Hajnali gólöröm

„Amikor kétéves volt, én öltöztem be Mikulásnak, és igyekeztem nem dadogni. Legalább az első mondatnál ne bukjak le. (Egyáltalán vannak beszédhibás Mikulások?) Szerencsére akkora volt az ijedelem és a megilletődés, hogy eszébe sem jutott gyanakodni.”

Az idei Mikulást kicsit elrontottuk. A nejem azt találta ki, hogy az öreg nem szombaton este surran be kies otthonunkba, mert akkor olyan örömködés lesz, hogy a gyerek nem alszik el csak éjfélkor. Így is elég nehéz mostanság álomba ringatni, mindenféle trükkökhöz kell folyamodni, de a folyamat így is hosszan elnyúlik: halk zene, olvasás, odabújás, olvasás, jóéjtpuszi apától, anyától és Mircinek, vécézés, odabújás, halk zene. Aki altat, rendszerint hamarabb elalszik mint a gyerek. Ráadásul a Mikulás volt olyan jó fej, hogy az utolsó, de tényleg a legutolsó pillanatban feladott levelet elcsípve, elhozta az áhított rugós focit (nálunk csak csocsó néven fut, de nem az). Na, most mondd azt a gyereknek, hogy nem akarsz vele játszani, villant rám a nejem szeme, amikor az esti mikulásozás mellett kardoskodtam.

Mert milyen jól is hangzik, hogy reggel, amikor kinyitja a szemét Dusi, akkor ott fogják várni az ajándékok. A bejárati ajtó előtt. Mert mi tejjel és sütivel vártuk a Mikulást, ahogy az a filmekben megvan írva (igaz, hogy karácsonykor, de ezen most lépjünk át), de ezek macska-kompatibilis dolgok, vagyis nem lehetett odabent a melegben tárolni, mert mire megjönne az öreg, már egy morzsa/csepp nem sok, annyi sem jutna neki. Akkor már csak egy dolog maradt, megvárni, amíg a gyerek elalszik (és mi nem), majd az autóból a bejárat elé csempészni a dolgokat.

Igazából most még a mítosz és a valóság között billegünk. Amikor kétéves volt, én öltöztem be Mikulásnak, és igyekeztem nem dadogni. Legalább az első mondatnál ne bukjak le. (Egyáltalán vannak beszédhibás Mikulások?) Szerencsére akkora volt az ijedelem és a megilletődés, hogy eszébe sem jutott gyanakodni. A félelem vagy a varázs, hogy a meséből lám, hirtelen tapintható valóság lett, teljesen kibillentette. Pedig bizony időnként kiestem a szerepemből, és a hangomat sem tudtam mindig elmélyíteni.

Háromévesen viszont már kimondottan gyanakvóan nézett rám a röntgenszemével. Pedig akkor már kesztyűt is húztam, meg olyan sűrű szakállt és hófehér parókát szereztem, hogy csak egy szűk résen láttam ki, mint a pulik. Neki is mentem a folyosón rendesen az épp akkor kilépő szomszédnak. Még jó, hogy nem hallatszott be a nappalinkba a szentségelés. Szóval, olyan gyanakvó volt, hogy négyévesen már meg kellett kérnünk egy barátunkat, hogy ő vegye fel a jelmezt. Én vigyorogva ültem a gyerek mellett, hogy na, mit mondtam: nem én vagyok a Mikulás!

Idén viszont már olyan erkülpoárós, serlokholmszos kérdéseket tett fel, hogy alig lehetett kitérni előle. Zsiga, miért pont utánad jött a Mikulás? (Azzal léptem le, hogy még vennem kell valamit a boltból, aztán a szűk pincében öltöztem át.) És miért hasonlított rád a hangja? És miért nem láttad, amikor jöttél haza?Vagyis a senki földjén járunk a valóságon innen, de már a mítoszon túl. A múltkor például, amikor kihullott a második foga, és a Fogtündér nem vitte el reggelre, mert olyan sok dolga akadt a világ másik felén (elaludtunk), nagy és kétségbeesett sírás tört ki. Tehát még bízunk a mesében, de ha szegény tündér megjelenne a nappaliban, akkor már keresztkérdések özönére kellene válaszolnia.

Ezért úgy döntöttünk, idén láthatatlan lesz a Mikulás. Már ha elaludt volna a gyerek. Szegény idejében lefeküdt, de olyan izgalomban volt, hogy nem jött álom a szemére. Nem használt semmi. És persze újra és újra ki kellett menni a lakás elé, ellenőrizni, hogy járt-e már az öreg. Ilyenkor mindig le kell fogni a macskát, hogy ne szökjön ki, ne igya meg a tejet, és mindezt a rettentő hidegben. Éjjelig ezt még háromszor játszottuk végig, én már egyre csökkenő lelkesedéssel. A nejem négyre húzta fel az órát, hogy majd akkor gond nélkül eljátszhatjuk a szerepünket. Kár, hogy a gyerek háromkor már fent volt. Aztán fél négykor is. Én már az ajtónak dőlve aludtam, a pórusaimon át vettem észrevétlenül a levegőt. Aztán negyed ötkor támadt egy rés az idő szövetén, és végre botorkálva, szédelegve, eleget tehettünk a kötelességünknek. A gyerek öt perc múlva már ott volt. Kérdezte, hogy mit csinálok a bejáratnál? És megint az a serlokholmszos tekintet. Öööö…, vécén voltam, feleltem. És anya? Öööö… ő is. Egyszerre? Nem, felváltva.

Végül kitártam az ajtót, mert éreztem, még egy kérdés, és soha többé nem jön hozzánk a Mikulás. Kábé ötig örültünk az ajándékoknak. Akkor már úgy mozogtam, olyan szakadozva, mint a rossz internet. A használati utasításban az arab szöveget böngésztem hosszú percekig. Fel se tűnt, hogy nem értem. Végül csúcsbecsületszóra megígértem, hogy reggel, az első dolgom lesz összeszerelni a focit. Aztán végre bedőlhettem az ágyba. A mór megtette a kötelességét. Egy évig fel se kelek. Fél hétkor azzal költött a gyerek, hogy ő összerakott mindent, mehet a zsuga, ő a magyarok, én leszek az angolok. Kilenc-egyre kaptam ki pár perc alatt. Aztán még vagy háromszor. A gyerek időnként rám szólt, hogy ne hunyjam be olyan sokszor a szemem. A foci komoly dolog. A nejem ásítva lelkendezett, hogy milyen jó ötlet volt a reggeli Mikulás. Aztán ültő helyében elaludt. Az angolok meg egyik vereségből tántorogtak a másikba.