Előfizetés

Ez maga az armageddon – feszengő facebookosok a táguló Zuckerberg galaxisban, avagy a krónikás mellékhatások

Balassa Tamás Forgács Iván
Publikálás dátuma
2021.01.03. 07:00

Túlélési gyakorlat: egy hét Facebook nélkül. Ezzel a bugyutának tetsző felütéssel véresen komoly írások születtek az utóbbi években a blogszférában és az újságokban egyaránt. A közösségi média a létezés, a társadalmi érintkezés, az önkifejezés és -megvalósítás nélkülözhetetlennek tűnő színtere lett, sokaknak pedig a munkaeszköze – miközben egyre többen érzik a virtuális jelenlét krónikus mellékhatásait is. A legokosabb algoritmus sem tud mit kezdeni a karácsonyi bejglik vagy a világgá kürtölt családi álmosolyok áradatával, vagy éppen azokkal a képernyőre fröccsenő frusztrációkkal, amelyek örökre a piaci traccsok tárgyai maradnak, és ezt nagyon helyesen teszik. Lehet-e védekezni a közösségi kitettség, az időrabló idővonalasság miatt jelentkező meghasonulás ellen? Netán erkölcsi kötelesség a kiiratkozás a zuckerbergi világból, amely az adatlopások és az álhírek (no meg az álhírkiáltásos álhírek) melegágya? Mutatjuk a válaszokat. Megoszthatóan, és nyilván megosztóan – csak történjen már valami.
Támadják bármivel, inogjon meg bármennyire is a belé vetett bizalom, a közösségi média, s mindenekelőtt a Facebook továbbra is meghatározó szerepet játszik az életünkben. A magyar változat 2008. november 26-án indult, jelenleg a hazai netezők 85 százaléka facebookozik. Igaz, a fiataloknál már nem egyeduralkodó a felület, közülük egyre többen részesítik előnyben az Instagramot vagy a TikTokot. Részben azért, hogy a közösségi hálón megszabadulhassanak a szüleik­től. De a Facebookot mégsem hagyják el. Már csak azért sem, mert ez a csatorna messze túlnőtt kezdeti funkcióján, már nem csupán a közösségi érintkezés fóruma. A Facebook stabilitását az biztosítja, hogy fontos eszköze a munkaszervezésnek, és olyan szintű tudás halmozódott fel benne a felhasználókról, a társadalmi rétegekről, ami megkerülhetetlenné teszi az üzleti és politikai élet számára. Így persze vesztett intimitásából, de társadalmi pozíciója, reputációja tovább erősödött, és ennek köszönhetően sikerült szélesítenie felhasználói táborát is. Világszerte 2,5 milliárd emberről van szó, a cégcsoport appjainak minden egyes felhasználója 7,38 dollárt hoz évente (2019-es adatok).  Bár a közösségi média helyzete szilárd életünkben, az utóbbi évtizedben egyre több olyan jelenséggel kell szembenéznünk, amelyek óvatosságra intenek vagy kifejezetten félelmeket szülnek. A politika egyre profibb módon használja a közösségi hálót, a pártok részben rajta szervezik, erősítik szavazóbázisukat, a hatalmi centrumok álhírek terjesztésétől sem riadnak vissza. De az üzleti világ jelenléte is mind agresszívabb. Adatainkat, közléseinket felhasználják álláspályázatokon, fogyasztói algoritmusok készülnek belőlük, ezek mentén bombáznak minket reklámokkal, próbálják elérni, hogy minél több időt töltsünk a neten. A visszaélésekről, manipulációkról, botrányokról két dokumentumfilm is körbeszáguldotta a világot a Netflixen, A Cambridge Analytica sztori és a Társadalmi dilemma. Ságvári Bencét, a Társadalomtudomány Kutatóközpont (TK) tudományos főmunkatársát meglepte, mekkora hatást tettek egyetemi diákjai­ra. „Beszámoltak róla, hogy sok mindent megváltoztattak saját közösségi médiahasználatukban. Az egyetemista korosztály egy részében egyre erősebben tudatosul, hogy ha a jelenlegi trendek fennmaradnak, akkor könnyen védtelenné válhatnak a technológiával szemben.” Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológus, a Társadalomtudományi Kutatóközpont CSS-RECENS kutatócsoportjának tudományos munkatársa arra hívja fel a figyelmet, hogy a közösségi média hamis elvárásokat szülhet bennünk önmagunkkal, az életünkkel szemben. „A vizualitás borzasztóan erős értékképző. Hiába tudják a kamaszlányok, hogy a szupermodellek sokórás bevilágítás és testfestés után néznek ki dögösen, mégis a képen látott eredmény hat az érzéseikre. Ami testképzavarhoz vezethet. Ugyanígy nyomaszthat egy anyát a sok édi gyerekképet látva, hogy neki miért nem mosolygósak a gyerekei. Hasonló példák tömege akár mentális zavart, magányosság­érzetet, depressziót is okozhat” – sorolja a negatív hatásokat Szvetelszky. Hozzáteszi: kezdenek kialakulni a védekezési szokások is, trend lett éjszakára a konyhában hagyni a telefont vagy nélküle kirándulni. „Néhány éve megjelent a Screen Time alkalmazás – említi meg a szociálpszichológus –, amellyel szabályozni lehet, mennyi időt tölthetünk egy-egy alkalmazással. Persze itt is el lehet tévedni. Hallottam például egy kamasztól, milyen boldogság volt egyszer látnia, hogy aznap csak másfél órát töltött az interneten, de aztán rá kellett döbbennie, hogy már éjjel fél kettő van, és hát éjfélkor indul a számláló.”

Kattintott hőskorszak

Zoltán, egy alföldi kisváros 47 éves kommunikációs szakembere tíz évet hagyott ki a Facebookon. Tavasszal, a járvány miatt kialakult online munkahelyi kapcsolattartás (leginkább a Messenger) miatt regisztrált ismét. A közéleti-kulturális információszerzésben is segít neki a jelenlét. A leiratkozáskor, 2010 körül iWiW-tag is volt, a 2002-ben alapított magyar ismeretségi hálózathoz az elsők között csatlakozott. Aztán jött a Badoo, ami a társkeresés hagyományos receptjeit archiválta. Egy ügyben azonban kényelmetlen lett számára a közösségi portálok által közvetített kép, amit az ellenlábasai kényük s kedvük szerint félremagyaráztak. Laza féligazságok szövődtek a külvilág felé mutatott információkból. Megunta. Fogta magát, és leiratkozott mindenhonnan. „Az is nyűgössé tett, hogy szándékomon kívül elhatalmasodott körülöttem az online ismerősgyűjtés – emlékszik Zoltán. – Azt vettem észre, hogy távoli kötődésekkel is visszajelöltem az embereket, holott sokszor nem is tudtam, ki fia-borja az illető. A visszakérdezés többször kínosan sült el, az elhárításból sértődések lettek. Simán elegem lett. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mennyire torkig lettem a parttalan politikai acsarkodással, ahogy az utazások, a házassági fotók, a mindennapi tortafotók is a könyökömön jöttek ki. Ezek az adatok még a legközelebbi hozzátartozóimtól is hidegen hagynának. Hullára nem érdekel senkinek a magánélete!” Egykoron a fonóban beszélték meg az emberek a puszta ügyes-bajos dolgait, és a fehérnépek választásait, fejtegeti elméletét Zoltán. Aztán a ’90-es években a bulvármédiába emelkedtek a pletykatartalmak, a népszerűség keresése, az ebből élő újságok szimbiózisa mindmáig hozza kétes értékű gyümölcseit. Végül a Facebookkal jött el az a kor, amiben a közösségi médium csinál celebeket a felhasználókból, a széles, demokratikus nyilvánosság megszavazza (kikattintja magából) a saját sztárjait. „Előzsűri azonban nincs a szabadosságban, minden bájos agyhalott mindennap kap egy soha vissza nem térő lehetőséget. És olykor minél cikibb, annál cukibb alapon születnek a hétköznapok influen­cer csillagai. Ne szépítsük, ez maga az armageddon” – fakad ki a kommunikációs szakember. Aki visszatért ugyan a közösségi portálra, de olyan becenéven, amelyet mindössze hárman ismernek a földkerekségen. Éppen ennyi ismerőse van. „Az egyik az édesanyám. Tőle nagy duzzogva elnézem a heti tai-chi-videókat…”.

Posztolj, nagyi!

 Magyarországon az elmúlt pár évben az idősebb korosztály meglepően nagy arányban csatlakozott a Facebookhoz, sőt egyik leginkább aktív csoportjává vált. „Ma már talán nem is a fiatalok, hanem ők a legveszélyeztetettebbek – jegyzi meg Ságvári Bence. – Ez a korosztály egycsatornás, egyirányú kommunikációra épülő médiavilágban szocializálódott, hajlamos hitelesnek tekinteni az elé kerülő hírforrásokat, ezért könnyebb félreinformálni, fake newsokkal megtéveszteni” – mondja a kutató.
104
éves korában, 2010-ben hunyt el Ivy Bean, a világ legidősebb ­Facebook- és Twitter-felhasználója, aki két évet tölthetett a közösségi médiában: egy brit idősotthon lakójaként nagy rajongótáborra tett szert.

Szvetelszky Zsuzsa úgy véli, egyre többen ismerik fel, hogy az online tér, a közösségi média nem egy másik, mesterséges világ, hanem csupán a valós élet kiterjesztése. Aki például közösséget szervez azonos betegségben szenvedők számára, és havonta egyszer összejönnek eldiskurálni a problémáikról, ugyanezt éri el egy hasonló Facebook-csoport létrehozásával is: itt lehet jelezni egymás számára, milyen gyógyszerek elérhetőek, mire jók egyes tornagyakorlatok. A működés, a tagok aktivitása is az élet megszokott mintái követi. „Figyelemmel kísérek néhány ilyen csoportot – meséli Szvetelszky –, és azt látom, hogy sok esetben a fészes közösségeknek (30–150 tag) is van egy lelke, motorja, 2-3 ember nagyon intenzív, 7-8 szervezéssel foglalkozik, a többiek meg passzívan menetelnek.” A kialakuló bizonytalanság, bizalmatlanság sokakat arra ösztönöz, hogy távol maradjanak a közösségi hálótól vagy elhagyják azt. Ezek egyre tudatosabb döntések, így fontos társadalmi jelzéseknek számítanak. A közösségi médiát nem használók számának alakulását azonban egyelő­re nem lehet pontosan követni. Egzakt felmérések a felhasználók halmazának nagyságáról, tevékenységéről készülnek. Statisztika jelenik meg évente a digitális aktivitásról. Ezek alapján, illetve kérdőívek segítségével lehet következtetni a nemhasználat mértékére, okaira. Külön nehézséget jelent, hogy sok a passzív fiókregisztráló. A szakértők így is vállalnak néhány alapvető, igazolhatónak látszó megállapítást. Ságvári Bence azok motivációiról beszél, akik eleve idegenkednek a közösségi médiától, elutasítják vagy érdektelen számukra. Ebben szerepet játszhatnak korosztályi tényezők, de passzivitásra ösztönözhet az is, ha valaki rendben van önmagával, nem vágyik közösségi visszajelzésekre, vagy éppen rejtőzködik, esetleg azért, hogy ne essen csorba az önértékelésén. Szvetelszky Zsuzsa felhívja a figyelmet a kívül maradás lehetséges exkluzivitására: „Nem követem vakon a többséget, nem vágyom felszínes csacsogásra.” Vannak persze sajnos, akiket a szegénység, a kellő eszközök hiánya zár el a hálótól. És előfordul, hogy a munkahely tiltja a netezést, például biztonsági okokból, a kutató szerint valószínűleg ilyen terület az egészségügy, az energetika és a pénzügy.

Álomkimaradás

Izgalmasabb jelenség a közösségi háló elhagyása, amire az utóbbi időben egyre többen szánják rá magukat. Ságvári Bence erről sok fókuszcsoport-kutatást csinált fiatalokkal az elmúlt években. „A fiatalok arról számoltak be, hogy egy nagyon intenzív, lényegében függőségként megélt időszak után radiális döntést hozva, saját maguk döntöttek úgy, hogy ki kell zárniuk az életükből a közösségi médiát. Az utóbbi időben pedig egyre többen vannak azok is, akik az elmúlt évek botrányainak hatására, a manipulatív technikák és a felhasználók felé nem kommunikált adatgyűjtések miatt léptek ki ebből a világból” – sorolja a motiváció­kat a szociológus. Amikor facebookozunk, akkor ez – mint általában a kellemes tevékenységek – olyan tipikus változásokat hoznak létre, amelyek megemelik az agyban a dopaminszintet, mondja egyik előadásában Szondy Máté. A klinikai szakpszichológus szerint ezután sokkal nagyobb valószínűséggel keressük ezt az örömszerző tevékenységet, és így válhatunk függővé. A közösségi felületek használatának több jellemzője növeli a dopaminszintet: az újdonságok iránti vágy és a megerősítés kiszámíthatatlansága, ami nagyon hasonlít a nyerőautomaták működéséhez. A szorongás elkerülésére tett erőfeszítéseink egyike is lehet a facebookozás. A függőséget fokozza az a félelem is, hogy úgy érezzük, ha nem vagyunk jelen, akkor kimaradunk valami élvezetes dologból. Ezt angol betűszóval FOMO-nak (fear of missing out) nevezi a pszichológia tudománya. A közösséghez tartozás, a szeretet és a pozitív visszajelzések iránti vágy is a közösségi felületek felé sodorja a felhasználókat. Végül egy talán nem is olyan meglepő ok is erősíti a virtuális világok építését: meglepően nehezen tudunk kettesben maradni a gondolatainkkal, mondja Szondy.

Megosztó megosztások

József, egy dunántúli megyeszékhely 51 éves középiskolai tanára így fogalmazott másfél évvel ezelőtt a Facebook-oldalán. „Visszajöttem, hál’ Istennek. Nem azért, mert nem tudok a Facebook nélkül élni, hanem adok a »kettőnk kapcsolatának« még egy esélyt. Legfeljebb megpróbálom kiszűrni azt a sok szart, néha szó szerint, de legalábbis nem foglalkozni vele, amit sokan feltesznek az oldalra. Plusz, ha lesz időm, rászánom magam, és szanálok az ismeretlen ismerőseim között.” A csalódás és a visszatérés történetét, amelyet már érintett a fenti sorokban is, a tanulságokra kíváncsian tudakoltuk tőle. „Eredetileg azért csatlakoztam a Facebookhoz, mert jó opciónak tűnt a rég látott vagy külföldi ismerőseimmel való kapcsolattartásra. A fiatalok által kedvelt myVIP-et csak Magyarországon lehetett használni. Az iWiW-et egy fokkal jobban szerettem, mivel nemzetközi felület volt, de csak magyar származásúak számára” – magyarázza a Zuckerberg-galaxis kezdeti előnyeit József. A problémák az évek során egyre-másra szaporodtak. „Ennek részben én is oka voltam, mivel az egyre több jelölést nagyrészt visszaigazoltam. Olyanokét is, akikről nem tudtam, honnan ismerhetem őket. Gyakorta jártam olyan helyeken, ahol ismeretségeket kötöttem emberekkel, és kerülni akartam a kellemetlen szituá­ciókat, hogy hátha nem ismerem meg őket. A pedagógusmunkám miatt is gyarapodott a közösségem, mivel egyre több fiatal csatlakozott a Face­bookhoz. Közben az ismeretlen ismerősök megmaradtak, de minek? Szelektálnom kellene, amihez viszont nincs időm és kedvem” – meséli fokozatos lehangoltságának okait a tanárember. És hogy mi a baja Józsefnek a közösségi médiával? „Az emberek. Elsősorban azok, akikben túl sok a harag, az irigység. Vagy éppen azok, akik nem tudják máshogy megvalósítani magukat, és a Facebook az a hely, ahol ha névvel is, de mégis valamilyen virtuális álarc mögé bújva kritizálnak, kommenteket fűznek mindenhez. A legtöbbet kommentelők, posztolók sokszor a legkevésbé tájékozottak. Legtöbbször a poszt hátterét, forrását sem ellenőrzik. A Facebook a »köpködésről« szól, vagy az emberek életének apró-cseprő dolgairól. Mindent, de tényleg mindent meg kell osztaniuk, mivel csak akkor érzik, hogy élnek…” Borbándi Dániel, az ELTE szociológia szakos hallgatója az ingadozók táborához tartozik. „Ugyan a közösségi média aktív használójának mondom magam, mégis gyakran próbálom felfüggeszteni ezt a tevékenységet. Borzalmasan zavar, hogy a Facebooknak az a fontos, minél több időt töltsünk az oldalon. Miért nem a minőségi időtöltést szorgalmazzák? Miért jó, ha arra döbbenek rá, hogy értelmetlenül vesztegettem perceket, órákat a közösségi hálón? Azt is megfigyeltem, hogy amióta megnőtt az online jelenlétem, sokkal gátlásosabb, frusztráltabb vagyok a személyes találkozásoknál, főleg, ha nem közelebbi ismerősökkel beszélek. Ezért pár éve próbálom 4-5 napokra »letenni« a közösségi médiát, ha szorongási tünetek jelentkeznek miatta. Előfordul, hogy ki is offolom magam egy időre. Talán már töröltem is volna a fiókomat, ha nem lenne pár olyan barátom, akikkel a hálón tudok napi szinten beszélgetni, meg nem ez volna a hírfogyasztás legegyszerűbb formája. De így is előfordulhat, hogy éveken belül letörlöm magam erről a közösségi felületről.” Szvetelszky Zsuzsa tágítja a kört, úgy véli, minden társadalmi rétegben egyre többen tartanak adataik, közléseik felhasználásától, zsarolástól, üzleti csalásoktól. Egyik kutatótársának, Bodor-Eranus Elizának kellemetlen, távozásra ösztönző élménye kapcsolódik a hálóhoz: „Egy közeli ismerősöm zsarolós történetbe futott bele. A közösségi fiókját feltörték, így a telefonján tárolt más tartalmakhoz is hozzáfértek, és pénzt követeltek azért, hogy a szerzett információkat ne hozzák napvilágra. Rendőrségi ügy lett belőle. Az eset óvatosságra intett. Egy évig nem voltam fenn hálón, nem is hiányzott, az ismerőseimmel aktív offline kapcsolatom van, de aztán nem tudtam kikerülni, hiszen sok minden ott zajlik a kutatási programok során. Volt egy kollégiumi kutatásunk, körülbelül 30 résztvevővel, egy szoftvert teszteltünk és nagyon fontos volt az állandó kapcsolattartás a résztvevőkkel, mert állandóan javítani kellett a szoftver paraméterein. A kollégisták nagyon aktívak voltak, mindenről Messengeren egyeztettek egymással. Így hát mi, kutatók is ott kommunikáltunk velük, ami nagyon gyors és eredményes együttműködést eredményezett.”

A macska sem mentség

A Facebook-mentes élet vágyát nemcsak személyes megfontolások, káros pszichológiai hatások vethetik föl. A közösségi portál több olyan botrányba keveredett az elmúlt években, amelyek kikezdték a hitelességét. S. Matthew Lio amerikai filozófus-bioetikus a The New York Timesban két éve vetette föl, hogy létezhet-e erkölcsi kötelesség a portál elhagyására? Ő maga 2008-ban csatlakozott, és erősen elgondolkodott, legitimálhatja-e jelenlétével a márkát. (Lio akkor úgy felelt, még nem távozik, de ma már nem találjuk a felhasználók között – a szerk.) A miértről azt írta: a platformot a választások megzavarására, propaganda terjesztésére és a gyűlölet előmozdítására használták, és a felhasználóknak meg kell kérdezniük maguktól, felelősek-e ezekért a hibákért. Matthew erkölcsi filozófiája különbséget tesz az ember önmagával és másokkal szembeni felelőssége között. Szerinte az önértékelést a Facebook addikciója és időigényessége kezdi ki, az idővonal rabjainak a depressziója és a szorongása is súlyosbodhat, miközben a médiumnak semmiféle hozadéka nincs. „Öngondoskodási kötelesség lehet, hogy kiszálljunk” – fogalmaz a filozófus. A közösséggel szembeni kötelességet az a felismerés vetheti föl, hogy a Facebook szerte a világon jelentős szerepet játszott a demokratikus értékek aláásásában. Ezt a felületet használták a fehér felsőbbrendűség és antiszemita üzenetek terjesztésére, de az ENSZ szerint a mianmari rohingya muszlimok elleni gyűlöletbeszéd, az etnikai tisztogatás is a közösségi médium puhaságának róható föl. De az is a Facebook felelőssége, írja, hogy lehetővé tette a Cambridge Analytica (CA) brit politikai adatelemző cég számára 89 millió szavazó személyes adatait megszerzését, így személyre szabott politikai hirdetésekkel célozhatták őket. A portál a fals közlésekben is élen jár szerinte, és egyfajta visszhangkamraként ismétli a legszélsőségesebb megerősítéseket is. „Egyesek azt gondolhatják, hogy mivel csak a macskájukról készült fotókat osztanak meg a Facebookon, ezek az aggályok nem vonatkoznak rájuk. De ez nem így van” – oszlatja el a kétségeket Lio, ugyanis a puszta jelenlét is a pozitív hálózati megerősítéshez járul hozzá. A tömegesség növeli a termék értékét. Másrészt a tagság segít a kifinomult algoritmusok tervezésében, aminek a személyre szabott célzás miatt ugyanolyan aljas következményei lehetnek, mint amilyen a CA-botrány volt. Lio megemlékezett arról az esetről is, amikor a Facebook felbérelt egy pr-céget a baloldali tüntetők lejáratására azzal, hogy Soros György finanszírozza őket; ez a narratíva az azóta elbukott elnöknek, Trumpnak is az egyik kedvenc topikja volt. Mennyire ismerős lehet ez az orbáni propagandából is!

Tévedések végjátéka

Akárhogy alakul is a közösségi média jövője, a jelenlegi elbizonytalanodás már jelzi azokat a súlyosabb problémákat, veszélyeket, amelyekkel komolyan szembe kell majd néznünk. „Amíg az algoritmus csak termékeket ajánl, ártalmatlan, még vicces is lehet, mit gondolnak rólunk a szolgáltatók – mondja Ságvári Bence. – „Az igazi kihívás az lesz, amikor ezek az adat és algoritmus-alapú rendszerek emberi sorsokról fognak dönteni. Ennek ma még csak az előszelét látjuk, bár az USA-ban, ahol jóval lazábbak az adatvédelmi szabályok már számos olyan rendszer működik, amely a különböző hatóságok munkáját hivatott segíteni. Például úgy, hogy ajánlást vagy előrejelzést ad azzal kapcsolatban, hogy kiből milyen valószínűséggel lesz visszaeső bűnelkövető ” – mondja Ságvári, és az erről szóló Weapons of Math Distruction (WMD – A matematikai hibák fegyverei) című könyvet említi. A kötet az internettechnológia és a mesterséges intelligencia mindenhatóságában hívőket figyelmezteti: a gépek számos faktort rosszul ítélhetnek meg, és elszámolhatják magukat. A WMD arra optimalizál, hogy a többséggel tartson, és az átlagtól eltérőket kockázatosnak ítélje. Így fordulhat elő, amint erre egy bankárforrásunk rámutatott, hogy hitelképesebb egy facebookos aktivitással mérhető szerényebb jövedelmű adós, mint a jól fizetett, de a közösségi médiától elzárkózó hiteligénylő. Az oldalon mutatott kép számos esetben perdöntő lehet. Ezért Szvetelszky Zsuzsa szerint a múlt kezelése is egyre kritikusabb mozzanat a közösségi médián. „Idővel bárki megbánhatja, hogy kirakott valamit magáról, amellyel zsarolható lesz, vagy a gyerekeire hozott veszélyt egy kitárulkozó fotóval – mondja a szociálpszichológus. – Kiszámíthatatlan, mennyire lesz kínos, amit évtizedekkel korábban csináltunk egy közösségi oldalon. Nagyon ki leszünk szolgáltatva az adatokat birtokló szolgáltatóknak. Ezért egyre fontosabb, nehezebben megszerezhető lesz a bizalom. A 2000-es évek még a szeretetmárkákról szóltak: akit szeretünk, abban megbízunk. Úgy vélem, mára eljött a bizalommárkák ideje: akiben megbízunk, azt szeretjük.”

Szabó István filmrendező: „A beszélgetésben, az egymásra nézésben hiszek”

Oscar-díjas filmrendezőnk, Szabó István és felesége, Gyürey Vera, a Magyar Nemzeti Filmarchívum volt igazgatója szintén tartózkodik a közösségi háló használatától. „Én a személyes kapcsolatban hiszek, a beszélgetésben, a találkozásban, az egymásra nézésben – vázolja attitűdjét az alkotó. – Aki olvasta Tolsztojtól a Feltámadást, emlékezhet a két testvér találkozására. Először mondanak pár szót, majd csak néznek némán egymásra, és a tekintetük mást és többet mond, mint első szavaik. Semprún arról írt, hogy azok az emberek a legfontosabbak az életedben, akiket ismertél. Aki­k­kel találkoztál, a szemébe néztél, láttad a bőrük, szemük színét, a változásaikat. Elismerem a digitális technika eredményeit a kapcsolatteremtésben, ilyen a Skype vagy a Zoom. De a Facebookon zajló információáramlás, hogy írunk, mutatunk mindenfélét, engem nem érint meg. Praktikus dolgokra, ügyintézésre pedig ott az e-mail. Szervezetek Facebook-oldala sem érdekel. Ha valami rám vonatkozik, küldjenek róla nekem szóló üzenetet. Szólítsanak meg a nevemen. Akár kör e-mailben.” Gyürey Vera megengedőbb: „Számomra képtelenség, hogy barátokról, közeli ismerősökről a Facebookon keresztül tudjak meg dolgokat. Amúgy sem vágyom minél többet tudni róluk vagy bárkiről. Mint ahogy magamról sem kívánok beszámolni. Ezt a kommunikációs formát beavatkozásnak tartom egymás életébe. Miért kéne magunkról mindent folyamatosan közölni? Megértem, hogy aki igényli a kapcsolatokat, szüksége van a közösségi médiára. Attól sem idegenkedem, hogy ha valaki­nek fontos közéleti szerepe van, ezzel az eszközzel akar minél gyorsabban fontos információkat közölni. Ha húsz évvel fiatalabb és még aktív lennék, talán csinálnék egy Facebook-fiókot. De az én generációm a személyes érintkezéshez szokott” – magyarázza Gyürey.

Elkezdtünk robotul gondolkodni

Varga Péter
Publikálás dátuma
2020.12.26. 17:47

A digitális forradalom évtizedek óta visszafordíthatatlanul alakítja életünket. Az 5G-s technológia az adatáramlás forradalmát hozta el – egyesek átkozzák, mások szerint az emberiség túlélését jelenti. Utóbbiak táborát erősíti Rab Árpád jövőkutató.
Mit jelent valójában a telefonunkon különböző számok társaságában feltűnő G betű? Szabványok sorozatát jelöli. Volt már 2, 3, 4, ma egyre jellemzőbb az 5 – és lesz 6-7 is. A GSM-szabvány kezdetben csak a hangátvitelről szólt, ma inkább azt mutatja, mit várhatunk a különböző tudású kommunikációs rendszerektől. Az 5G lényege nem pusztán a nagyobb adatforgalom – egyébként százszorosa a 4G-snek –, hanem az, hogy ez a gyorsaság lehetővé teszi, hogy egyszerre akár sok ezer eszköz beszélgethessen egymással villámgyorsan. Miközben ez a protokoll nem lehet megengedő. Hiszen ha egy e-mail késik, az kellemetlen, de ha az autónk kormánya csak fél másodperccel fordul később, az életveszélyes. Éppen ezért nem mindegy, ki fejleszt, hiszen ezeknek az eszközöknek egy bizonyos nyelven kell megérteniük egymást. Erről szól a most dúló szabályozási vita: hogy ne a kínaiak irányítsák, alakítsák ezt a kommunikációt. Ezért került célkeresztbe a Huawei Amerikában? Valós lehet – az a világszerte erősödő – félelem, hogy a kínai vállalat az általa ki­épített 5G-s hálózatok segítségével lényegében kémkedik? Vagy tényleg csak üzleti érdekek ütköznek a Trump által indított amerikai–kínai kereskedelmi háborúban? Nem ez a probléma. A megfigyelés mindig jelen van, hisz ezek az eszközök csak akkor képesek működni, ha megfelelő mennyiségű, minőségű információ birtokában vannak – rólunk. (Például egy útvonaltervezőnek is mi magunk adjuk meg készségesen sok-sok adatunkat.) A vita inkább a kiszolgáltatottságról és a biztonságról szól. Ha egy cég – legyen az a Huawei vagy bármelyik másik meghatározó piaci szereplő – egy ország teljes 5G-s infrastruktúráját leszállítja, akkor az adott állam erre építi fel többek között a közlekedési és egészségügyi rendszerét. Innentől fennáll a veszély, hogyha az ország összekülönbözik a szállító céggel – legyen szó politikai vagy pénzügyi kérdésről –, akkor a hálózata megbénulhat, bedőlhet. Egyszóval végtelenül sebezhetővé válik. A digitalizáció legnagyobb kockázata, hogy egy fejlesztési monopolhelyzettel nagyon sokféleképp vissza lehet élni. És bár a közbeszédben az adatszivárogtatás az egyik legnagyobb rizikó, ez valójában másodlagos kérdés: az éterben száguldó hatalmas adattömeg zajából lehetetlen egy konkrét, akár titkos tartalmat kihalászni. A kormányzatok ugyan félhetnek attól, hogy az 5G-ben száguldó információk egy fontos töredéke – mondjuk egy minisztérium teljes levelezése – idegen kézre kerül, de ez a félelem nem igazán valós: valójában üzleti érdekekről van szó. Nekünk, magyaroknak nincs sok választásunk, hiszen üzleti értelemben kicsinek számítunk, nem tudunk saját hálózatot fejleszteni. És egyébként nincs is erre szükségünk. Nálunk a fejlesztésben (kormányzati megállapodás nyomán) a Huawei komolyan jelen van. Lehet tartani egyik vagy másik szolgáltatótól, de ha nem a Huawei szállít, akkor megteszi más – a kockázati elv ugyanaz. Nemrégiben egy konferencián azt mondta, új generációs technológia nélkül az emberiség jelenlegi életszínvonala fenntarthatatlan, azaz az 5G egyrészt szükségszerűség, másrészt jót tesz a jelenlegi civilizációnak. Kifejtené? Az emberiség valójában már évezredekkel ezelőtt eldöntötte, hogy technológiai civilizációt épít – ezt a fegyvert választottuk. Időnként kulturális sokkokat élünk át, és ilyenkor a technológia segítségével újraprogramozzuk önmagunkat: a társadalmunkat, a világlátásunkat, a világérzékelésünket, az üzleti modelljeinket. Például amikor felfedeztük az ekét, kialakultak a földművelésen alapuló falvak, a városok, és létrejöttek az első államok. Körülbelül száz éve a technológia berobbant, és így a hétköznapi életben is sok minden elérhetővé vált: megjelent az autó, a mosógép, a hűtőgép, vagyis jöttek az életminőség-javító eszközök. A technológiai bumm következtében egyrészt hirtelen nagyon gazdagok lettünk: rengeteg pénz jelent meg a világban, 250-szer annyi, mint azelőtt. Az emberek jobban éltek, duplájára-triplájára hosszabbodott az életkor, drasztikusan nőtt az életben maradó csecsemők, kisgyermekek száma – azaz „elszabadult” az emberiség: közel nyolcmilliárdan vagyunk. Miközben zárt rendszerben élünk, hiszen a Földet – egyelőre – nem tudjuk elhagyni. Azt kell elérnünk, hogy ez a zárt rendszer, a maga többé-kevésbé korlátozott erőforrásaival, egy viszonylag magas életszínvonalat legyen képes lényegében mindenki számára biztosítani. Ez csak automatizálással és digitalizálással lehetséges. A közlekedés, egészségügy, tanulás csak úgy működhet hatékonyan, ha a rengeteg sok kütyü beszélgetni tud egymással. Érdekes módon, ahhoz, hogy egy várost működtetni lehessen, az utolsó robotporszívótól bejövő jeleket is tudni kell értelmezni. Ez végtelen adatmennyiség, ennek feldolgozásához van szükség az 5G-re: az adatok jelentik a gépek szemét, ezért fontos, hogy sok és pontos legyen. Egy robotporszívó bármilyen okos is, jobb, ha a mi utasításainkat követi. Milyen lesz a kommunikáció az emberek és a gépek között? Az emberek jó esetben hamarosan milliárdnyi géppel dolgoznak majd: a könyvelő egy szoftver lesz, az orvos egy robot. Ha ezt nem tudjuk megcsinálni, drasztikusan csökken az életszínvonalunk. Ahhoz, hogy digitálisan lehessen oktatni, rengeteg adatot kell begyűjteni a tanulóktól, a hallgatóktól. Ahhoz, hogy egy robot távoli irányítással operáljon, szintén hihetetlen mennyiségű információra van szükség. A kulcsszó az adatgyűjtés. Hadd legyek sarkos: a háziorvosokat nyugodtan le lehet robotokra cserélni, hiszen a munkájuk zöme nagyon rutinszerű: amit ők egy-két egyszerűbb műszerrel el tudnak végezni, azt egy gép is képes elintézni a maga harminc szenzorával: lázmérés, vérnyomásmérés, szemmozgás megfigyelése – ez mind megoldható, de kell hozzá az 5G. Naponta kétszázezerrel vagyunk többen a Földön, miközben egy orvos kiképzése hat–tizenkét év. Egy járvány idején a hirtelen megnövekedő orvosszükséget csak „gyógyító gépekkel” lehet megoldani, amelyek „békeidőben” egyébként bárhol várhatnak a bevetésükre. Sok automata vesz minket körbe már most is, és egyre látványosabban vesznek majd részt az életünkben. Persze amikor robotokról beszélünk, hiba lenne a sci-fik világának az emberre megtévesztésig hasonló androidjaira gondolnunk: robotjaink zömének egy funkciója lesz, legtöbbször rejtetten, dobozszerű formában – valamilyen szerkezetbe beépítve – léteznek majd, és csöppet sem hasonlítanak az emberre.
Vagy akár a szervezetünkbe is beépülhetnek, de legalábbis közvetlen összeköttetésbe kerülhetnek velünk. Hogy kell ezt elképzelni? Minél összetettebb feladatról van szó, annál hangsúlyosabb az, hogy a számítógép a digitális térben manőverezik, azaz a nulla és az egy világában mozog. Az ember, hogy úgy mondjam, mindig kaotikus: képes kétféle dologra gondolni, egy személyhez akár kétféle érzelemmel is közeledhet: szépnek és szimpatikusnak tart egy nőt, miközben neheztel rá, mert az nem vesz tudomást róla. Szereti a sajttortát, de meg kell tartóztatnia magát tőle, mert hizlal, tehát rossz kedvvel gondol rá. Akkor tudnak elterjedni ezek a technológiák, ha képesek leszünk közeledni a robotok gondolkodásához. Valójá­ban már el is kezdtük ezt – például a ­projektszemlélet elterjedésével: így kezdek hozzá a feladathoz, ez a következő lépés, azt kell tennem a határidőig. Sokkal kevésbé vagyunk ösztönösek – nem reagálunk, hanem tervezünk. Algoritmikusan gondolkodunk, egyszóval közelítünk a gépek felé. Ez lehet hasznos a munkában, az ügyintézésben, a társadalmi együttműködés bizonyos tereiben, de lehetséges ez a családban? Egy feleséggel, gyerekekkel projektet menedzselni? Jó kérdés, de már moralizáláshoz vezet. Elsőként az a válaszom, hogy ezeket a folyamatokat mi alakítjuk. Ha nem tetszik nekünk a csipek beolvadása, akkor nem fog megtörténni. Mint a népzenében: azok a dallamok, amelyek nem tetszettek, nem éltek túl. Lehet, hogy csak a munka területén érvényesül a robotszemlélet. De a kérdés valóban adódik, ha valaki így működik a munkahelyén, otthon át tud-e kapcsolni? A válasz az, hogy ez a kérdés most is adekvát: ha valaki vezető beosztású állásban dolgozik, előfordul, hogy otthon is megfellebbezhetetlen felsőbbségként viselkedik. Másrészt a csipekhez való közeledés hasznos lehet, például az egészségünkre: egy beépített csip például enyhe áram­ütéssel figyelmeztethet, ha túllépjük a napi engedélyezett kalóriamennyiséget, és így nem tudunk lefogyni. Ezt, a saját érdekemben, bevállalom – tehát az együttműködés a morális döntések közül való. Ahogy valószínűleg azt is el fogjuk fogadni, hogy a túlélésünk érdekében nagyon sok korlátozás vonatkozik ránk. Ebben segíthet a digitalizáció: a vágyainkat áttoljuk a digitális térbe, ott szabadok lehetünk, de a jövő embere a való világban valamennyire robotszerűen fog viselkedni. Nem árt senkinek, mindenkire figyel, egyszerűen azért, hogy hosszabban éljen. Bízom benne, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, átalakulunk – és a határokat betartjuk. A technológia mindig alakított rajtunk: megjelent az autó, vele együtt a hatalmas szabadságvágy. Beülni és menni, amíg tart az út. A jövő kihívása, hogy meddig megyünk el az úton. Nem a gép az, amelyik akar valamit, hanem az ember. Emiatt fogunk mi nyerni. Az 5G éveken belül besétál az életünkbe, de kezdetben ebből nem veszünk észre semmit, a szolgáltatásokban öt év múlva lesz érdemben érzékelhető, igaz, a technológiát magát nem, csak az eredményeket fogjuk látni. Tíz év múlva már teljes lesz az áttörés, az 5G mindenhol feltűnően jelen lesz.

„Mostanában többször sírva megyek haza”

Czene Gábor
Publikálás dátuma
2020.12.26. 08:08
Képünk illusztráció.
Fotó: AFP
Fültisztító pálcikán viszik be a „szent kenetet” a covidos osztályokon lévő betegeknek. A pandémia a lelki gondozást végző lelkipásztorokat is próbatétel elé állítja.
„Teljes egészében helytelen azt állítani, hogy a világjárvány Isten büntetése. Isten senkit nem akar bábként, madzagon rángatni. Az ember szabad akarata a mai napig jelen van a világban, mindenkinek a saját felelőssége, hogy mit cselekszik” – tisztázta azonnal Kampfmüller Sándor katolikus lelkipásztor, mit gondol azokról (az egyébként a legtöbb kataklizma esetén megjelenő) felvetésekről, miszerint a pandémia egyfajta isteni szankció. „Nézzük meg, hogy az ember mit tett a teremtett világgal. Elég csak a környezet károsítására, a globalizációra gondolni. „Isten nem szól bele olyan szinten az életünkbe, hogy korlátozzon bennünket. Sajnos a rossz is meg van engedve a világban. Mindemellett nagyon sokszor megtapasztaltam Isten kegyelmét és segítségét: pont a betegek felé vagy a betegek által” – mondta a Budapesti Katolikus Kórházlelkészség vezetője. A szervezetet 2004-ben alapította Erdő Péter bíboros azzal a céllal, hogy összehangolja a fővárosi plébániák kórházi lelkipásztori szolgálatait – áll a Magyar Kurír ismertetőjében. Hasonló szervezetek alakultak más katolikus egyházmegyékben is.

Egy órán belül

A katolikus kórházlelkészség alapvető küldetése, hogy a kórházba került hívek számára elérhetővé tegye az egyházat. A súlyosan beteg – nemcsak a haldokló – emberek igénylik lelkipásztor látogatását, „szeretnék a szentségekben Krisztus megerősítését”. Ezért a kórházlelkészség a főváros kórházaiban és idősotthonaiban megszervezte a Katolikus Sürgősségi Lelkipásztori Szolgálatot. Telefonszámuk éjjel-nappal hívható. A sürgősségi szolgálat igyekszik megoldani, hogy az értesítéstől számított egy órán belül megérkezzen a pap. A budapesti iroda a kezdetektől fogva az Országos Onkológiai Intézetben működik. Idén február 11-én itt – pontosabban: az intézetben lévő kápolnában – ünnepelték a betegek világnapját, amelynek bevezetését II. János Pál pápa kezdeményezte a katolikus egyházban. „Mi hiszünk abban, hogy egyrészt a beteg ember lelkét is gyógyítani, erősíteni kell, és ez sokszor a testi gyógyuláshoz is hozzájárul, ugyanakkor abban is hiszünk, hogy az a segítség, amit kínálunk, objektív értéket is jelent” – fogalmazott a februári ünnepségen Erdő Péter.

Engem is beöltöztettek

A katolikus kórházlelkészség a rendkívüli helyzetben is „0–24-ben működik” – tájékoztatott Kampfmüller Sándor. Pandémia idején ugyanúgy fontos a nem covidos betegek ellátása is. A kórházlelkészség a bíborossal is egyeztetett arról, hogy a jelenlegi körülmények között mindezt hogyan lehetséges biztonságosan megoldani. Óvintézkedésként különválasztották a covidos betegekhez járó papokat azoktól, akik nem covidos osztályokat látogatnak. Ahhoz, hogy egy katolikus lelkipásztor bemehessen a fertőzött betegekhez, szükség van a kórház engedélyére, de szükség van az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye megbízására is. A papoknak be kell tartaniuk ugyanazokat a járványügyi intézkedéseket, amelyeket az ápolóknak és az orvosoknak. „Engem is teljesen beöltöztettek” – közölte Kampf­müller Sándor. A katolikus szabályzat szerint papot vagy a betegnek kell hívnia, vagy pedig – ha ő nincs olyan állapotban – egy közeli hozzátartozónak, aki feltételezi, hogy az eszméletlen beteg maga is igényelné az ellátást. A veszélyhelyzetben ki kellett találni azt is, milyen módon lehet a „szent kenetet” úgy bevinni a betegeknek, adott esetben a haldoklóknak, hogy a vírus kijutásának az esélye nulla legyen. A felszentelt olajat fültisztító pálcikára teszik rá, a kenet feladása után a pálcika a kórházi megsemmisítő konténerbe kerül. A kórteremből semmilyen tárgyat nem szabad kivinni.

Gyógyulás a kenet után

 Az „utolsó kenet” kifejezés tévesen terjedt el a közvéleményben, az egyházban „betegek kenetének” nevezik. Az egyház hivatalos imádsága ez a beteg fölött, az ő gyógyulására vagy üdvösségére – hívta fel a figyelmet Kampfmüller Sándor, aki öt éve kórházlelkész: „Sok beteggel találkoztam már, aki a kenet feladása után meggyógyult és folytatta a mindennapjait.” Amúgy nem feltétlenül kell ragaszkodni a személyes találkozáshoz. Amennyiben a beteg ezt igényli, telefonon is tud beszélni a pappal. Márpedig az igény megvan – jelentette ki Kampfmüller Sándor. Meggyőződése, hogy a mai kor technikai eszközeinek jóvoltából a betegágyukhoz kötött hívek a korábbinál sokkal, de sokkal szélesebb körben eljuthatnak az egyházhoz, részesei lehetnek az imádságoknak és a szentmiséknek.

Itthon nem volt ilyen képzés

 „Közel harminc éve vagyok kórházlelkész, ami azt is jelenti, hogy az elsők között kezdtem ezt a szolgálatot Magyarországon. Talán én voltam a harmadik” – idézte fel a múltat lapunknak nyilatkozva Gál Judit debreceni református lelkipásztor, a Magyarországi Református Egyház Kórházmissziójának vezetője. Gál Judit egy kis szabolcsi faluban nőtt fel, édesanyja az egészségügyben dolgozott. Biztosra veszi, hogy az ő életpályája, a betegekkel való kapcsolata is nagy hatással volt rá. Már a református teológia hallgatójaként érezte, hogy legszívesebben lelki gondozással foglalkozna. Később – amikor egy idős lelkipásztor kíséretében látogatta a kórházakat – eldöntötte, hogy a kórházlelkészi hivatást választja. Annak idején nálunk nem lehetett ilyen speciális képesítést szerezni, Gál Judit azonban egy külföldi ösztöndíj után képzett, szakvizsgázott kórházlelkészként tért haza.

Idegen volt a kórházlelkészség

 Az élet más területén egy nő általában akkor lehet vezető, ha férfiak nem pályáznak a tisztségre, a pozíciónak nincs különösebb anyagi és erkölcsi megbecsültsége. Gál Judit elmondása szerint a református egyházban nem a női mivoltából adódtak problémák. Másfajta küzdelmeket kellett megvívni. A kórházi lelkészi szolgálat kezdetben idegen volt a gyülekezetek számára is, az egészségügyi intézmények számára is. Az előző rendszerben évtizedekig a templom falai közé szorították a gyülekezeti és hitéletet. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, amíg természetessé vált, hogy létjogosultsága van az olyan típusú társadalmi missziónak, amilyen a kórházlelkészség is. Persze a gyülekezeti lelkész is végez lelki gondozást, de neki sok egyéb feladata is van – tisztázta a különbségeket Gál Judit. Ma már magától értetődik, hogy a református lelkipásztorok „teljes értékű” szolgálatot végeznek a börtönökben, a vakok intézetében, a családsegítőkben vagy például a telefonos lelkisegély-vonalak révén. A református Kórházmisszió munkájában jelenleg csaknem negyven lelkipásztor vesz részt.

A járvány kérdései

Minden válság idején, amely megrázza a társadalmat és az egész világot, nagyon sokféle érzés kavarog mindnyájunkban – tért rá a pandémiás helyzetre a Kórházmisszió vezetője. Ilyenkor nem csak azok a kérdések merülnek fel, hogy miért tört ki a járvány, meddig tart a rendkívüli állapot, mikor lesz már vége ennek az egésznek. Előkerülnek olyan témák is, amelyekről a hétköznapokban nem nagyon szoktunk beszélgetni. Mit tanulhatunk mindebből? Milyen értékrendet tartunk igazán fontosnak, milyen kapaszkodóink vannak? Hívők és nem hívők egyaránt megfogalmazzák magukban ezeket a kérdéseket, ha pedig van, akinek feltehetik azokat – például a kórházi betegágyon fekve egy református lelkésznek –, akkor ebből rendkívül mély beszélgetések születhetnek.

Nyílnak az ajtók

A koronavírus miatt ápolásra szoruló emberek nagyon eltérő állapotban kerülnek kórházba. Vannak, akikkel lehet beszélgetni, és vannak, akik ágya mellett csak egy imádságot lehet elmondani. Gál Ju­dit szerint nem a kötelező védőfelszerelés használata nehezíti leginkább a lelkészi szolgálatot. Sokkal inkább az, hogy a járványügyi előírások miatt egy-egy kórteremben csak a szokásosnál lényegesen rövidebb időt szabad eltölteni. „Imádkozás közben azt kérem Istentől, hogy nyisson ajtókat, ne csak a kórházi osztályon, hanem az emberi szívekben, lelkekben is. És úgy tapasztalom, hogy nyílnak ajtók” – számolt be a tavasz óta tartó időszakról. Értelemszerűen főként református hívek kérik, hogy látogasson el hozzájuk, de a kórtermekben sokan mások is megszólítják. Nem számít, hogy ki milyen felekezethez tartozik, egyáltalán tartozik-e valamilyen felekezethez.

Mégis hálás

 Amikor arról kérdezzük, az elmúlt fél évben nem érezte-e úgy időnként, hogy összeroppan, Gál Judit hosszú másodpercekre elhallgat. Nehezen szólal meg: „Mostanában többször sírva megyek haza. Vannak képek, vannak mondatok, amelyek nagyon mélyen belém ivódnak. Megrendítő, amikor azt kell belesúgnom egy haldokló fülébe, hogy azt üzeni a felesége: nagyon szereti… Adná Isten, hogy mielőbb legyen vége a járványnak, és egyetlen napot se kelljen többet a vírussal foglalkozni. Mégis hálás vagyok. Mindig nagyra értékeltem az egészségügyi dolgozók munkáját, közöttük élek. Folyamatosan hálát adok értük a Jóistennek. Függetlenül attól, hogy vallásosak vagy sem: teszik azt, amit tenniük kell. Emberfeletti munkát végeznek ebben a nagyon nehéz helyzetben.”