Darálók és rajongók

Rossz könyvek márpedig vannak. Vagy úgy pontosítanám, hogy hozzánk nem illő könyvek. Lehet, hogy túl fiatalok vagy már túl idősek vagyunk hozzá, túl vidámak vagy túl szomorúak. Épp felszínesebben gondolkodunk, amikor egy mély, és túl filozofikusan, amikor épp egy sekélyes mű akad a kezünkbe. Én például kamaszként fogtam neki A kastélynak, rögtön az Agatha Christie-korszakom után. Rettentően bosszantott. Miért akar az a mafla folyton bocsánatot kérni el nem követett bűnökért? Hogyan nyomhatja agyon a kastély egy egész település életét? És nem jött a várva várt feloldozás sem, amikor egy Poirot-szerű alak rendet tett volna és fülön csípi a bűnöst. Többször letettem, még többször visszavettem. Pont a diktatúrában nem értettem Kafkát, ami azért szép teljesítmény.

Persze le is darálhattam volna, elásom hátul a kertben, és még csak meg sem jelölöm a helyet, mint a névtelen katonák sírját, vagy addig csapkodom a poroló vasához, amíg ki nem esik belőle minden betű. Halvány gőzöm sem volt még akkor a könyvégetőkről, se a Zola nyílt levele ellen így tiltakozó elvakultakról, se a nácikról, akik mindent megsemmisítettek volna, ami nem őket szolgálja ki.

Volt pár szabály. Soha nem hajtjuk vissza a lapok sarkát, így jelölve, hogy hol tartunk, levesszük a borítót (ha lehet), és újságpapírba csomagoljuk, nem ejtünk a lapokon kajafoltokat stb. A nejem és közöttem éles határvonal húzódik a tekintetben, hogy szabad-e aláhúzni ceruzával a fontos sorokat vagy inkább jegyzeteljen. Ő csak aláhúzva tudja feldolgozni a tudományos szövegeket, én pedig megőrülök attól, hogy más szabja meg, mi fontos és mi lényegtelen. Úgy már nem szűz terület a könyv, más hódító nyomában cammogok. Kiver a víz az alávonalkázott könyvtől, mintha értelmezést is kapnék hozzá, kihűlve és rosszul tálalva.

Találkoztam már sok rossz könyvvel, megszerkesztetlen, tele sajtó- és egyéb hibákkal (ezeket például akkurátusan javítom, az egyetlen lehetőség, hogy belefirkálhatunk a könyvbe), sekélyes ponyvával, amely művészetnek hirdette magát. Volt egy-kettő, amelyre kimondottan haragudni is tudtam. Ellopta az időmet, nem használta ki a történetben rejlő lehetőségeket, másfelé kanyarodott, mint amerre vártam volna. Azt hiszem, aki olvasni kezd, annak eleve számolnia kell a mással. Más akarattal, más világgal. S ha jól dolgozik össze az olvasó fantáziája és az író tehetsége, akkor már utazás közben egyesül a két akarat, hogy a végén immár szétválaszthatatlanul érjenek célba. Ezt én is írhattam volna, mondjuk ilyenkor meglepettem, hiszen annyira rólunk szólt az a más. Az olvasásnál nagyobb nyitottságot és befogadást nem is tudok elképzelni.

Ártalmas könyv, mondták nem is olyan régen Háy János irodalmi esszéire (Kik vagytok ti?). Teljesen meglepődtem. Hogyan lehetne egy könyv ártalmas? (Oké, vannak uszító, másokat megbélyegző, lenéző könyvek, de én most nem szolgákról beszélek. Ma már a Mein Kampf német kritikai kiadását is ártalmatlanította a több ezer jegyzet és kommentár.) Hogyan tehet rosszat, mikor pusztán a saját világát adja át? Persze, lehet avítt, unalmas, súlytalan, de hogy ártana? Épp a könyvektől kapjuk meg azt a képességet, hogy ne árthasson nekünk mindenféle felszínes ostobaság, a lapos földtől a ravasz gyűlöletig. A könyvek még maguktól is megvédenek.

Szerencsére már Dusi is a klub tagja. A nagy áttörést Michael Ende hömpölygő meséje, a Végtelen történet hozta el, amelyben Fantáziát, a képzelet birodalmát kell megmenteni a Semmitől, mert elpusztul, ha az emberek nem használják a képzeletüket. Duska annyira beleélte magát Barnabás kalandjaiba, hogy átmenetileg a játszóterek is vesztettek vonzerejükből. Folyamatosan tornáztatta a fejét, mintha egyedül rajta múlna Fantázia sorsa, felvillanyozva követte a fordulatokat, és már nem volt elég az esti olvasás, nappaliakat is be kellett iktatnunk.

Most pedig Tóth Krisztina versei a sláger. Főleg, amióta a fogtündér elvitte az első fogát, és olyan csorbaság állt elő, amelyre az egyik költemény is épít. „Kiefett a fogam, / kiefett kövépen, / nem tudok moft fotyolávni, / s befélni fépen.” Csak a szotyolázni szót kellett megmutatnom a fogam közé dugott maggal, amit pedig világéletemben utáltam (főként amióta politikai ellenszenv is társul hozzá). De a hát a szókincs az szókincs. És így tanul a gyerek.

Nem tudom, meddig tart majd ki a szenvedély Fantázia iránt. Lehet, hogy pár év múlva majd valami más felülírja (elég színes a világ ehhez), és akkor kissé elnéző mosollyal néz majd ránk, régimódi könyvfalókra. Olyan sokan vallják ma be büszkén azt, ami az én gyerekoromban még igen kínos lett volna: már nem is emlékeznek rá, hogy mikor fogtak utoljára könyvet a kezükbe. Vajon hogy nézhet ki a szellemi immunrendszerük, gondolkodom el ilyenkor. Hiszen épp őket dönti le tömegesen az áltudomány, az újkori babonaság, a Facebook-vakság kórjai. De ha csak annyit érünk el Dusinál, hogy elnéző szánalommal nézi majd a könyvdarálók igyekezetét, akkor már megérte. Fantázia birodalma akkor megmarad az újra és újra támadó semmivel szemben.