Előfizetés

Itt a tét

Hogy ki emeli, azt nem is olyan könnyű eldönteni, de az SZFE-hallgatók ellenállásának tétje egyre nő. Persze, volt itt már hasonlóan hosszúra nyúlt oppozíció, gondoljunk csak az egy évvel ezelőtti rabszolgatörvény-sztorira - meg arra, hogyan szerelte le végül a kormány, és hogyan futtatta lyukra máig nem tisztázott körülmények között az ellenoldalt a tévészékháznál. Tavaly az ellenzék koordinált kitartása mellett leginkább a szolidaritás láncreakciója hiányzott az eseménysorból. (Mi lett volna vajon, ha nem kell tizenkét hónapot és egy világjárványt kivárni ahhoz, hogy a legerősebb érdekérvényesítési potenciálú szakma is felébredjen?) Ezúttal az ellenzéki pártok eleve kimaradtak az osztásból – jelen-nem-létüket kontextus nélküli sorosozással igyekszik pótolni a kormányoldal –, a szolidaritás viszont főszereplővé lépett elő, sőt színpadra is állt október 23-án a színművészetisek tiltakozásához csatlakozó érdekképviseletek és társadalmi csoportok formájában. Mondhatni, ők maguk voltak (vagy inkább lettek) a tét. A regnáló hatalom számára ugyanis nem a színinövendékek mellett kiálló tizenötezer ember jelentette/jelenti az igazi veszélyt – volt már hasonló többször is, érdemi következmény nélkül –, hanem az, ha az eddig széttagoltan küzdő és csak a saját közvetlen érdeksérelmeik orvoslását célul tűző társadalom-szilánkok megtapasztalják, mekkora erő van az egységben és az együttműködésben. Mindez természetesen az ellenzékre is vonatkozik – sőt. Bármi legyen is az oka, mindenképpen rosszul veszi ki magát, hogy ahogyan tavaly, úgy idén is Hadházyék lettek magukra hagyva (és ismét a tévénél). Mert lehetséges ugyan, hogy amit a politikus állatorvos mond, az olykor vitatható, de abban, hogy hiú ábránd változást várni, amíg a nyilvánosság a kormánypárt ellenőrzése alatt áll, vitán felül neki van igaza. 

Sötét játszma

Az ünnepnapokon Magyarországon mindig bankszünnapot tartanak. Ilyenkor gyakorta felrémlik egy 2003 januárjában történt eset. Alig kezdődött el az új esztendő, amikor egy mai szemmel szokatlan esemény történt: befektetők spekulációs rohamot indítottak a forint ellen. Ebben az esetben az „ellen” szó azonban magyarázatra szorul, ugyanis az ismeretlen - minden bizonnyal külföldi - körök célja az volt, hogy az euróval szemben hol gyengülő, hol megerősödő forint árfolyamát stabilizálják, ami egyértelműen azt jelentette, hogy céljuk a felértékelés volt. Csupán a rend kedvéért - és korántsem holmi nosztalgiából - érdemes felidézni, hogy akkor ez a gyengének tartott, így erősödést kívánó kurzus 242 forint körül járt, a spekulánsok számára pedig a 234-235 forintos árfolyam lett volna az elfogadható szint. A forint elleni támadási kísérlet időszakában az akkor éppen ellenzékben lévő Fidesz ügyvezető alelnöke - aki most történetesen köztársasági elnökként szemléli a monetáris világ eseményeit, ha egyáltalán érdeklődést mutat irántuk – fel is szólította a szocialisták pénzügyminiszterét, hogy nevezze már meg, kik ezek a spekulánsok. Ez természetesen nem történt meg, viszont a jegybank (a kormányzattal teljes egyetértésben) több milliárd forintnyi euró kivonásával és egy százalékpontos kamatcsökkentéssel megvédte a devizánkat. A 17 esztendővel ezelőtti jogszabályok ezt a lépést kötelezővé is tették a számukra, azt viszont nem, hogy az MNB elnöke a kemény beavatkozásokat követően kiálljon a nyilvánosság elé, és közérthető módon elmagyarázza a külgazdaságban érdekelt cégeknek, a lakosságnak és természetesen a pénzvilágnak, hogy mi is történt. A széles közvélemény meg is nyugodott, bár arról nem szól a fáma, hogy az akkor meglehetősen vehemens Áder János közéjük tartozott-e, vagy bajsza alatt morgott még egy nagyot. Szinte bizonyos, hogy október 23. környékén, amikor ismét megpihent a hazai pénz- és tőkepiac, a forint stabilitásáért felelős jegybanki vezetők aligha szorongtak holmi spekulatív támadások miatt. Miként a legendás A tanú című filmben Bástya elvtársat már meg sem akarták gyilkolni, úgy nem akad olyan befektetői csoport, amelynek érdekében állna, hogy a harmatgyenge 364,50-ről 365,50 forintra felkúszó euróárfolyam sorsát bármilyen irányba elmozdítsa. Fizetőeszközünk kurzusával már egy magára valamicskét is adó spekuláns sem törődik. De az eredendő bűnt természetesen nem ők követik el a távolmaradásukkal, hanem Matolcsy György jegybank elnök, aki a NER mindent (rezsit, munkahelyeket) legalábbis szólamszinten megvédeni kívánó gazdaságpolitikájával szemben tudatosan hagyja a forintot elértéktelenedni. Egyetlen értelmetlen céllal: az elerőtlenedő forint árfolyam révén így nő az MNB nyeresége. Közben 18 százalékkal duzzadt idén hazánk devizaadóssága, amely a forint vesszőfutása és az újabb hitelfelvételek révén egyre nagyobb lesz. Egy év alatt annyit gyengült a forint, mint az előző évtizedben. Most nem a lakosságnak van jelentős adóssága, hanem a jegybanknak: a hitelességében.

Lehetetlen küldetés

Franciaországban két értékre különösen büszkék az emberek: a véleménynyilvánítás szabadságára, illetve a szekuláris államra. Emmanuel Macron nemrégiben éppen arra figyelmeztetett, hogy mindazok a szeparatisták, akik iszlám államot akarnak létrehozni az országon belül, ezeket a vívmányokat fenyegetik. A terroristák újra és újra ráébresztik a társadalmat arra, hogy ezek az értékek ma már nem magától értetődőek, olyan radikalizálódás kezdődött a franciaországi fundamentalisták között, ami már a hagyományos demokratikus berendezkedést fenyegeti. 2015 óta összesen 250 személy vesztette életét francia területen az iszlám terroristák által elkövetett merényletekben. S bár az utóbbi években szerencsére nem voltak olyan súlyos támadások, mint 2015-ben kétszer is Párizsban, vagy 2016-ban Nizzában, a fenyegetés nem szűnt meg. Abdoullakh Abouyedovich Anzorov, a 18 éves csecsen származású menekült Samuel Paty, a köztiszteletben álló tanár ellen brutális kegyetlenséggel végrehajtott terrorakciója ugyanakkor felhívta a figyelmet: mivel a tanárok a külvárosi iskolákban, ahol nagyobb arányban tanulnak muzulmán fiatalok, a tanórákon inkább kerülik a vallási szempontból kellemetlen témákat épp az esetleges retorzióktól tartva, a muzulmánok társadalomba való integrációja egyre elérhetetlenebbnek tűnik. A 6-8 milliós muzulmán közösség hiába származik több különböző országból, főleg az egykori afrikai francia gyarmatokról, saját iszlám identitást alakított ki, ráadásul egy felmérés szerint 40 százalékuk az iszlám értékeket a francia állam vívmányai fölé helyezi. Bár csak most, a tragédia után irányult a figyelem az oktatásra, a probléma már régóta létezik. 2004-ben Jean-Pierre Obin tanfelügyelő részletesen feltárta az integráció súlyos hiányosságait, jelentését azonban az akkori oktatási miniszter, Francois Fillon íróasztalfiókjának mélyére rejtette: a kormány nem vállalta a konfrontációt az iszlám közösséggel. „Húsz évet vesztegettünk el” – figyelmeztetett a minap Obin, aki nemrégiben megjelent, „Hogyan hagyták az iszlámot beférkőzni az iskolákba” című könyvében egyéni sorsokon keresztül tárja fel, milyen veszélyes viszonyok alakultak ki. A menzán például külön étkeznek a muzulmán diákok, a lányok nem akarnak résztvenni a tornaórákon. Mikor a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merénylet után néma felállással emlékeztek az iskolákban, sok muzulmán diák hangoskodással fejezte ki egyet nem értését. Igen összetett okok vezettek el idáig. Szerepe van ebben annak, hogy Franciaországban az iskolákban betiltották a fejkendő viselését, így Párizs az iszlám fundamentalisták célkeresztjébe került. Ez azonban csak a felszín. Valójában egyetlen elnök sem tartotta prioritásnak a muzulmán bevándorlók leszármazottainak felzárkóztatását. Ma már azonban ez egyre nehezebb feladat részben a fundamentalisták erősödése, részben amiatt, hogy a szélsőjobb is politikai tőkét akar kovácsolni a kérdésből. Macron nincs könnyű helyzetben, hiszen néhány hónap alatt nem lehet helyrehozni évtizedes mulasztásokat.