Előfizetés

Szemben a halállal

Tölgyesi Gábor
Publikálás dátuma
2020.07.25. 10:00

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
Mindenki annyit ér, amennyije van? Régi és hatalmas tévhit. Akárki a megmondhatója ennek.
Végül nagy útra kell kelni és nincs mód elkerülni ­­– ez nemcsak számos középkori moralitásjáték alapvetése. Vallások,filozófiák, irodalmi művek fel is teszik a legnagyobb kérdést: ha végül meghalunk, mivégre vagyunk a világon? És hogyan kellene élni, okosan ülni Fortuna szekerén? A Bibliától Paolo Coelhóig minderre sokféle válasz létezik, ám a középkori Európában nem roskadoztak a polcok önsegítő könyvektől. A XVI. század elején megszületett angol moralitásjáték, az Everyman gazdag főhőse is eljut a mindenség partjához, ahol rádöbben, minden és mindene semmivé foszlik. Vagyon, barátság, rokonság, szépség nem segíthet, cserbenhagyják az olyan sarkalatos erények is, mint az erő és a józanság, az öt érzékről nem is beszélve. Istennek, önmagának mindenkinek számot kell adnia arról, valójában mennyit ér(t) ő maga. Egyszer legalább. Az osztrák Hugo von Hofmannsthal 1911-es szecessziós átdolgozása, a Jedermann tette világhírűvé az angol Akárkit, Max Reinhardt tömegeket megmozgató rendezése a Salzburgi Ünnepi Játékok referenciapontja lett. A Deutsches Theater már 1912-ben bemutatta a Jedermannt Budapesten, az előadás egyik itthoni hatása a Szegedi Szabadtéri Játékok 1930-as megalapítása. Bár a darabot Kállay Miklós 1924-ben lefordította, amelynek volt előadása Szegeden a Nemzeti Színházban is, a Dóm tér előtt – a tervekkel ellentétben – sosem mutatták be. Az „eredeti” darabot, az Everymant viszont mostanáig sehol sem játszották az országban, bár Weöres Sándor részleteket már lefordított belőle, Tellér Gyula a teljes művet magyarra ültette, és ez 1984-ben meg is jelent egy középkori irodalmi antológiában. Nem mellékszál: valójában az Everyman is adaptáció, mégpedig a XV. század végén megszületett németalföldi Elckerlijc című moralitásjátéké, amelyet Szabó T. Anna fordított le. Ezt a németalföldi Akárkit már be is mutatták Magyarországon, bábelőadás-felolvasószínházi formában. Mégpedig a „liberálisnak” elkönyvelt Átrium Film-Színházban, a „liberálisnak” bélyegzett Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak – Szenteczki Zita, Horváth Márk és Kovács Domonkos – rendezésében, előadásában. Lesz Szegedi Szabadtéri Játékok, nem lesz, lesz, de csak az Újszegedi Színpadon, azaz mégsem, mert mégiscsak lehet a Dóm téren is ­– a világjárvány a nyári kulturális naptárt is naptárt kegyetlenül átírta. A szabadtéri játékok első előadásán, az Akárki főpróbáján így is hiába kerestük a nézőtéri tribünt, vagy a látványos díszleteket – az most maga a Dóm volt –, csak a pereces lányt kímélte meg az elővigyázatosság. Van, aki maszkban ülte végig az egyórás előadást, van, aki anélkül, mindenesetre mindenki örömmel hallhatta, hogy Bodolay Géza kegyesen írta át Tellér Gyula fordítását, nem változtatta meg annak szakrális lényegét: a sűrű szövegű, rímbe szedett, nagyobb odafigyelést igénylő mű egy bizonyos tekintettel, füllel ma már ugyanúgy modern, mint a középkori képzőművészet – és hasonlóan naiv és „absztrakt”. Kasza és poroltó – e két eszköz jelenik meg az előadás első jelenetében Hegedűs D. Géza (Halál és Bölcs) kezében, hogy nem sokkal később Isten (Kosztolányi József) szalajtsa a Halált Akárkihez (Zsótér Sándor), haladék nélkül álljon a színe elé számadásra. Persze nem sietős neki. Nem látjuk igazán bűnösnek, inkább kétségbeesettnek, tépelődőnek. Mindenki magára hagyja, azaz majdnem: Tudás (Farkas Andrea) elvezeti Jótetthez (Gidró Katalin), aki csak akkor tud lábra állni, ha Akárki magára ölti A megbánás köpönyegét (Herczeg T. Tamás). Bodolay Géza és a társulat egyszerű eszközökkel teremt meg emlékezetes előadást ­– ennek fontos része a világítás, vetítés, zene használata –, a szükségből erényt kovácsolva. Egy-egy színész két szerepben kétféle karaktert játszhat el, így idézve a középkori színjátszást is, de ez önmagában is hálás feladat. Benedek Mari jelmezei részben a szuperhős filmeket idézik – hiszen a szereplők egy része megszemélyesített fogalom. Végül mindenki magára marad. De mégsem. És a poroltó? Talán oltható az olthatatlan tűz? Van remény? Talán. Mégiscsak.   
Infó: Akárki moralitásjáték Szegedi Szabadtéri Játékok, július 23. Rendező: Bodolay Géza Jelmeztervező: Benedek Mari Látvány: Schulek Frigyes és Foerk Ernő

Ország Lili teljessége

Rózsa Gyula írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.07.24. 12:30
MÍTOSZ A JELENBEN - Labirintustriptichon, 1975
A Bozsó múzeumban újra látnunk kell, hogy a festőművész piktúrája igen nagy dimenziókba – mélyre és magasra – jutott.
Út a totalitáshoz: a kecskeméti Ország Lili kiállítást úgy rendezték meg, hogy a művek sora felvezessen a nagyterem végfalához. Mintegy – Ország Lili esetében ez a hasonlat igazán nem erőltetett – mintegy az ikonosztázionhoz. A főfal három nagyobb méretű táblájához, amelyen már-már morzsolódó, de annál súlyosabb kőtömbökre rajzolódnak héber betűk, (Írások a falon), amelyen, a másodikon, az ismert áramkör-nyomatok rendeződnek a cím ígérte falképpé, (A város és freskója), és a legeseménydúsabb harmadikon, amelyen gótikus fülkeszobrok artisztikus finomsága próbál keretet adni a súlyos kavargásnak (A város és múltja). Monumentális drámák hatvanhétből, illetve hetvenegyből, ami pedig a hozzájuk vezető utat illeti, azt szerencsésen inkább a logika és a tartalom, semmint a puszta kronológia irányította. Kilencszázötven-ötvenegyből való ugyan a Táj órával című vászon, s lehet elmélkedni azon, miként alkothatott, ha nem szürrealitást, legalább az olasz metafizikusokéhoz hasonló, baljós eseménytelenséget a főiskolát éppen befejezett festő, ám legalább ennyire fontos az, hogy mennyire hiteles, máig érvényes ez a szótlan abszurditás a szocreál korszaknak éppen a kezdetéből, azaz, talán a legagresszívebb periódusából. Mindkét Nagy fal (Labdázó) vasgömbje romboló bomba és győzelmes a kis figurához képest, a Nagy bagoly rémülete agresszív a szakadt dróthálóketrecben, a Szürreális tájnak sikerül néhány görbe, ámde megmagyarázatlan karó révén titkos szürreálitással nyugtalanítania. Az ötvenes évek vásznai csaknem olyan kemények és illúziótlanok, mint Ország Lili montázsai, amelyek közül most csak egy látható a Bozsó Gyűjtemény teremsorában. Annál gazdagabb a műveket kölcsönző Antal-Lusztig gyűjtemény a hatvanas évek és a művész haláláig tartó hetvenes csonka évtized műveiben. Igazából főművekben, amelyek egy addig is sajátos, legalább annyira vádoló, mint szorongó figurativitás folytatásai. Mert a Bozsó múzeumban/képtárban újra látnunk kell, hogy az idők során Ország Lili piktúrája változáson ment át: miközben technikája gazdagodott, gesztusait meg motívumvilágát csökkentette és tömörítette, a piktúrája a végsőket tekintve igen nagy dimenziókba – mélyre és magasra – jutott. A figurák és szituációk bizarrsága héber betűk izgatott, szenvedélyes kalligráfiájává lényegült át, a szürreális, abszurd térhatások nem kevésbé nehezen leírható labirintusokká szerveződtek és bonyolódtak, az egykor csak küllemüknél fogva bizarr élőlények bizarr technikával kapták meg lényegüket. 
A Fátyolos nő lidérces komikumát (1955) egy évtizeddel később a Feliratok a múltból nem kevésbé lehetetlen betűzuhataga követte, a két Nagy fal (1955) tövében elvesző emberalakok helyét Dór oszlopok alatt ülő fáraószobrok, de a nyomtatott áramkör, mint nyomódúc segítségével előállított figurák vették át. A szürrealitás, a képtelen helyzetek feszültségébe kerülő-kényszerülő szereplők és elemek lehetetlensége látszólag nem változott, és Ország Lili művészetében a korai halált megelőző etapban mégis más minőséget, a totalitás magabiztosságát kell felfedeznünk. A Dór oszlopok tábláján épp olyan fölösleges sajnálkozást keltve sorakoznak geometrikus fegyelmű, ámde csupasz, vakolatlan homlokzatú templomépületek, amilyet a nagyvonalú Itáliában érez a széplelkű turista, a Kövek és betűk barátságosan szürke világában eltűnnek a betűk a kőhasábok geometriájában, a Fekete ikonosztáz meg lényegénél fogva foglalja keretrendszerbe vagy háromszor is az Istenanyát. De nem ez a rejtett vagy most már alig rejtett geometria az egyetlen oka a késői művek (a festő ötvenkét évesen halt meg!) megnyugvó mélységének. Legfeljebb része annak a rezignált humanizmusnak, amely a korai művek drámáit, tragédiáit továbbra is őrzi, de teszi ennek az őrzésnek a különös távolságtudatával. Emlékező humanizmussal, amely humanizmus szürrealitásával és szürrealitása ellenére az élet teljességét képes megragadni. Infó: Ország Lili: Múltba nyíló kapuk. Ország Lili művei az Antal – Lusztig gyűjteményből Bozsó Gyűjtemény, Kecskemét Nyitva: október 4-ig  www.gyularozsa.com

Fények gátlások és manírok nélkül

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.07.24. 08:30

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Aki egyszer volt vaksötét koncerten, biztosan visszavágyik újra. A vakok és látássérültek számára hangoskönyveket készítő Bodor Tibor Kulturális Egyesület kezdeményezése nézőpontváltásra késztet.
Talán mind ültünk már a sötét szobában csendes nyárestéken, amikor csak a Hold ablakon át beszűrődő fénye világított. Ilyenkor kicsit minden megváltozik, elkezdjük másként érzékelni a minket körülvevő időt és teret. Képzeljék el ezt vaksötétben: nincsenek árnyékok, körvonalak, csak hangok, illatok, érintések. Míg ez nekünk kizárólag gondolatkísérlet, embertársaink egy része ebben a helyzetben próbál eligazodni a mindennapokban. Többek közt erre hívja fel a figyelmet a Bodor Tibor Kulturális Egyesület, amely vakok és látássérültek számára készít hangoskönyveket, és szervez jótékony célú, vaksötét koncerteket, amelynek keretében hazai előadók lépnek fel, dalaikkal, fények nélkül megszólítva a közönséget. Ennek lehettünk részesei szerda este a Lurdy Moziban, ahol ezúttal Szalóki Ági, Németh Juci és Kollár-Klemencz László énekelt magyar nótákat, Edith Piaf és Karády Katalin dalait. A zongoránál Helle Maximilian és Kardon Annamária, az egyesület alelnöke és párja kísérte az énekeseket, s adott elő egy saját szerzeményt is. Ahogy a fények kialudtak, úgy kúsztak el hozzánk a dallamok, amelyek kotta, szövegkönyv és látvány nélkül tisztábbnak, közelibbnek hatottak. A gátlások bennünk is feloldódtak: a sötétben gond nélkül megmozdulhattunk, esetleg magunkban dúdolhattunk, miközben hallgattuk A két szemed szeretett legtovább, a Holnap, ki tudja holnap látsz-e még, a Mindig az a perc a legszebb perc, a Hamvadó cigarettavég, a Non, Je ne regrette rien, az Akácos út, a Vén cigány, vagy az Ezt is elviszem magammal sorait. Két dal közt valaki a szántnál hangosabban rá is szólt a partnerére: rendben, hogy táncolsz, de legalább ne énekelj. Először idegennek tűnhet, ha egy érzékszervünktől megfosztanak minket, ám a sötétség különböző fázisokban érkezik, az eleinte feszítő érzésből rövid idő alatt kényelmes helyzet válhat, nem számítanak a külsőségek, csak a tapasztalások. Élményeink az elmúlt időkben alapjaiban alakultak át, gyakran csak a telefon képernyőjén éljük át őket: videók, képek szólnak helyettünk. Itt azonban nincs más lehetőség, át kell adni magunkat a pillanatnak, különben elveszítjük a lényeget. Néhányan megkönnyebbülést is érezhettek a lámpák megnyugtató felgyulladásakor, de bizonyára sokunk még visszakívánkozott ebbe a maníroktól mentes világba. Az előadást követően a zenészek kulisszatitkokba is beavatták a nézőket: megtudhattuk, milyen energiákat kell mozgósítaniuk, hogy fellépésük látvány hiányában is átüsse a falat, miként bírja Kardon Annamária és Helle Maximilian vakvezető kutyája az otthoni gyakorlásokat, és hogy Szalóki Ági hirtelen azt gondolta, neki szólt a már említett felkiáltás, hallgasson már el. Bár a sötét helyét átvette a lámpafény, de mintha maradt volna valamiféle felszabadultság a közönség soraiban, a mosolyok őszintébbek voltak, és a lelkesedés ott csillogott a szemekben. Közösségben, mégis egymagunkban érzékelhettük a művészet erejét, miközben néhány percre elképzelhettük látássérült társaink nézőpontját, ezzel talán közelebb kerülve egymáshoz. Gyakrabban lenne szükség vaksötétre. Infó: A következő koncert augusztus 13-án lesz, Kökény Attila énekel vaksötétben.

Te is lehetsz felolvasó!

Az 1960-as években indult hazánkban a hangoskönyvek készítése, amelyhez az elsők közt csatlakozott Bodor Tibor színész, több mint egy évnyi anyagot felolvasva. Az ő munkáját folytatja unokája, Puskás Kata Szidónia, az egyesület alapító tagja és elnöke, és egy vak fiatalember, Helle Maximilian, a kezdeményezés ötletgazdája, alelnöke: 2017-ben alapították a szervezetet, amely azóta több mint kilencszáz hangoskönyvet hozott létre. Jelenleg több száz önkéntes, látó és látássérült dolgozik azért, hogy minél több irodalmi mű legyen elérhető a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének hangoskönyvtárában. Bárki csatlakozhat hozzájuk (részletek a www.bodortibor.hu weboldalon), aki felolvasóként, vágóként szeretne hozzájárulni célkitűzésükhöz.