Márton megírta, hogyan lett Blanka

Tapasztalatok a nemváltásról, a privilégiumokról történő lemondásról, a társadalmi elvárásokról és a toleranciáról.

Saját ketrec: egy tranzíció története, avagy Jancsiból Juliska a valóságban „Nem szeretem a homofóbia szót. Ez nem fóbia. Te nem félsz. Egyszerűen csak seggfej vagy.”

Innen indulunk.

„Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot – írta Esterházy Péter, pedig valószínűleg fogalma sem volt arról, mennyire nehéz azt hazudni harminchat éven át, hogy valaki férfi, amikor nem tudja, hogy valójában nő. Simone de Beauvoir fontos mondása, miszerint az ember nem nőnek születik, hanem azzá válik, 36 év férfiszocializációjával a hátam mögött esetemben igencsak fontos észrevétel. Azt tudom mondani, hogy mindig is nő akartam lenni, és hogy az identitásom mindig is a nők közé kötött. Most elértem azt, hogy identitásom szerint éljek, és azt elmondhatom magamról, hogy a nők egyik alesetének tartom magam: egy transz nőnek. Mint amilyen aleset a túlsúlyos nő, a roma nő, a nagyon előnyös külsejű nő, a férfiaknál okosabb és „túl” önálló nő, a terméketlen nő, a szülei által okosan szeretett és mindenben támogatott nő, a családi bántalmazásban felnőtt nő, a leszbikus nő, és így tovább.”

Ez még mindig csak az eleje, de ide fogunk – jó esetben - megérkezni.

„Mi volt az, ami belevitt abba, hogy az el nem tüntethető borostákkal, női ruhában felszálljak Kőbánya-Kispesten a kék metróra, hogy leüljek anyám elé így és körömlakkban (mondjuk, legalább padlizsánszínűben, az nagyon szép), és mi volt az, ami mindezen abszurditáson átvitt?”

Ez pedig az alapkérdés – minden jó könyvben van egy központi kérdés, amire a végén megkapjuk a választ –, és már a kérdésfeltevés miatt érdemes volt megírni az egészet.

A fenti idézetek: fontos mondatok egy fontos kötetből. Jó lenne úgy írni róla, mint egyszerűen csak egy új könyvről, de nem lehet: a hatalmi kommunikáció olyan értelmezési keretbe helyezte – indirekt módon, már a pubikálása előtt –, ami lehetetlenné teszi. Lehet, hogy kitör a botrány, amikor megjelenik, pláne, ha valamelyik könyvesbolt ki merészeli tenni a kirakatba, de még valószínűbb, hogy a mainstream (leginkább a politikai, de biztonsági játékot játszva talán a kulturális is) igyekszik majd hallgatni róla. Mi anélkül szeretünk beszélni „azokról” – „azok” alatt értve mindenkit, aki nem mi vagyunk –, hogy akár minimálisan is ismernénk őket. (A kedvenc példám a homoszexuális párok örökbefogadása: olyan emberek mondják meg, hogy mi sokkal jobb ennél azoknak a gyerekeknek, akik örökbefogadó szülők híján állami gondozásban maradnak, akik még sosem fogadtak örökbe, állami gondozottak sem voltak, és nem is láttak ilyesmit közelről.) Ha egy nemváltáson átesett – pontosabban átesőben lévő, mert ez azért egy hosszabb folyamat, nem egészen úgy megy, ahogyan az egyszeri kereszténydemokrata elképzeli – felnőtt meséli el a saját motivációit és tapasztalatait, az nagyon nem illik bele ebbe a kánonba. Márpedig a Saját ketrec esetében ezt kapjuk: személyes motivációkat és tapasztalatot, olyan töménységben, ami akkor is gondolkodásra késztet, ha a nemi identitásunk olyan szilárd, mint az Alaptörvény.

Vita azért valamilyen körben biztosan lesz róla. Vitatni fogják, hogy irodalom e (kortól függetlenül mindig vitatták, ha „olyan” témáról volt szó), és talán még inkább azt: vannak-e olyan fontosak egyvalakinek – bárkinek – az érzései, hogy rajta kívül még valaki mást is érdekeljenek, azaz érdemes legyen egy könyvet megírni és elolvasni róluk. A Saját ketrec egyfelől szélsőségesen szubjektív könyv, másfelől viszont a második olvasás után is azt gondolom: erről a tárgyról nem írhat érvényesen más, csak aki maga is benne van; aki pedig benne van, az nem fog tudni máshogy írni. Ebben a konkrét esetben ugyanakkor messze többről van szó, mint egy unortodox fejlődéstörténetről – és éppen ezért hasznos annak is elolvasnia, aki azt gondolja magáról, hogy semmilyen szempontból nem érintett. Felvet például egy csomó kényelmetlen, és nemhogy a Biblia, de a rendelkezésünkre álló teljes tudományos apparátus segítségével is nagyon nehezen megválaszolható kérdést. Például: hogy tanult vagy öröklött, társadalmilag vagy genetikailag kódolt-e az a viselkedés, amit a nőktől és a férfiaktól elvárunk. (Aki gyorsan rávágná a választ, gondoljon a ma is létező matriarchális kultúrákra, és arra, hogy egy jó ideig a mi közvetlen őseink is matriarchális társadalomban éltek, ahol a nők voltak a főnökök, a családfenntartók, az „erősek”.) Meg hogy valóban bináris-e az ember, azaz tényleg kétfélék (és csak kétfélék) vagyunk-e nemileg. (Gondolatébresztőnek: „Az interszex emberek azok, akiknél a nemi szervek nem egyértelműen sorolhatók be a két kategória egyikébe, belőlük nagyjából annyi van, mint vörös hajúakból. Van, aki például hüvellyel és le nem szállt herékkel születik, és esetleg sose, vagy csak hosszú évek múltán derül ki, hogy hiába tekinti mindenki egyszerűen sima nőnek, testében férfi nemi szervek termelnek férfi nemi hormonokat. Simán születhetnek XY kromoszómájú babák hüvellyel és XX kromoszómások pénisszel. Azt sem lehet egy egyszerű génteszttel eldönteni, hogy valaki fiú vagy lány, mert nem egy gén hatása, hogy egy embriónál a herék vagy a petefészkek alakulnak ki, hanem bizonyos gének hálózatának kölcsönhatásától függ. Vagyis nincs olyan gén, aminek jelenléte teljes biztonsággal megmondaná, hogy az embrió fiú vagy lány lesz.”)

A Saját ketrec, amellett, hogy mint jeleztük, radikálisan személyes, a tudományos ismeretterjesztés területére is elkalandozik. Nem is avatatlanul: a szerzőt, Vay Blankát a zöld szcéna iránt érdeklődő sajtómunkások a Greenpeace Vay Márton nevű, meglehetősen felkészült sajtósaként ismerhették a közelmúltig. Ha a Saját ketrec vitakönyv – Magyarországról nézve olyan, mintha az egész világgal vitatkozna, miközben az írója azért költözött Berlinbe, mert ott ezeken a vitákon nagyrészt már túl vannak –, akkor Vay Blanka kifejezetten erős vitapartner: nehéz vele úgy vitázni, hogy aki cáfolni akarja a lényegi állításait, az a) ne hazudjon, vagy legalábbis b) ne legyen kénytelen ideológiákat illetve hiteket szembeállítani a tényekkel.

Szubjektívnek mondtuk – méghozzá szélsőségesen -, de a Saját ketrec nem csak Vay Blanka története, hanem bizonyos értelemben szinte mindannyiunké (hiszen az elfogadottság kevesek privilégiuma). Egyértelművé válik belőle, hogy a szerző nagyon drágán fizetett a könyvébe beleírt tudásért, ami nekünk, akik olvasóként legfeljebb annyit kockáztatunk, hogy néhány dologról, amit igaznak hittünk, kiderül, hogy mégsem igaz, mindenképpen nyereség: ha lehet egyetlen kötet által egyszerre jobban megérteni a nőket és a férfiakat, akkor ez egy olyan könyv, ami esélyt ad rá. „Nagyon jó érzés volt látnom, hogy a zöld lámpára várva a combom szépen feszül a langyos őszi napsütésben, hogy szoknyám úgy lobog a bringaúton tekerve, ahogy annak lobognia kell. Olyan voltam ezekkel a fotókkal, mint egy, a női szexualitásával most ismerkedő fiatal lány, eltekintve attól a különbségtől, hogy én a női szexualitásommal szőrös harmincas férfiként ismerkedem (…) Lehet, hogy jó dolog nőnek lenni, de nőnek öltözött férfinak lenni nem könnyű. Még akkor sem, ha jó érzés” – írja Vay Blanka, és nem csak ezt hisszük el neki, hanem azt is, hogy bár férfinak lenni – a saját tapasztalatai szerint - sokkal előnyösebb, neki még így is megéri.

A sztori akkor is érdekes, ha csak egyetlen embert ismerünk meg belőle, de sokkal valószínűbb, hogy nem ez a helyzet. Inkább arra tippelnénk: a Saját ketrec sokaknak segít majd, hogy megpróbáljanak kibújni a rácsaik közül. Vagy legalább (nekik és/vagy a környezetüknek) abban, hogy megértsék, kik ők, és miért érzik magukat bezárva.

Infó:

Info: Vay Blanka: Saját ketrec

Európa Kiadó, 2021.

488 oldal

Író-olvasó találkozó

november 10. 17:00

Írók Boltja

Budapest, Andrássy út 45.

moderátor: Gaborják Ádám