Románia;Trianon;Erdély;

2020-06-06 12:56:30

Király Kinga Júlia: Hasta la vista

A második szilvesztereink, az elsőket a balkonra kizúdulva és pezsgővel ünnepeltük, majd’ másfél évtizeden át bágyadtvörös fényben úsztak, vagy egyszerűen így rögzültek: csillagszórós, foszforszagú, vöröses imbolygásként a behúzott drapériák mögött. Pedig egy óra telt el a kettő között. Egy óra leforgása alatt a társaság tagjai beledermedtek a barna nappali enteriőrjébe, akkortájt többnyire bagószagú, rozsda és bézs keménykötésű könyvek borították be a szobákat, tán innen a vöröses lebegés emléke is. Leszegett fej, szomorúság vagy szégyen, esetleg mindkettő, recsegő szózat- és himnuszfoszlányok a meg-megmakkanó Kossuth rádióból, csak ez­után jött a második pezsgőbontás, a második pezsgőnek az elsőnél jobb minőségűnek kellett lennie, minimum félszáraz Jidveinek, kivételes esetben Zareának vagy Murfatlarnak, jól csúszott rá a szójás virsli krumplisalátával – a foszforszagot ecet- és hagymabűz nyomta el. Boldogabbat, minél boldogabbat, aztán néma és fehér lett minden, csikorgott a hideg az új esztendőben, csakúgy, mint egy évvel korábban, mint két, három, ötven évvel, egy örökkévalósággal korábban, a szüleim szánkón húztak bennünket hazáig, hó, na az volt rogyásig, anyám mondogatta is, amikor hajnalra hazakeveredtünk, hogy no hiszen, az idei év legelső napján is műhó esett: nem olvad ki a zokni meg a kesztyű a radiátoron. Beletelt egy kis időbe, amíg nekünk, gyerekeknek leesett a tantusz, dőltünk a röhögéstől, büszkék voltunk anyánkra, s ezzel aludtunk el.

Anyám gyakran mondott ehhez hasonlókat, apámnál mindenképpen gyakrabban, de ha társaságban voltunk, mint a Kossuth, ő is meg-megmakkant. Hiába kérleltük, hogy anyu, csak azt a múltkorit süsd el, nem és nem, majd apátok, ő jobban ért az ilyesmihez. A társaság várta egy darabig, hogy hátha mégis, de nem ébredt akkortájt kellő érdeklődés a családon belüli hallgatásra, mikor családon kívül vágni lehetett a némaságot, az emberek biccenésekből rakták össze azt a nyelvet, ami nekünk, gyerekeknek felfoghatatlan volt. S legalább ennyire kirívó, ha zajt csináltak, amikor a csend léket kapott. A szüleim például egy-egy késő délutáni telefonhívást követően sejtelmesen összenéztek, majd bevonultak a fürdőszobába és megengedték a csapot. Egy teljes órán át csobogott a hideg víz a fürdőkádba – meleg víz nem volt –, hörgött a lefolyó. Fogalmunk sem volt, miről diskuráltak, de legbelül éreztük, ha tudni nem is tudtuk, hogy a szokásos némaságon átütő űr sötét és veszélyes, olykor ormótlanul nagyra tágul, hozzá is tapadtunk az öcsémmel a szoba falához, nehogy az örvény magával rántson a lefolyón. Aztán kijöttek, és elvittek minket a nagymamámhoz, aki zserbót sütött és elalvás előtt hihetetlen dolgokat mesélt az általa is csak hallásból ismert ántivilágról, amiben a bábeli nyüzsgés ellenére pompásan szót értettek egymással az emberek. Mielőtt végleg leterített volna az álom, megelevenedett a nagymamám utcája, a szomszédok halandzsanyelveken kiabáltak át egymásnak, és füst helyett békegalambok meg luftballonok szálltak a kéményekből. Ezt a képet, a békegalambokat és luftballonokat eregető kéményeket még sokáig ott tartottam, mert volt az örvény és volt a lefolyó.

Anyám, így él legalábbis az emlékezetemben, majd’ másfél évtizeden át nem mert megszólalni társaságban, tán még magyarnak vallani se merte magát. Jóllehet a román nevével és neveltetésével a népszámláláskor – ezt büszkén hangoztatta – beikszelte az adott rubrikát, és ha magunk közt voltunk, úgy tudott mesélni a magyar irodalmat átszelő Dunáról, ahogyan senki más. A nyilvános megmakkanása, értettem meg évek múltán, nagyban hasonlított ahhoz a drukkhoz, amit a román nyelv okozott a gyermekeiben. Számonkérésnek, a fölény elismerésének, nem pedig a kapcsolódás egyik eszközének látta, folyton vészhelyzetet, csapdát szimatolt.

A tizennegyedik első és második szilveszterem összevonva, immár felnőttfelügyelet nélkül zajlott, apáink épp pártot grundoltak, akkor még: érdekvédelmi képviseletet. Kiskamaszok voltunk, négyesben buliztunk, nem rohantunk ki a balkonra, nem sötétítettünk el szózatot és himnuszt mormolni, holott addigra, vagy inkább akkortól fogva már a Kossuth rádiót sem buherálták meg. A német RTL-en néztük a Terminator kettőt – félig-meddig önkívületben csurogtunk át egyik szilveszterből a másikba. Az üldözős-követős részeket leszámítva, miközben dübörgött a rockenroll, gyakorlatilag egy árva kukkot nem értettünk az egészből, de amikor Schwarzi meghúzta a ravaszt és azt mondta, hogy Hasta la vista, a higanyemberről pedig lerobbant a páncélja, rólam is lerepedezett valami.

Kétszer annyi idő telt el azóta, mint ahány második szilveszter megadatott. Ennyi ideje tartozom elsősorban magamnak azzal, hogy elismerjem a banalitás hatalmát. Hogy azon a szilveszteren, mindjárt a némaságot és a zajjal eldugított hangszivárgást követően volt egy mondat, az érthetetlenen belül is érthetetlen, sokszorosan idegen. Másnap délelőtt meglátogattuk a nagymamámat, aki könnyes szemekkel az ántivilág eljövetelét emlegette, és amíg a zserbót szelte, kissmanyis hangján operettdalokat zümmögött. Éjjel az omnibusz tetején, lesz maga juszt is az enyém. Odakinn, a csikorgó hó felett békegalambok és luftballonok lebegtek, ismeretlen emberek hajoltak át a kerítésen és halandzsanyelveken köszöntötték egymást. Odabenn, a fejemben – Hasta la vista – zúgott a rockenroll.