Előfizetés

Epsteinbe mártott igazságszolgáltatás

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.08.23. 10:50

Fotó: Netflix
A médiavilág érdekes jelensége, hogy egyre népszerűbbek a dokumentumfilmek, sorozatok. A nagy internetes szolgáltató csatornák is hasznot látnak bennük, szép számban vállalják gyártásukat, a produkciókat külön opcióban kínálják, ott virítanak a címoldalak fikciós slágerújdonságai között. Gondolhatnánk, hogy miután az egykori társadalmi-politikai drámákat elsöpörte a posztmodern szkepszise, a tematika lassan átkerült a dokumentumfilmekhez és az alacsony költségvetésű, szűkebb közönséget vonzó független filmek piacára. Kezeljük a valóság szociális konfliktusait inkább tényszerűen és szerényen. Kivéve az olyan problémákat (migránsok, homoszexualitás), amelyek zengzetes aktualitásuk ellenére sem érintik a társadalmi rend alapjait. A helyzet persze más. Nem arról van szó, hogy a nézők elfogadtak valamiféle józan munkamegosztást, vagy tudatosan ösztönöznék az őket környező világ minél tárgyszerűbb feldolgozását. Nem Schiffer Pál, Ember Judit, Sára Sándor, Almási Tamás vagy Hajdú Eszter szemléletmódját, társadalmi elkötelezettségét kedvelték meg. A nagy gyártók támogatta dokumentumfilmes trend ugyanis témaválasztásában, szerkezetében, hatásmechanizmusában a kommersz fikciós produkciókhoz áll közelebb. Csak jóval olcsóbb náluk. Mindez persze nem zárja ki, hogy fontos kérdéseket járjon körül. Vessünk egy pillantást például a Netflix-dokuk tematikai kínálatára. Bűnügyek (Gyilkos vagyok, A drogbiznisz, Egy gyilkos elméje: Aaron Hernandez), „kosztümös” történelem (Az oszmán birodalom felemelkedése, Az utolsó cárok), sport (Formula 1: Hajsza a túlélésért, Anelka, a meg nem értett, Sunderland, amíg csak élek). A formai eszközök között találhatunk fikciós jeleneteket (történelmi filmek), eseménykövető narrációt (Sunderland), amelyben a valós személyek lényegében életük történését-történetét mutatják meg, és krimidramaturgiát számtalan tényfeltáró anyaggal. A néző tehát kedvenc műfajai szórakoztató fénytörésében kerül izgató kapcsolatba a dokuk sajátos, tárgyszerű rétegével. Természetesen filmje válogatja, hogy mindez mire elég, és mire nem. Ebből a szempontból is figyelemre méltó Lisa Bryant négyrészes munkája, a Hatalom és perverzió: A Jeffrey Epstein-sztori. Ki ne lenne kíváncsi a tavaly vizsgálati fogságban meghalt, pedofil és egyéb szexuális bűncselekményeket elkövető, befolyásos topüzletember történetére? Különösen a szexuális bántalmazások minden formája elleni lázadás, az ezzel kapcsolatos botrányok, a Me Too-mozgalom idején. De vigyázat! Érdeklődésünknek komoly megpróbáltatás az ára. Nem könnyű végighallgatni a felidézett abúzusokat. Nem könnyű a még ma is fiatal nők arcát nézni, amint elmesélik, milyen „szolgáltatásokra” kényszerítették őket 14 évesen. Férfiként sem. Mert túl a gyerekek elleni erőszak miatt érzett elemi felháborodáson, az áldozatokkal való tehetetlenül könnyező együttérzésen, ezek a borzalmas történetek egy férfiben is undort és fizikai fájdalmat váltanak ki. Mintha őt bántalmaznák. De a perverzió öröme is felfoghatatlan, talán kényszeríteni se lehetne ilyesmire, annyira taszító és szégyenteljes. Éppen ezért az elkövető személyiségének feltárása lenne érdekes. Megérteni valamit abból, mennyire rabja a beteges ösztönöknek, és mennyire motiválja a hatalom mámora hajlamai kiélésére. Hatalom és perverzió kapcsolatának vizsgálata, ami talán azt ismerteti fel, hogy a hatalom – perverzió. Csak hát épp ehhez nincs elég anyag. A gazdagságra és társadalmi-politikai befolyásra törekvő emberek néhány általános vonásán túl Epstein figurája titok marad. Nem rajzolódik ki plasztikusan a rendszer törvényes alvilága sem, amelyben mozgott. Központi szálként marad a bűnügy körbejárása, és az igazságszolgáltatás kikényszerítése felé vezető, olykor reménytelenül göröngyös, sáros, mocsaras út a maga társadalomkritikai paneljeivel. Milyen jó is lenne a fikciós forma szabadságába kapaszkodni! Persze az sem kevés, amit az alkotók világgá tudtak üvölteni az Epstein-dokuval. Szerkezete az áldozatok vallomásaira, megjegyzéseire, tekintetére épül, és olyan erősen rájuk hangol, hogy különösebb érzékenység nélkül is alighanem felfogjuk végre: szexuális bántalmazást elszenvedni nem egyszerű sérelem, hanem súlyos személyiségzavarhoz is vezethető trauma! Gyerekkorban, durva formában persze különösen, de egyéb (esetleg semmiségnek tűnő) esetekben is. A filmben megismert nők nem egyszerűen az elkövető megbüntetését várják az igazságszolgáltatástól, hanem a trauma feloldását. Pecséttel megerősített visszafogadásukat a mindennapi létbe, a normálisnak tartott emberi világba. És mindenekelőtt: önmagukba! De addig minden vallomás az abúzus újabb és újabb megélése számukra. Amikor a bírók, ügyészek, ügyvédek hol megfélemlítve, hol megvesztegetve húzzák-kerülik az ügy feltárását és a megfelelő súlyú ítélkezést, nem csupán az igazság győzelmét, a törvény erejét kérdőjelezik meg. Gyávaságukkal, korruptságukkal meghosszabbítják, esetleg tovább mélyítik az áldozatok traumáját, amivel lényegében szintén bántalmazókká válnak.

Covid-19, avagy az emberiség világháborúja önmaga ellen -Triptichon (2)

Kenessei András
Publikálás dátuma
2020.08.22. 15:54

Fotó: Béres Márton / Népszava
Ez itt a középső táblakép, ennek jeleneteit igyekszem megfejteni és továbbgondolni.
Mostanában sokan próbálkoznak világszerte jó kérdéseket feltenni és jó válaszokat keresni rájuk, mégpedig a legkülönbözőbb műfajokban, amelyek akkor és úgy életszerűek, ha nem felejtjük el, hogy minden mindennel összefügg. Jelenlegi helyzetünkben főképpen a világjárvány és a világgazdaság összefüggéseinek egyre kíméletlenebb szorításában. És ahogy az lenni szokott (a közmondás szerint is): a baj nem jár egyedül. A globális felmelegedés például olyan újabb fenyegetésekkel jár, amelyek nemcsak súlyosbítják az emberiség általános egészségi helyzetét (alkalmasint a permafroszt olvadásának a következményeként), hanem a lakóhelyek fizikai megsemmisülésével is járhatnak. Például belátható időn belül az Arktisz és az Antarktisz, valamint Grönland és a szárazföldi gleccserek jégtakarója felolvad, ez megemeli a világtengerek vízszintjét és a tengerpartok menti területeket elönti az ár. A Melbourne-i Egyetem 2020. júliusi kutatása szerint Északnyugat-Európában és Ázsiában lassan kezdhetnek aggódni a tengerpart közelében élők: a trópusi méretű esőzések és a tengerszint emelkedése 30 éven belül 200 millió ember otthonát fogja elönteni, 2100-ra pedig a Föld népességének 52 százalékát veszélyeztetik majd a viharok és villámárvizek – hogy az infrastruktúrák megsemmisüléséről ne szóljunk (pedig kellene). Most azonban nem ez a témánk, csak (mint említettem) minden mindennel összefügg.

Világjárvány és a gazdaság

Annak is gyakorlati értéke van, hogy mire figyelünk oda, és mit kezdünk a kapott információkkal. Mire az EU országait elérte és lerohanta a Covid-19, addigra néhány ázsiai országban már tudták, mi a teendő. Cselekedtek is, ahogy erejükből tellett. Mégpedig azokban az országokban, amelyekben néhány évvel ezelőtt komoly fenyegetést jelentett a SARS-CoV nevű fertőzés (a koronavírus egyik korábbi változata), amely amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elmúlt. Ahol azonban megküzdöttek vele és tapasztalatokat szereztek a vakcina nélküli ellenállásban, ott a Covid-19 megjelenésekor fel tudták használni e tapasztalatokat és nagymértékben csökkenteni tudták a fertőzések (és a fertőzöttek) számát. Amikor azután a sikeres kollektív védekezés következtében oldani lehetett a hasznosnak bizonyuló szigorításokat, beléptek az emberi tényezők (pszichés felszabadultság, hangulati-, és cselekvési lazítás, fegyelmezetlen életvitel, stb.), s újra felerősödött a fertőzés. Európában az sem volt elégséges intő példa, ami egy-két hónapja Szöulban történt a lazítás fékeveszett folyományaként, ennélfogva még el sem múlt a COVID-19 első hulláma, máris visszaerősödött jó néhány európai országban is. Az előző oldalszárnyban feltett kérdések: a világjárvány - kirobbanása, elterjedése és országonkénti kezelése - hogyan kapcsolódott össze a gazdaságot válságba taszító fertőzéssel? Hogyan alakulhatott ilyenné, miközben a korábbi évek influenzái a mostaninál sokkal több ember halálát okozták közvetlenül(!), s az évenként magújuló influenza-járványok nem voltak romboló hatással a világgazdaságra? A válaszok keresése (és megtalálása) többfelől lehetséges. Akárcsak a koronavírus ellenszerének a kutatása, megtalálása, klinikai kipróbálása, engedélyeztetése, önként jelentkezőknek történő beadása, gyártása – és egy normális világban minimálisan 8 milliárd adagban való szétosztása. Ez az utolsó fázis természetesen illúzió, vagy sci-fi. Az emberiség történelme tele van szép és humánus elméletekkel, amelyeknek a megvalósult gyakorlatban semmi szerepük nem volt soha – és feltehetően továbbra sem lesz. Mert íme, ahogy közeledünk a világmegváltó vakcina megjelenéséhez, máris letarolja a humanitást, az erkölcsöt, a jó-szándékot a haszonszerzés. A legsikeresebb gyógyszergyárak hamarosan piacra dobhatják a remélhetően megbízható védelmet nyújtó oltást. A fő téma most az: mennyiért? Az úgynevezett nyugati világot mindenekelőtt ellátni kívánó gyógyszergyárak (és a mögöttük levő befektetők – köztük államok is!) azt latolgatják, hogy mit kérjenek érte. A laboratóriumok és a gyárak nem adhatják ingyen, mert tönkremennének (jelenleg 15-50 dollár közt tervezik az árát), és sem anyagi hátterük, sem kutatógárdájuk, sem ösztönzésük nem lesz a következő világjárvány leküzdésére. Az államoknak azonban kötelességük lenne minden állampolgárukhoz eljuttatni. Akár ingyen is, mert a nemzeti jövedelem visszaesése nagyobb kárt okoz, mint amennyibe a vakcina többmilliós, vagy több-tízmilliós tételben való beszerzése kerül. A vakcina előállítóinak pedig az lenne az üzlet, ha sok-száz milliós tételben adhatnák el – még önköltségi áron is. Arról nem szólva, hogy például az orosz- és a kínai piacot valószínűleg a hazai vakcinákkal látják majd el, és ez befolyásolhatja a nagy nyugati gyógyszergyárakat. Ugye, milyen érdekesen alakul a helyzet, ha már azt hisszük, hogy látjuk az alagút végét? 

A tőzsde pszichéje

Mint ahogy a jelenlegi gazdasági és tőzsdei helyzet is meglehetősen másképp alakul, mint várható lett volna. Azóta, hogy a tőzsdei folyamatokkal foglalkozom (mintegy negyedszázada), egyre meggyőzőbbnek vélem azt az egyébként elkoptatott közhelyet, hogy a tőzsdét csak részben mozgatja a befektetők adásvételi tevékenysége. Ugyanis valójában az adásvételi szándékot mozgatja valami: a tőzsde pszichéje. Ami természetesen nincs, nem lehet, hiszen a tőzsde nem élőlény (még akkor sem, ha időnként medve, máskor meg bika). A tőzsde pszichéje nem más, mint az emberi túlreagálás. A szerzés visszafoghatatlan vágya és a vesztéstől való páni félelem. Ebbe most ne bonyolódjunk bele mélyebben, vannak kiváló könyvek, amelyek erről szólnak, csak vegyük tudomásul, hogy a tőzsde így működik. Alapvetően azonban egészen másképp, mint a mostanában sokat emlegetett 1929-34-es világválság idején. Mint azt az első részben említettem, a Dow Jones csak 1955-ben tudott visszakapaszkodni az 1929-es szintre (381,17 pont), a mélypont 41,22 pont volt 1932. júliusában. (Erre még visszatérünk.) A korábbi évek-évtizedek tapasztalatai közé tartozik az a megfigyelés, miszerint a hosszabb-rövidebb felíveléseket (a bika évadjait, amelyek időtartama néhány héttől akár több évig is tarthatott) komolyabb esések követték. Többnyire nem lehetett tudni, hogy miért és hogyan, legfeljebb az újabb emelkedések idején született elemzések próbálták megtalálni a magyarázatokat. Csodás példákat és elemzéseket lehetne felsorolni, példaként állítani magunk elé, de most csak egyetlenegyre figyeljünk, amúgy is sokszor előkerül mostanában. A 2008-2009-es úgynevezett pénzügyi válságról van szó, amely mindenekelőtt a bankokat vitte földre, de természetesen az egész világgazdaság utánament. Ha felidézzük, hogy mi történt, hogyan történt és mi lett a vége, akkor – ma már legalábbis – világosan kilóg a velünk élő kapitalizmus egyik méretes lólába. Nevezetesen, az újabb és újabb gazdasági válságjelek jelentkezésekor újabb és újabb előremenekülésekbe fogtak mind a politikusok, mind a világgazdasági élet meghatározó figurái és intézményei. Az jószerével teljesen mindegy, hogy a Lehmann Brothers lett a hunyó, ők csak a lúzer szerepét játszották el. Sok más bank és befektetésekkel foglalkozó intézmény játszotta azt a játékot, hogy hitelre érdemesítette azon ügyfeleit, akiknek már komolyabb hiteltartozásuk volt. Pontosabban meglevő jelzálogukra kölcsönt kaphattak, amelyet értékpapírok vásárlására fordíthattak. A sok „miért?” és „hogyhogy?” kérdés helyett inkább arra érdemes visszaemlékezni, hogy a nagyra becsült hitelminősítők milyen jó referenciát adtak például a Lehmann Brothersről, holott már két évvel a csőd előtt látszott a baj. A mellékelt grafikon, amely a Dow Jones elmúlt száz évét dokumentálja (és jószerével egy árva szó kommentár sem kell hozzá), világosan mutatja, hogy a 2007. júliusi, világrengető csúcseredmény (14.198 pont – hol van már az 1929-es 381,17-es fantasztikus csúcs) elérésekor a piac már tudta, hogy baj van. Vagy hamarosan lesz. És lett.

Az üzletnek mennie kell

Nem kell több mint egy évtizeddel okosabbnak lennünk, hogy ne álljon tisztán előttünk: mindazok a szereplők, akik és amelyek benne voltak ebben a buliban: piramisjátékot játszottak. Csak egyre kifinomultabb dörzsöltséggel cirkalmazták körbe a végül is védhetetlen felelőtlenséget. Ha a végletekig lecsupaszítom, az az alapszándék és -törekvés marad, miszerint: „az üzletnek mennie kell” – ez viszi előre a világot. A gép forog, az alkotó – pörög. (Madách már nem időszerű.) Sokan a szakemberek közül is úgy vélték a Bretton Woods-i rendszer létrehozásakor, hogy az sokáig fenntartható lesz abban az alapvetésben, ahogy az egyezményt 1944. júliusában megkötő államok elképzelték és hitték. Az élet azonban rácáfolt ezekre a vélekedésekre, nem utolsósorban azért, mert a II. világháború két legnagyobb vesztese, Japán és Németország (NSZK) hamarosan meghatározó gazdasági nagyhatalommá vált. Az USA pedig – mint később kiderült – noha rá alapozódott a pénzügyi rendszer, nyilvánvalóan túlvállalta magát (állami eladósodás) és Nixon elnöksége alatt, 1971 és 1973 között végül kihúzta a szőnyeget az egyezmény alól. A rendkívül alapos, sokirányú és a kapitalista világot átfogó egyezmény nem volt tökéletes, de negyedszázadon át életben tartotta a rendszert. A fejlődés azonban szétfeszítette a kereteit. (Erre még visszatérünk a következő részben.) Csak egyetlen példa a lehetséges sok-ezerből. A nemzeti valutákat rögzítették egymáshoz, a dollárhoz és az aranyhoz képest. Egy gramm arany egy dollár volt. Egy uncia arany (tőzsdei kereskedési mérték = 31,10348 g) ugyanennyi dollár. Manapság egy uncia arany ára 1800 és 2000 dollár közt mozog. Pedig már elveszítette pénzmenekítő jellegét. Vagy a koronavírus mégis visszahozza? A sok levonható tanulság közül megemlíteném azt, amelyről mindig szívesen megfeledkezünk: aligha van nehezebb feladat, mint kiszámítani és megjósolni a jövőt. Bemutatnám kedvenc példáim egyikét. A meteorológusok számára igen komoly kihívás megjósolni egy kisebb-nagyobb térség időjárását. Akár egy-két napra is. Pedig több mint száz évre visszamenőlegesen vannak hiteles feljegyzéseik, adataik egyfelől, másfelől pedig a legmodernebb számítógépes algoritmusok állnak rendelkezésükre. Mégis, a helyi időjárást meghatározó frontok vonulását néha egészen parányi, elenyésző méretű és mértékű légkörfizikai változások alaposan meg tudják változtatni, akár egy-két óra alatt is. Ha valakinek olyan okostelefonja van, amely mutatja, hogy az adott nap folyamán felhős, vagy napos lesz-e az égbolt, az eső valószínűsége hány százalék és a hőmérséklet Celsius fokokban mérhető változása hogyan alakul, észreveheti, hogy gyakran naponta többször mást mutat, mint egy-két órával korábban. Vagy ha bárkinek lehetősége, esetleg kedve van, hogy a neves meteorológiai szolgálatok videóvá összerakott, 20-30-60 percenként készített műholdfotóit tanulmányozza, meggyőződhet arról, hogy egészen apró változások is hogyan és merre téríthetik el az időjárási frontokat. Pedig ezek a jelenségek olyan fizikai törvényszerűségeken alapulnak, amelyek talán a világmindenségben nem, de a Földön biztosan axióma-érvényűek. És az ember(iség) még csak bele sem avatkozott (pedig az elmúlt kétszáz évben erősen próbálkozik). Remélem, most sokaknak eszébe jut a régi, tőzsdei bon mot: „Ha reggel Tokióban egy lepke meglebbenti a szárnyát, abból délutánra Londonban vihar lesz, estére pedig New Yorkban tornádó”. És ebbe az ember addigra már alaposan beleavatkozott. Vagy ha nem ő, akkor a tőzsde pszichéje. Az időjárásnak azonban nincs pszichéje. És mégis, mekkorákat tudnak tévedni a kiváló meteorológusok az előrejelzéseikkel, noha őket nem az üzletmenet, a haszonszerzés, a celebbé válás hajtja, hanem a minél pontosabb, tudományos megalapozottságú feladat teljesítése. Na most akkor hogyan is tudunk megbízható tőzsdei jóslatokat elkövetni? A rendelkezésünkre álló hatalmas adatmennyiség, az adatok tudományos feldolgozottsága, a legmodernebb számítógéppark segítségével? És földig érő tehetségünk, tudásunk, intelligenciánk birtokában? Persze-persze: a 2008-as bukfenc utáni – elég meredek – felívelés során számtalanszor lehetett hallani-olvasni a figyelmeztetéseket: előbb-utóbb vége lesz a jókedvünknek. Azt azonban sehol sem lehetett olvasni, hogy egy fityisz, egy semmi, egy önmagában létezni sem tudó valami: egy vírus fogja romba dönteni a világgazdaságot. Egy nem-élőlény, amely csak a gazdaállatba jutva tudja lepipálni a Lehmann Brothers (és az összes többi bank), valamint a Fannie Mae és a Freddie Mac teljesítményét. Nos, ez a nehezen felfogható valóság (vagy érthetetlenség-értelmezhetetlenség?) segített életre kelteni jó néhány összeesküvés-elméletet. Ami bizonyos tekintetben érthető is. Ahogy az előző részben írtam: egy olyan fertőzés okozta a III. világháborút, amely önmagában és csatolt fertőzéseiben is statisztikailag messze alatta marad az elmúlt két évtizedben pusztító influenza-járványok halálos kimenetelű eseteinek. Egyvalamire azonban jó volt. Persze, csak ha tudunk tanulni belőle. Rávilágított gondolkodásbeli, műszaki, technikai, egészségügyi, viselkedésbeli hiányosságainkra (miközben bizonyos dolgokban visszalökött minket a nagyjából két évszázaddal korábbi életbe), és ugyanakkor mutatott egy kitörési lehetőséget jövőbeli életünk XXI. századhoz méltó megváltoztatása irányába (a tanulás fontossága, a modern, digitális technikai civilizáció, robotok fejlesztése az emberi munka kiváltására). Hérakleitosz (i. e. 535-475), az antik görög kultúra kiemelkedő filozófusa szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, mert mikor újra belelépnénk, az már nem lesz ugyanaz (és mi magunk sem). A halála utáni évtizedekben jelentkező künikosz (cinikus) filozófiai iskola szerint viszont egyszer sem léphetünk ugyanabba a folyóba (mert amint belelépünk, már nem lesz a korábbi állapotával önazonos). Szóval, hová is térünk vissza, ha lecseng a járvány?

Felhő úr és az étlapi vágy

Bagaszódi Tura
Publikálás dátuma
2020.08.22. 15:15

Fotó: Népszava illusztráció
Felhő úr ifjú éveiben még azt a bolondos vágyat dédelgeté magában, hogy őneki majdan saját könyve lesz, ám az idő múlásával az a kívánság fogalmazódott meg benne, hogy jobb szeretné a nevét inkább valamirevaló étlapon, semmint könyvborítón látni vissza. Kötete ugyanis immár bárkinek lehet, kit akár csak közepeske írástehetséggel is megáldott a Teremtő, s ha mellé valamelyes magamutogató ambitio is adatott, a publicatio bizonyosan garantáltatik; étlapra azonban európai kultúrkörünkben kizárólag csakis az arra érdemesek juthatnak, kivétel : nincs. Mármost persze kérdés, hogy Felhő úr miért gondolja, hogy ő azon érdemdús arszlánok közé tartozik, kinek feltétlen étlapon a helye – e kérdés megválaszolására szerény személye ezennel természetesen méltatlannak nyilváníttatik. Felhő úr a culinaria tudománya iránt kora gyermeksége óta leküzdhetetlen vonzalommal bír, újabban azonban teoretice foglalkoztatja az a kérdés, hogy vajh' elő tudna-e állítani szerény személye olyas ételt, mely a magyar hazában habár közönségesnek tekinthető alkatrészekből állíttatik össze, a maga nemében mégis oly specialitas, hogy annak elterjedése révén Felhő úr az ő illékony, mulandó természetű nevét valaha egy étlapon láthatná viszont : nyomtatásban. Nem hétköznapi becsvágy ez, ezt szégyenlősen be lehet vallani. És Felhő úr tudatában van annak is, hogy alkalmasint sokkal kisebb teljesítmény gyönge közepeske regényekkel előrukkolni a magyar irodalomban, semmint évtizedek kitartó alkotó munkája után egyszer az életben egy minden hivalkodástól mentes, ám tartalmas étlapon két dicsőséges zárójel között megjelenni, mindössze pár karakterben, csak egy fél sorocskában, de mégis: az emberiségnek egy új étel előállításával hasznára és javára lenni! Mármost persze kérdés az is, hogy miféle productio alapján reméli Felhő úr az ő nevének étlapon való megörökíthetőségének lehetőségét? Nos, semmiképpen sem oly hírnévre vágyik ő, mely például Antal Imrének megadatott, kinek nevét a Damjanich utcai Piroska vendéglő étlapján olvashatni a konyha messze híres marhapörköltje mellett – e nevezetes ételt ugyanis úgy tálalja a chef, ahogyan azt Antal Imre szerette : piros lábaskában, nokedlivel. Oh, nem! Felhő úr abban bízik, hogy nem fogyasztás, hanem alkotás révén érdemelheti ki azt a ragyogást, mely – mint láttuk – Antal Imrének is kijutott. Hősünk az excellens olvasóközönségnek most arról számolhat be, hogy hosszas kísérletezés után oly ételkülönlegességet állított elő, melynek összes hozzávalója honos e hazában, ámde így, együtt, ugyanazon fogás keretében alighanem páratlan specialitásról van szó! Egy olyan Opus Magnumról, mely tucatnyi gyönge közepeske magyar regénnyel fölveszi a versenyt, pláne azokkal, mik Felhő úr tollából kiszaladhattak volna – feltéve, ha hősünk hiábavaló írással töltötte volna idejét az írásnál összehasonlíthatatlanul hasznosabb főzőcskézés helyett. S most, íme! Íme, a recept, melyet Felhő úr két változatban is a jeles publicum elé tár abban a reményben, hogy művét szeretni és hirdetni fogják! Nem más az, mint a szatmári szilvalekvárral töltött, füstölt sajtos gombafej, petrezselymes fehérrépa-mártással feladva. Elsőre tán megütközik rajta az olvasó, hogy miféle soha nem hallott mamalika lehet az, melyben az édes szilvalekvár az amúgy jellegtelen ízű gombával összevegyül, ám ha megkóstolja, akkor bólintani fog : per Iovem! Működik! S hogyan creáltatik? Felhő úr a champion gombákat csöppnyi vajon megpárolja, azután kevés szilvalekvárral megtölti, meghinti füstölt sajttal, és betolja a forró sütőbe. Közben a fehérrépa gyökereket megpárolja, pépesíti, tejszínnel felfőzi, sózza, borsozza, majd a végén belerakja a petrezselymet és : tálalja! A sajttól ropogós gombafejek mellé a fehérrépa-mártás kiváló köret, még ha szokatlan is. Mikor Felhő úr ezt az ételt először feladá magának, nem akará elhinni, hogy ezt a csodát ő teremtette – igaz, nem hat nap alatt fundálta ki, kellett hozzá hat perc is! Milyen boldog vala! Megette, ivott rá fehér bort, majd olyan éhes lett, hogy sütött még egy adagot – s mivel szilvalekvárja elfogyott, be kellett érnie banánkarikákkal, a champion gomba ugyanis nem csak a szilvalekvár, hanem a banán társaságát is jól viseli, sőt, szereti. Milyen boldog volt ő azon a napon! Sokáig üldögélt a tányérja felett és a boldog jövőn ábrándozott, mikor a hazai vendéglőkben ott lesz majd e fogás : szatmári szilvalekvárral töltött, füstölt sajtos gombafej, zöld petrezselymes fehérrépa-mártással. Boldogságában elszaladt egy pincér komájához, kinek elújságolta a nagy hírt : feltalált egy új, magyaros ételt, s ezennel kéreti rögtön a chef urat! A pincér úr azonban nem jött izgalomba, hanem azt kérdezte méltóságteljes rutinnal : szalonna van benne? Meg paprika? És tejföl? Nincs, válaszolta a meglepett Felhő úr, mire a pincér úr szomorúan legyintett : akkor ne is folytassa, Felhő úr, de ha nagyon éhes, rendelhet nálunk egy szelet szalonnás-tejfölös pizzát – csak annak van ezen az elátkozott földön újabban saisonja!