színház;Robert Wilson;

A művészet képes egyesíteni

2021 első hónapjai még a koronavírus-járvány jegyében teltek, de tavasz végén, nyár elején újraéledt a valós eseményekkel teli kulturális élet. Sorozatunk első részében színházi alkotók foglalják össze az évet.

Mi volt az elmúlt év kulturális meglepetése?

Robert Wilson világhírű amerikai rendező: Szerintem a világgazdasági és -politikai helyzet most mindannyiunkat közelebb hozott egymáshoz. Még inkább felismerjük, hogy a művészet és a kultúra képes minket ott egyesíteni, ahol a politika és a vallás mindig is elválaszt.

Láng Annamária, a Burgtheater tagja:  Érdekes módon az éppen elmúló év arra figyelmeztetett, hogy nem kell annyira meglepődni már semmin. Pofonok szálltak a szélben, az ember kitette a lábát otthonról, és biztosan belefutott egy-kettőbe. Halaszthatatlan intézkedések, kinyilatkoztatások, bezárások, átszervezések, kinevezések cirkuszi akrobatákat meghazudtoló ügyességével mentek végbe, és kultúrpolitikai pankrátoraink minden eszközt bevetve szinte már szórakoztatva dobálták vélt ellenfeleiket ilyen-olyan kukákba. Ezt figyelve megedződött idegrendszerrel véget vetettem a meglepődésnek.

Sodró Eliza színésznő, a Radnóti Színház tagja: Bár a szívem mélyén bíztam benne, hogy így lesz, az elmúlt év legnagyobb kulturális dobásának azt gondolom, hogy a Freeszfe Egyesület, minden aljas támadás és lehetetlen körülmény ellenére meg tudta őrizni, és tovább tudja adni azokat a szellemi értékeket, amelyek védelmére felesküdött.

Guelmino Sándor a tatabányai Jászai Mari Színház rendezője: Sok pozitív meglepetésre nem tudok visszaemlékezni, ezért azt a negatív meglepetést emelném ki, ami engem a legszemélyesebben érintett, és ez a POSZT megszüntetése. A 2020-as fesztivál elmaradása érzékenyen érintette színházunkat, Crespo Rodrigo igazgatása alatt most másodszor kerültünk volna be a versenyprogramba, ezúttal Pintér Béla Szutyok című darabjának általam rendezett előadásával. Sokáig arról volt szó, hogy idén mindenképp pótolják az eseményt, aztán jött a hír: úgy döntöttek, nem csak a tavalyi válogatás nem mérettetheti meg magát (a szintén elmaradt temesvári TESZT fesztiválhoz hasonlóan, amelyen egy másik előadásunkkal ugyancsak érdekeltek lettünk volna), hanem úgy, ahogy van, eltörlik a színházi élet legrangosabb seregszemléjét. És ez fájó lenne akkor is, ha nem hívtak volna meg bennünket. Fájna annak dacára is, hogy a POSZT az elmúlt években távolról sem hasonlított induláskori önmagára, amikor egy bő hétig tényleg ott nyüzsgött az egész szakma, a város számára is ünnepnek számított és pályakezdőként az én generációmnak ritka ajándék volt, hogy testközelből láthattunk mindenkit, aki számít, vagy aki még nem, ismerkedni lehetett, vitatkozni, találkozni. Talán éppen a találkozás lehetőségének ellehetetlenülése a legfájóbb az egészben, hogy az esélye is végképp elveszett annak, hogy legalább egy hétig az évben kíváncsiak legyünk egymásra, párbeszédet folytassunk egymással, neadjisten szakmai értékek mentén összefogjunk – így marad a politikai törésvonalak mentén megosztott, egymástól a járvány miatt is egyre inkább elszigetelt alkotócsoportok összessége, amit ilyen formában nagybetűs Szakmának kevéssé lehet nevezni, és akik így legfeljebb önmaguk vállát veregethetik meg. Szóval fáj – mert noha a kirekesztési szándéktól sosem volt mentes a POSZT, a végén úgy tűnik, a szakma egészének sikerült kirekesztenie magát innen is, és fáj, hogy ez engem meglepetésként ért, holott törvényszerű volt.

Milyen pozitívumokat hozott a járványhelyzet a kulturális életben?

Robert Wilson: Szerintem a pandémia több időt adott nekünk, hogy tisztábban gondolkodjunk az életünkről és a munkánkról. Nemrég Shakespeare A vihar című drámáját rendeztem meg. A vihar fogja a lelkünket elcsendesíteni, és időt adni az önvizsgálatra.

Láng Annamária: Hozott?

Sodró Eliza: Egyelőre a legnagyobb pozitívumot abban látom, hogy rengeteg jó minőségű színházi előadásfelvétel készült, amik később kiválóan szolgálhatnak akár oktatási, akár kutatási célokat. Emellett az is igen figyelemreméltó változás, hogy a vírus terjedése ellen állandó éberséggel folytatott küzdelem, egy kicsit átrendezte a művészi produktum és a művészek épségének egymáshoz való viszonyáról szóló általános vélekedést. Most, hogy az egymás iránt érzett felelősség a mindennapjaink szerves részévé vált, már egyáltalán nem tűnik hősiesnek az, ha valaki betegen, lázasan színpadra áll, kockáztatva ezzel saját és kollégái egészségét.

Guelmino Sándor: Sokan nyilatkozták már, hogy sokként élték meg, mennyire nincs ránk szükség a vészhelyzetben, holott az alapvető emberi érzéseket (mint amilyen a félelem is) vizsgáljuk, járjuk körbe nap mint nap. És a félelemből fakadó további érzések és válaszreakciók (bezárkózás, gyűlölködés, közöny, eldurvulás, gyanakvás, tisztelethiány) sem ismeretlenek számunkra, különösen nem mesterségesen is szított félelmek és indulatok idején – járványhelyzet ide vagy oda. De tény, hogy különösen a közösségi műfajok képviselői és intézményei anyagilag, egzisztenciálisan és lelkileg is megsínylették ezt az időszakot, aminek még messze nincs vége. Pozitívumként azt tudnám majd értékelni, ha ebből a helyzetből ép bőrrel, ép lélekkel keverednénk ki, ha nem okozna tartós károkat sem bennünk, sem potenciális közönségünkben az egymás iránti kíváncsiság elapadása.

Mit vár legjobban a kultúra terén 2022-ben?

Robert Wilson: Hogy jobban megértsük a másikat. Ahogy Anne Frank írta a naplójában: „Mindezek ellenére hiszem még, hogy az emberek jószívűek”.

Láng Annamária: Fundamentalistán hiszek abban, hogy kultúra nélkül nem érdemes élni. A kultúra őszinteség, kifinomultság, vulgaritás, gyöngédség, figyelem, üvöltés, cirógatás. A művészet kommunikáció az Istennel, kapcsolódás a természethez. Meztelenül érkezünk és távozunk, ez az egy mélyen emberi és közös, és a közte lévő időben, amikor így-úgy elrejtjük magunk, vannak, akik segítségével mégis képesek vagyunk magunkat és egymást fedetlenül látni. Ennél szebb nincs. Ez a kapcsolódás, aminek hiányában magunkba forduló zombikká válunk. A szinte két éve tartó válság izolált minket, megfosztva a kapcsolódás szükségletének kielégítésétől. Remélem, ez nagy lecke volt mindannyiunknak, és azt tanultuk belőle, hogy közös élményekre van szükségünk, társas elmélyülésre, beszélgetésre, mások meghallgatására, könyvek nagyszámú megrendelése után azoknak elolvasására, megvitatására, sorozatok helyett mozi- és színházélményre, a halló- és látószervekeink ingerlésére, és ritmusra, hangra, amit, ha minden más elcsendesül, ott belül az a kis szerkezet meg fog adni, ehhez befelé kell hallgatózni, és nemcsak a tempót adja meg, de súg is, nekem azt : minden jól van, még az is, ami nincs jól. Azt várom a következő évtől, hogy a szorongással teli időszak után merjünk élni és gázolni a kulturális élvezetekben.

Sodró Eliza: Azt, hogy a lojalitás helyett újra a tehetség és a szorgalom legyen a fokmérője annak, ki milyen támogatást kap a munkájához, és hogy a politika ne silányítsa propagandává a magyar kultúrát. Mondjuk ez lenne az igazi meglepetés...

Guelmino Sándor: Várni nem várom, legfeljebb reménykedem benne, hogy a járványhelyzet elmúltával a kultúra területén, és általában az országban is normalizálódnak a viszonyok, hogy bárki is kerül hatalomra és ellenzékbe, valami csoda folytán belátja, hogy kultúrharc helyett empátiára, az egymás iránti bosszúvágy helyett önmérsékletre, egymás ellehetetlenítésének vágya helyett normális, józan közbeszédre lenne szüksége az országnak. Egyszer már átéltem gyerekkoromban Jugoszláviában, milyen következményei vannak, ha tartósan egymás ellen uszítják a lakosságot – nem szeretném még egyszer.