeken, és a kevesebből élők közt is láttam elégedettebbeket, mint a magyarok. Szerintem sokkal nyitottabb lesz, aki világot lát” – mondja. Sohasem félt nagyobb viharban, sőt akkor sem, amikor Manilában munkába indulva hallotta, hogy a légitársaságuk egyik gépe lezuhant. Megdöbbentette a hír, de ugyanúgy szállt gépre, mint máskor. Meg sem fordult a fejében, hogy vele is történhetne egy ilyen baleset. Mégis ez volt az utolsó útja légiutas-kísérőként. Már 7 éve élt Bahreinben, amikor a második öbölháború kezdődött. Költözni akart, de nem tudta, merre. Felvetődött Ázsia, de a szülei ettől megrémültek. „Át akarsz menni a háborús övezetből a madárinfluen­zás zónába?” – szörnyülködtek. Ezért jelentkezett egy magyarországi banki munkára is. Felvették, így 33 évesen úgy döntött, hazatér. Tíz év távollét után viszont nehéz volt a visszailleszkedés. „Légüres térben voltam, nem randiztak velem a fiúk. Azt mondták, túl nagy kihívás vagy, mert beutaztad a világot.” Már gondolkodott az újabb költözésen, amikor megismerte Tomit. Ő nem volt nagy utazó, de Emőke javaslatára Malajziába mentek először, ahol viszont maláriás lett. Az útból így keveset élvezett, de amint jobban lett, azt kérdezte: mi legyen a következő út? Azóta is együtt utaznak, ma már négyen. A gyerekek két hónaposan már jártak Horvátországban, aztán 3 és 5 évesek voltak, amikor az első nagy útjuk Bahreinbe, anyjuk egykori otthonába vezetett.  

Kutya nem, sólyom igen

Itthon végül egy nemzetközi költöztető cégnél talált magára, ahol állatokat is szállítottak, és ezt kimondottan imádta. Egyszer csak úgy érezte, ez az ő útja, és megcsinálta a saját vállalkozását, állatorvos apja segítségével. Még a légiutas-kísérői időkből emlékszik, hogy a Gulf Air-gépeken nem lehetett kutyát, macskát utaztatni, de első osztályú utas felszállhatott vadászsólyommal a karján. „Ez egy kulturális különbség, ami engem nem zavar. Imádom a sólymokat és szeretek olyasmit megélni, ami eltér az én életem normáitól. Volt egy év, amikor öt gazdinak kellett elmagyaráznom, hogy divat ide vagy oda, minimalacot Dubajba nem szállíthatnak” – mutat rá Emőke, hogy a kulturális különbségek ezen a területen is okozhatnak fennakadásokat. Nehéz megmondani, hogy kik voltak a legkülönlegesebb „ügyfelei”, utaztatott például botsáskákat a budapesti állatkertnek, a törékeny kis rovarok épségben megérkeztek. Szakmailag a legnagyobb kihívása eddig 12 farkas szállítása volt Kanadából Szibériába. Ez lehetett volna akár egyszerű is, ha Japán engedte volna az áthaladást, de ennek hiányában az egész nyugati földtekén keresztül kellett őket vinni, ami nem volt zökkenőmentes. „Éjszaka felhívott valaki és orosz akcentussal közölte, hogy a farkasok le lesznek tartóztatva. Az orosz és az angol papírok ugyanis nem egyeztek, ezt gyorsan el kellett intéznem” – meséli. Félő volt, hogy a farkasok nem érnek célba 24 óra alatt, annál többet viszont nem lehettek bezárva. Végül az állatok sikerrel odaértek a filmforgatásra, haza pedig már probléma nélkül jutottak. De például a zsiráfok szállítása sem hétköznapi feladat. „Most 3 méter a magassági korlát a légi szállításnál, így zsiráfból csak kölyök fér be állva.” Mégis, a kisebb állatokkal is adódhat probléma: nemrég hat, Amerikából Budapestre érkező süni okozott gondokat a reptéren. A nem szokványos állatok éjjeli érkezése miatt az őrök úgy gondolták, körül kell nézni a ketrecben. A sünik nem örültek, papírokba bújva, tüskéik mögé rejtőzve igyekeztek hárítani a kíváncsiskodókat. „Nagyon nehéz volt visszatartani a nevetést, amikor az ellenőr ki-kikapta a kezét a szúrások miatt.” Emőke azt mondja, az állatok általánosságban jól bírják az utazást. Különösen a kutyák és a macskák, utóbbiak csak addig nyafognak, amíg a közelben érzik a gazdit. „Városi legenda, hogy a csomagtérben mínuszok vannak, ezt a repülő törzse sem bírná és az a több millió állat sem, aki évente utazik.” A kedvenceket a szállításhoz nem szabad nyugtatózni, ébernek kell lenniük, hogy egy esetleges rázkódásnál is ki tudják támasztani magukat. „Szerintem a kutyák, macskák gazdái jobban elfáradnak az aggódástól, mint az állatok az utazástól” – teszi hozzá.

Jeges család

Tominak és Emőkének két gyerekük van. A fiú és az apja jégkorongoznak, a lány az anyjával együtt kezdett szinkronkorcsolyázni pár éve. Emőke előtte még balettozni is elkezdett, 40 éves kora után. Ma heti három edzéssel újra fiatalnak érzi magát. „Videón azt látom, hogy egy középkorú nő suhan föl-le, de a jégen mindig úgy érzem, mintha huszonéves, tökéletes táncos lennék.”

Más ligában tanulunk - De mit tudnak nálunk sokkal jobban az éltanuló országok?

F. Szabó Kata
Publikálás dátuma
2020.01.05. 20:09

Fotó: AFP
Kína fejlett régióinak diákjai éveket vernek teljesítményben a magyar gyerekekre, Európa éltanulója Észtország lett, mi pedig legfeljebb Szlovákiával vagyunk versenyben a régiónkban. Nem maradtak el a meglepetések a legfrissebb PISA-eredmények nyilvánosságra kerülésekor sem, sovány vigasz, hogy Magyarország esetében az egyetlen meglepő elem, hogy nem romlott tovább a tanulók teljesítménye, pedig a szakértők nagy része előzetesen erre számított.
Az először egy év híján két évtizede megrendezett nagyszabású teszt – amelyen az OECD-tagokon kívül bármelyik önkéntesen jelentkező ország 15 éves tanulói részt vehetnek – az első időszakban azzal döbbentette meg a világ közvéleményét, hogy a világ nagyhatalmaihoz képest jelentéktelennek tűnő skandináv országok oktatási rendszereit találta a legeredményesebbnek. A finn oktatási csodát azóta is keresztbe-kasul elemzik, és sok ország igyekezett a minta szerint megújítani az isko­láit. Az érdeklődés akkora, hogy a finn állam már pénzt szed az érdeklődőktől, akik 1200 eurót fizetnek, ha meg akarnak nézni egy iskolát. Az utóbbi felmérések meglepetése viszont Ázsia, és azon belül is Kína már-már nyomasztó fölénye a többi résztvevőhöz képest. A 2019-es összesített szövegértési eredmények szerint Kína négy fejlett tartománya, Szingapúr, valamint a szintén Kínához tartozó Makaó és Hongkong végzett az élen, az első valóban OECD-ország a listán Észtország, amit Kanada és Finnország követ (a matematikai és természettudományos eredmények figyelembevételével is nagyon hasonló a sorrend).  

Szigorúan ellenőrzött gyerekek

De vajon hogyan érdemes értékelni Kína eredményeit annak fényében, hogy csak a legfejlettebb tartományok vettek részt a tesztben? És érdemes-e bármit eltanulni tőlük, tudva, hogy oktatási rendszerük finoman szólva sem gyerekbarát? Legutóbb például a Wall Street Journal videója keltett megütközést, amelyben azt látni; vörös nyakkendős általános iskolások pánttal a fejükön tanulnak a tanteremben. A pánt valójában egy EEG, vagyis az agyi aktivitást mérő eszköz, amelyen egy változó színű lámpa jelzi, hogy a tanuló eléggé koncentrál-e. A cél a propaganda szerint az oktatás hatékonyabbá tétele, mivel a tanárok valós időben láthatják, éppen mely feladatoknál mennyire koncentrálnak vagy kalandoznak el a gyerekek. Az adatokat a szülők is megkapják, az egyik gyerek bevallotta: megbüntetik otthon, ha a pánt által küldött adatok alapján nem figyelt eléggé az órákon. A rendszer még csak néhány iskolában működik, de a példa jól mutatja, milyen technológiai újításokat vetnek be Kínában az oktatás minél eredményesebbé tételére. „Elképesztőek az adatok, amiket egyes kínai régiók produkálnak. Úgy tűnik, hogy ez a rendkívül teljesítményelvű, a gyerekeket brutálisan beszorító oktatás bizonyos kompetenciák fejlesztésében nagyon sikeres tud lenni. Ugyanakkor óvatosan kell bánni ezekkel az adatokkal, mert amit a kínai tanulók teljesítményéből ismerünk, az messze nem fedi le az egész országot” – jelzi Radó Péter oktatáskutató, hogy csupán a négy legfejlettebb kínai tartomány vett részt a PISA-tesztben, márpedig a hatalmas országban a különbségek is óriásiak lehetnek az oktatás színvonalában. Az adatokat szolgáltató Pekinget, Sanghajt, Csiangszut és Csöcsiangot magába foglaló keleti partvidék a világ egyik legfejlettebb régiója, ennek fényében nem csoda, ha az itt tanuló gyerekek köröket vernek az egyébként sokkal kevésbé szigorú, a gyermeki lélek igényeit sem figyelmen kívül hagyó országok tanulóira. A magyar gyerekek tudásszintjénél például három évvel járnak előrébb. Ugyanakkor valójában szinte semmit nem tudunk arról, hogy mi folyik ezekben a kínai iskolákban, vannak-e olyan technoló­giák, módszerek, amik átvihetőek lennének máshová. „Ne akarjunk kínai oktatást. Az európai kulturális értékek, eszmények és hagyományok teljesen összeegyeztethetetlenek a kínai típusú oktatással, ami szintén több ezer éves hagyományra épül. Ha a kérdés úgy vetődne fel, hogy hajlandó lennék-e beáldozni 10 pontnyi szövegértés-teljesítményt azért, hogy egy európai értelemben vett szabad társadalomban éljek, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám. A kínai oktatás ugyanis abban is nagyon jól teljesít, hogy egy olyan társadalmat épít és olyan normákat örökít tovább, ahol totális digitális kontrollt vezethetnek be az emberek tömegei fölött, pontrendszer alapján értékelik az állampolgárokat, akiknek a nagy része ezzel még egyet is ért” – hívja fel a figyelmet Radó Péter, és megjegyzi: nem az oktatás „csinálja” a társadalmat, hanem a társadalom csinálja az iskolát, ami mindig az adott kulturális környezet szabályai szerint működik.  

Finn után észt csoda

Az utóbbi felmérések európai éltanulója nem kis meglepetésre a volt szovjet tagállam, Észtország lett. „Észtország pont olyan skandináv kultúrájú ország, mint Svédország vagy Finnország. Amikor 1991-ben visszakapták a függetlenségüket, finn minta szerint szervezték újra az oktatásukat. Egészen néhány évvel ezelőttig szovjet minta szerint egységes, 12 osztályos iskolákat működtettek, ami viszont nagyon rugalmatlan volt, és sok problémát okozott. Jelenleg 9 osztályos általános iskolájuk van, mint a finneknek” – magyarázza Radó Péter. A skandináv oktatási modell egyik alapjellemzője a hosszú idejű egységes iskola, mely után csupán a közoktatás utolsó három évére kerülnek eltérő program alapján oktató intézményekbe a gyerekek. Az oktatáskutató szerint azért tudják ezeket az iskolákat hatékonyan működtetni, mert a skandináv országokban a társadalmi egyenlőtlenségek nagyon kicsik, így az oktatási rendszeren nincs nyomás, hogy kezelje ezeket. Ez részben az országok kis méretének – vagy legalábbis kevés lakosának – köszönhető, és annak, hogy rendkívül jól működnek a kiegyenlítő, jóléti mechanizmusok. „Egy országban, ahol az iskolákat nem feszítik szét a társadalmi egyenlőtlenségek, nagyon könnyű egységesen magas minőségű oktatást működtetni” – teszi hozzá. Szintén skandináv sajátosság, hogy nem működtetnek szigorú elszámoltathatósági rendszert az iskolák, pedagógusok felett, Finnországban például egyáltalán nincs tanfelügyelet. Észtországban pedig csak „kockázatalapú” tanfelügyelet működik, vagyis azokba az iskolákba mennek el értékelni, ahol az adatok alapján előzetesen problémákat érzékelnek. A skandináv modell utolsó pillére pedig az, hogy minden iskola saját tanulásfejlesztési célú projekteket csinál, és az önkormányzatok – amelyek az iskolák tulajdonosai – nagyon sok anyagi erőforrást és támogatást juttatnak számukra, hogy ezeket meg tudják valósítani.  

Nem kifogás a szocialista múlt

Minél távolabb van egy ország tőlünk, annál kevésbé érdemes összehasonlítani velük az eredményeinket, ilyen értelemben Radó Péter szerint sem Finn- vagy Észtországhoz nem érdemes mérni magunkat, a mi „kulturális referenciacsoportunk” Ausztria, Csehország, Horvátország, Szlovákia és Szlovénia. És mi ezekhez az országokhoz képest teljesítünk rosszul, pedig ez a közép-európai csoport, a 2009-es PISA-felmérés során még nagyjából egységes teljesítményt nyújtott. Egy évtizede Magyarország nem állt rosszul ebben a régión belüli összehasonlításban, azóta viszont leszakadtunk, jelenleg a szlovákokkal „játszunk egy ligában”, akik szintén bedöntötték az oktatási rendszerük teljesítményét, de még nem zuhantunk le a délkelet-európai országok színvonalára. Van viszont egy ország, amelyhez vezető politikusaink is nagyon szeretik hasonlítgatni Magyarországot, ez pedig Lengyelország, ami szintén kiemelkedően jól teljesít az utóbbi felméréseken. Ők másképp zárkóztak fel, mint az észtek, egy teljesen másik típusú oktatási reformot vittek véghez, amivel eredményességben szinte felzárkóztak az észak-európai országokhoz. Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy a Jaroslaw Kaczynski vezette jobboldali konzervatív kormánypárt az utóbbi időben visszavonta az 1998–99-es iskolareform bizonyos elemeit és új oktatási törvényt fogadott el, de nem fordultak vissza az 1960-as évekbe, mint Magyarország. Lengyelországban nagyobbak a társadalmi egyenlőtlenségek, így nagyobb a szerepe az elszámoltathatóságnak is. Ugyanakkor a lengyel oktatás nem szelektív, nincsenek benne jelen azok a menekülőutak – például egyházi vagy szerkezetváltó iskolák –, amik Magyarországon egyre nagyobb szerepet kapnak, így a tanulók valóban hasonló színvonalú oktatásban részesülnek, függetlenül attól, hova születtek. Lengyelország és Észtország teljesen különböző módon szervezte sikeresen újra az iskoláit. Példájuk azt bizonyítja, hogy az oktatás eredményességét – vagy éppen eredménytelenségét – nem lehet a volt szocialista múlttal magyarázni, erre hivatkozni ma már a probléma elkenése.

Nincs jobb mérés

Bár minden alkalommal hatalmas várakozás előzi meg az eredményeket, a PISA-felmérést rengeteg kritika is éri méréselméleti szakemberek, oktatáskutatók részéről is. „A PISA jelenleg az elérhető legjobb mérés, a nemzetközi oktatástudomány momentán nem tud ennél jobbat, megbízhatóbbat produkálni” – mondja Radó Péter. Az oktatási rendszerek jelenlegi legnagyobb kihívása, hogy hogyan készítsék fel a gyerekeket a XXI. század kihívásaira úgy, hogy ma még azt sem tudjuk, milyen technikai, gazdasági és társadalmi körülmények között kell majd helyt­állniuk. A PISA-felmérés alapjait 1997-ben kezdték el lefektetni, akkoriban nagyon erősen az alapkompetenciák (matematikai, szövegértési, természettudományos) mérése állt a középpontban, és ezek még ma is nagyon fontosak. Ugyanakkor az azóta eltelt időszakban felértékelődött sok újabb készség, például a kreativitás, a problémamegoldás, együttműködés vagy a kommunikáció. Éppen ezért az utóbbi néhány felmérés kiegészítő elemként megkísérelte ezeket is mérni, bár ez még annál is nehezebb, mint az alapkészségek mérése. Magyarország ezekben a kiegészítő felmérésekben 2018-ban már nem vett részt, de azt például a 2015-ös eredményekből tudjuk: együttműködő-problémamegoldás tekintetében még sokkal jobban le vagyunk maradva a fejlett országok átlagától, mint az alapkompetenciák, például a szövegértés terén.

Az udvarias öngyilkos: becsukja maga mögött az ablakot

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2020.01.05. 14:30
Cernín-palota- ma is a Külügyminisztérium épülete
Fotó: AFP / Roger-Viollet
Udvarias öngyilkos: kiugrott az emeletről, aztán becsukta maga mögött az ablakot. Ez a morbid tréfa órák alatt bejárta a prágai sörözőket Jan Masaryk halála után. A kortársak közül sokan nem hittek a hivatalos magyarázatnak, merényletre gyanakodtak. Most egy régi hangfelvétel miatt ismét leporolják a máig megoldatlan ügy aktáit.
A csehszlovák külügyminiszter holttestét 1948. március 10-én, reggel fél 7 körül találták meg a prágai Černín-palota tövében. A barokk épület a külügyi tárca központja volt – ma is az a Cseh Köztársaságban –, a politikus szolgálati lakásából, a fürdőszoba ablakán át zuhant le a kockaköves udvarra. Hamarosan bejelentették, öngyilkosságot követett el. A hivatalos indoklás szerint depresszió és álmatlanság gyötörte. Ám az emberek azt suttogták, az oroszok ügynökei végeztek vele.  

Moszkvai úton

Jan Masaryk (1886–1948) lába alól előbb képletesen csúszott ki a talaj. Fontos ember, magas pozícióban, de csökkenő befolyással, szűkülő mozgástérrel, támadások kereszttüzében, ellenséges környezetben. Az első Csehszlovák Köztársaság alapító elnökének és egy amerikai asszonynak a fia, a kormány egyetlen nem kommunista tagja – a sztálinista hatalomátvétel óráján. Súlyos konfliktusai voltak a Marshall-segély miatt. Elfogadta volna támogatást az Egyesült Államoktól, csakhogy a szovjet vezetés nem engedte. A birodalmi fővárosba rendelték, Sztálin személyesen oktatta ki. „Szabad miniszterként repültem Moszkvába, szolgaként tértem haza”, jegyezte meg szűk körben. Pedig természetes vezető volt. Híres apja, Tomáš Garrigue Masaryk (barátainak TGM) révén már fiatalon az elit tagja az új csehszlovák államban, kedvelt figura. 1925-től Londonban élt, sokáig nagykövetként, majd a tragikus müncheni egyezmény (1938) után mint az emigráns kormány tagja. A háború végén hazatért, Edvard Beneš elnök oldalán az újjászülető ország liberális vezetője lett (ifjabb olvasóink kedvéért jelezzük, ez itt nem szitokszó). Népszerűsége és szerteágazó nyugati kapcsolatrendszere zavarta a kommunistákat. Mégsem váltották le, jelenléte demokratikus látszatot keltett. Aggódtak, nehogy külföldön kérjen menedéket, látványosan szakítva a diktatúrával – valahogy úgy, ahogy Károlyi Mihály tette a következő évben Párizsban, a Rajk-per előkészületei idején. Ekkortájt foszlottak szét a kelet-közép-európai „népi demokráciák” maradék illúziói. A Jaltában szovjet érdekszférába sorolt területeken, szigorú orosz felügyelet mellett, kíméletlenül bevezették a sztálini modellt (Jugoszláviát pedig kiátkozták a testvéri országok közül). Moszkva helyi emberei apránként kisajátították a hatalmat Kelet-Berlintől Tiranáig. Prágában 1948 februárjára datálható a fordulat. Államcsínynek is beillett, ahogy Václav Nosek kommunista belügyminiszter pártirányítás alá vonta a csehszlovák rendőrséget. A kormány gyors államosításba kezdett, mire a koalíciós polgári pártok miniszterei lemondtak. Egyedül Masaryk nem távozott a tiltakozókkal, és az újonnan alakuló, egyszínű (vörös) kormányban is megtarthatta a külügyi tárcát – arra a két hétre, ami még hátra volt életéből. Voltak, akik ezért kommunistabérencként emlegették. Klement Gottwald miniszterelnök szerint a külföldi rágalomhadjárat hajszolta öngyilkosságba. Masaryk holtában már nem okozott fejtörést a berendezkedő diktatúrának, díszes állami temetést kapott. Megítélése ma is vitatott: szobrot állítottak neki, kitüntetést neveztek el róla, de sokan nem bocsátják meg, hogy nevét adta a fordulathoz.  

Üzenet hatvannyolcból

A talányos halálesetet 72 év alatt már legalább ötödször vizsgálják különféle hatóságok, ezúttal egy történész kezdeményezésére. Václava Jandečková titkosszolgálati archívumokban is kutathatott, és lényeges újdonságokra bukkant egy hangfelvételen. A húszperces szalagon egy szemtanú, Vilibald Hofmann rendőrfelügyelő mesél, húsz évvel a történtek után. A felügyelőt az elsők között riasztották a helyszínre 1948-ban. Két évtized múltán, amikor a reformok és az olvadás hatására elővették az ügyet (akkor először), kihallgatta a legfőbb ügyészség. Ekkor, 1968 májusában döntött úgy, hogy titokban rögzíti emlékeit. A felvétel egy bizalmas barátjának a konyhájában készült. A most 95 esztendős Jindřich Grulich a cseh közrádiónak felidézte a beszélgetést. A nyomozó azt mondta neki, megdöbbentette az a fénykép, amely állítólag a tetthelyet ábrázolta. „Amikor megmutatták neki, azt gondolta, ez nem az eredeti. Megváltoztatták. Egyből biztosra vette, hogy azt a fotót később csinálták.” Jandečková rámutat, hogy a felügyelő beszámolója több ponton ellentmond a jegyzőkönyveknek. Hofmann nem állítja ugyan, hogy Masarykot meggyilkolták, viszont nyíltan beszél arról, hogy egyes bizonyítékokat eltüntettek, másokat pedig utólag fabrikáltak. „Részletekre hívja fel a figyelmet, amelyek elvezethetnek bennünket a valósághoz, hogy mi történt, mi nem. Leírja, hogyan vizsgálták meg a holttestet, és megjegyzi, hogy az időkeret fontos”, összegez a történész. A felügyelő elmondja például, hogy a holttestet elsőként vizsgáló orvos szerint Masaryk halála négy-hat órával korábban állt be, mint ahogyan a boncolás eredményeire hivatkozva közölték. Fokozza a gyanút, hogy a szóban forgó Teplý doktor néhány héttel később váratlanul maga is meghalt, amit szintén öngyilkosságként könyveltek el. „Már 1968-ban azt mondja, hogy a hivatalos fényképek nem felelnek meg a valóságnak. A helyszínen, a Černín-palotánál készített jegyzeteit pedig kitépték a kezéből.” Három hónappal később a rossz emlékű bevonulás, a Prágai Tavasszal együtt, megálljt parancsolt a felülvizsgálatnak.  

Ceaușescu, a tanú

Megint elővették az ügyet a bársonyos forradalom után (1989), majd Szlovákia különválásával a cseh igazságszolgáltatás is belevágott. Ennek eredményeképp 2004-ben elvetették az öngyilkosságot. Törvényszéki szakértők megállapítása szerint az áldozat nem ugrott, hanem dobták; legalább még egy személynek a fürdőszobában kellett lennie, amikor kizuhant az ablakon. Közvetett bizonyíték a dezertált román kémfőnök, Ion Mihai Pacepa állítása: maga Ceaușescu erősítette meg neki, hogy a Kreml adott utasítást Masaryk likvidálására. Ám a részletek homályosak, a tettes(ek) kilétére csak tippek vannak. Jandečková könyvében említ egy Bydžovský nevű letartóztatottat, aki az ötvenes években azt vallotta az ŠtB (a csehszlovák ÁVH) tisztjeinek, ő ölte meg a minisztert. Ez persze fenntartással kezelendő, hiszen a hírhedt koncepciós pereket kiszolgáló titkosrendőrség pincéjében bárki bármit aláírhatott. Viszont a kutató szerint érdekes, hogy a vallomás mintha meglepte, sőt zavarba hozta volna a kihallgatókat. Nem feszegették a témát, utóbb a vádiratban sem szerepeltették ezt a szálat, hiszen azzal megkérdőjelezték volna a sérthetetlen hivatalos álláspontot. Mindemellett még ma is akad, aki az öngyilkosság verzióját tartja hihetőbbnek: azt, hogy a csapdában vergődő politikus kétségbeesésében nem látott más kiutat. Meglehet, egy csapásra véget vetne a találgatásoknak, ha megnyitnák az orosz archívumokat. Ám a moszkvai „illetékes szervek” elutasítók. Ez nem meglepő, ha azt vesszük, hogy újabban sem túlzottan segítőkészek, ha hasonló ügyekben hozzájuk vezetnek a szálak. Példa erre az angliai Litvinyenko-gyilkosság (2006), Szergej Szkripal megmérgezése (2018), vagy a legutóbbi eset, amikor orosz bérgyilkos a nyílt utcán lőtt agyon egy grúz férfit Berlinben, a német ügyészség szerint állami utasításra.

Harmadik defenesztráció néven is említik Jan Masaryk végzetes zuhanását. A latin eredetű kifejezés cseh történelmi hagyományra utal: arra, hogy időnként hatalmasságok esnek ki az ablakon. Először husziták dobáltak ki tanácsnokokat a prágai városházáról; ez volt az első defenesztráció, amelytől a huszita háborúk kezdetét számítják (1419). Két évszázad múltán a Várban protestánsok hajítottak ki az ablakon három katolikus tisztségviselőt. (Túlélték a zuhanást, amit angyali csodának tulajdonítottak.) Ez volt a szikra, amely lángra lobbantotta az évszázad nagy, egész Európára átterjedő fegyveres konfliktusát, a harmincéves háborút (1618–48).