Szabó Róbert Csaba: Ria non stop bár

Akkor már két napja úton volt hazafelé a caracali börtönközpontból. Az átizzadt ülésű kisbusz sofőrje késő délután tette ki Marosvásárhelyen, a vasútállomás miccsszagú levegőjébe. Átvágott az állomás előtti szétszabdalt téren összevissza parkoló autók és betontörmelékek között. A síneket követte, de amikor észrevette az aluljárót, hirtelen irányt változtatott, leereszkedett a húgytól és hányástól bűzlő lépcsőkön. Fölötte egy piros-sárga-kékre kent tolatómozdony remegtette a mennyezetet. A mozdony épp akkor dübörgött odább, amikor fölért. A remegő gépház fölött nem látta a vezetőt, mintha gazdátlanul indult volna el. Hátrálva figyelte, míg a mozdony el nem tűnt a CFR MARFA felirattal az oldalán a szeme elől, mint egy nehezen szuszogó látomás.

A rövid utcában, ahová az aluljáró vezette, két-három ház állt az útkereszteződésig, és ott végre meglátta a kocsmát, aminek homlokzatára a Ria non stop bar feliratot rakták ki karácsonyfaégő-láncokból.

Ismerte a helyet, csukott szemmel is bemehetett volna. A pult szemben húzódott az ajtóval, rövid volt, rajta egy régi kávéautomata, mellette tálkában kristálycukor, amibe a kanál bele volt kötve, mint keverőlapát a betonba. Ahogy az inox elmerült a cukorban, barna foltot növesztett maga köré. A pulttól jobbra két lépcsőfok vezetett föl egy asztalokkal teli pódiumszerűségre, ami hátul folytatódott, és biliárdgolyók ütközését közvetítette a pult felé. Az asztaloknál ketten ültek, cigarettáztak, előttük vastagon metszett pohárban barna lötty. Mind megbámulták fura ruházatát, az egyikük vigyorgott hozzá.

A fejük fölött a falon egy félrebillent, girlandokkal megformázott T betű csüngött.

A pult mögött nem állt senki, de hallani lehetett egy nőt, aki hangosan káromkodott, és amikor előjött az ajtó mögül, amin azt írta, WC, rettentő mérges képet vágott és a felmosóval hadonászott. Ő meg csak állt ott, és a nyitva hagyott WC-ajtón át látta, hogy pár centis trutymó áll a csempével fedett padlón. A nő nem törődött vele, egy férfi nevét, akit Dínónak hívtak, kezdte el ordibálni, mire a vendégek felhörpintették gyanúsan híg kávéjukat, majd libasorban távoztak a kocsmából, aminek Ria non stop bár volt a neve. A nő ekkor végre felismerte. Leejtette a piszkos felmosót a kezéből.

Amikor hátraértek a biliárdszobába, az asztalon már csak egy telt golyó és a fekete volt fönt, ami kihívóan és zsírosan csillogott, mintha sok száz tenyérnek tartozna. Egy kövér férfi nézte a zöld huzatot, körbejárta az asztalt, ráhasalt a bársonyra, egész testével ráfeküdt, becélozta a fehér golyót, ütött, és csak azután nézett rájuk.

– Te jóisten, hazajöttél?! – mondta neki, és megölelte.

– Dínó bá’, hol vannak a vendégek, felfalta őket? – tréfálkozott.

– Mi ez a gönc rajtad? – kérdezte a férfi.

– Az irgalmasoktól kaptam, amikor kijöttem – mondta nevetve.

– Ria, hozz neki valami rendes cuccot. A Tibike ruháiból. Na!

– Nem vagy éhes? – kérdezte a nő, mielőtt eltűnt volna egy ajtón át, ami a lakórészt kötötte össze a kocsmával.

– De – mondta.

A nő bólintott, és kisurrant.

– Menj, kérlek, zárj be, fordítsd meg a táblát! – adta ki parancsba Dínó.

Kiment, elfordította a zárat. A sarokban tábla hevert, felvette, és az INCHIS felirattal kifelé beszuszakolta az üveg és a műanyag függöny közé. Visszafelé megállt a T betű előtt. Megigazította. Mire hátraért, Ria gőzölgő levessel, egy kikopott farmerrel és egy bőrdzsekivel várta.

– Nem volt ideje dzsekit húzni – magyarázta Ria, és látta, hogy könnyezni kezd.

Dínó a dákóval a kezében ült az asztalnál, és a biliárdgolyók felé nézegetett, amíg a vendégük evett.

Ria ellenben az asztalra könyökölve nézte, ahogy a levest kanalazza.

– Annak az írónak, azt gondolom, tudod, kiverték a szemét. Megvettem az összes könyvét. Sokan elmentek a Fekete Március után, így kezdték el hívni, hallod. Alig maradtak itthon. Tibike is. Svédbe van. Mások Pesten. Amikor mondták, hogy letartóztattak, hogy csak titeket vesznek elő, Tibike már vonatra is ült. Itt már nincs az az élet, elhiheted, nem jár senki le. Csak ketten maradtunk.

Befejezte az evést.

– Szükséged van valamire? – kérdezte Dínó bá’. – Egy kis pénzt?

Körülnézett. A szeme újra megakadta a T betűn. Megrázta a fejét.

– Azt elvinném – mutatott a falra.

Ria végül elnevette magát. Leakasztotta a falról.

– Vidd csak, mondta Dínó, majd az asztalra hasalt, és ütött. A golyók őrülten futkostak a huzaton. Nekünk már nincs rá szükségünk.