Demeter Szilárd, avagy az orbáni kultúrpolitika faltörő kosa

Demeter Szilárd nem csak egy a tízmillió magyar állampolgár közül, hanem ő az a személy, aki nem csak feltétel nélkül végrehajtja a kulturális életre vonatkozó kormányzati döntéseket. Egy-egy mondatából arra lehet következtetni, hogy nem mozog otthonosan a kultúra minden szegmensében. De Orbán Viktornak sem filozófusokra van szüksége, hanem hű és engedelmes alattvalókra.

A magyar kultúrpolitika alakítói és/vagy végrehajtói időnként meglepik a társadalom jelentős részét, vagy jobb esetben a teljes értelmiségi szcénát valami botrányos kijelentéssel és/vagy cselekedettel. 2020-ban Vidnyánszky Attila borzolta a kedélyeket, 2021-ben pedig Demeter Szilárd. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója, aki egyben miniszteri biztos – filozófus és író – az elmúlt év őszén szokásához híven ismét belefújt a nullás lisztbe. Mondott valamit, ami úgy nyúlt – s bővült minden héten újabb fejezettel – mint a rétestészta. Nyújtotta maga is, hisz hétről hétre magyarázta a megmagyarázhatatlant, közben a kritikákra is reflektált.

A vitát elindító Telex interjúban Demeter Szilárd kijelentette, hogy ha rajta állna akkor a magyar irodalom „nyolcvan százalékát kukázná”. Utóbb azt állította, hogy a nyilvánosságra került anyagot megvágták, az interjú szövegkörnyezetéből kiragadták a botrányt okozó mondatát. Nem is várható más „a funkcionálisan analfabéta újságíróktól”, akik azt sem értik, amit leírt – nyilatkozta egy későbbi időpontban a Hetek stúdióvendégeként.

A nagy vihart kavart Telex-interjúban elhangzott kijelentésekre reflektáló kritikák kettős tartalommal bírtak. Voltak, akik szerint „bolond lukból bolond szél fúj”, ezért értelmetlen Demeterrel vitázni, mások azt állították, hogy nagyon is tudatosan felépített a ténykedése, ezért nem lehet csendben maradni. Ez utóbbival magam is egyetértek. Annál is inkább, mert Demeter Szilárd nem csak egy a 10 millió magyar állampolgár közül, hanem ő az a személy, aki nem csak feltétel nélkül végrehajtja a kulturális életre vonatkozó kormányzati döntéseket, hanem maga is kezdeményezi azokat. Ő az orbáni kultúrpolitika faltörő kosa.

Demeter Szilárd kommunikációjában – talán szocializációjából adódóan – sokszor megjelenik a verbális agresszió és a trágár szóhasználat. Nem az ilyenekre szokták mondani, hogy kultúrember. Egy-egy mondatából arra lehet következtetni, hogy nem mozog otthonosan a kultúra minden szegmensében, van olyan művészeti ág, amit – egyszerűen szólva – utál. Legalább is ez olvasható ki a Mandineren közzétett „Vitairat a képmutatásról és annak káráról” című írásából.

A miértet, ha nem is kielégítően, de megindokolta. Ennek ellenére úgy jár-kel a kulturális térben, mintha polihisztor lenne. 2018-as kinevezését követően rövid idő elteltével a magyar kultúrpolitika egyik meghatározó döntéshozójává vált.

Kis túlzással már közel fele akkora költségvetési pénz felett rendelkezik, mint amennyit a teljes kulturális alrendszerre szán a kormány. Újabban nagy értékű ingatlanokkal bővült a portfóliója. A kulturális élet átszabásának a feladatát osztotta rá a miniszterelnök. Miközben azt a látszatot szeretné kelteni, hogy nem érdeklik a szekértáborok közötti harcok, „megveszekedett orbánistának” minősíti magát. S hogy egyértelművé tegye kormánypártiságát, tudatja az őt bírálókkal, hogy szerinte „a Fidesz a szólás- és véleményszabadság utolsó végvára”. Nincsenek előítéleteim a határon túli magyarokkal kapcsolatban, de elgondolkodtató, hogy miért ebből a körből kerülnek ki az orbáni kultúrpolitika végrehajtására kinevezett vagy megbízott – egyébként egyre jobban elszemtelenedő – vezetők.

Demeter Szilárd azon az úton jár, amit kijelöltek számára. Ez pedig nem más, mint az intellektuális tér belakása. Időnként – ingerlően – túl is teljesít. Nem csak tűri, hanem – saját bevallása szerint ahogyan ezt Orbán Viktor kérte tőle – már élvezi is a felé irányuló kritikát. Kettőjük kapcsolata arra világít rá, hogy Orbánnak sem filozófusokra van szüksége, hanem hű és engedelmes alattvalókra.

Demeter gyakran tematizálja a közbeszédet. Az egyik nagy vitát a „Ki a magyar író?” című, ugyancsak a Mandineren közzétett értekezésével generálta. Szerinte az a magyar író, aki „aki magyarul ír magyar olvasónak, és azt akarja, hogy száz év múlva is magyarok olvassák”. Korábban azt is írta, hogy a magyar írók unalmasak: „egymás faszát szopva az igazság birtokosaként osztjátok az észt, még elmegy (...), de az, hogy dögunalmasan írtok, megbocsáthatatlan”. Íróként magát nem tartja ebbe a körbe tartozónak; nyilatkozata szerint az őt gyalázó prózaírók többségénél akkor is jobb novellát ír, ha éjszaka felébresztik és nem adnak neki kávét és cigit.

Szerintem vannak ugyan elfogadhatónak mondható írásai is Demeternek (például a Hármasoltár; a Kéket kékért), de ezek nem jobbak, mint amilyen alkotásokat Parti Nagy Lajos, vagy Krusovszky Dénes tesz le az olvasók asztalára, hogy csak azokat hozzam példaként, akiket név szerint is bírált egyik interjújában. Jobban ír azonban, mint például Kelemen Beatrix, L. Simon László, Kovács Ákos vagy Kötter Tamás. És jobbak az írásai a Szép Versek és a Körkép 2020-2021 kötetekben megjelenő versek, novellák némelyikénél is.

Főigazgatói munkásságát tekintve azt is érzékelhettük, hogy az általa kezdeményezett Térey János irodalmi alkotói ösztöndíj bevezetése – amelynek kuratóriumi elnökségéről a múlt év végén lemondott, mert ahogy fogalmazott nem szeretne már a kortárs magyar irodalom mindennapjaiban részt venni – sem volt zajtalan. Sokan támadták azért a mondatáért is – amelyért aztán elnézést kért –, amelyben Soros Györgyöt Hitlerhez, a liberális, szabadelvű embereket pedig a nácikhoz hasonlította. Joggal feltételeztük, hogy ezt követően már elszámol tízig mielőtt kimond, vagy leír valamit. Tévedtünk!

A főigazgató az elmúlt év őszén – nyilván hosszas töprengés – után úgy döntött, hogy ismét meg kell fogalmaznia, ki tekinthető magyar írónak. A Mandineren közzétett Vitairata szerint csak azok, akik „át tudták lépni a nyugati árnyékot, van karakterük, hozzáadott értékük a világ számára”. A hozzáadott érték rendben is volna, csakhogy útmutatásként még hozzátette: „Nem kell úgy táncolnunk, ahogyan fütyül az egyre őrültebb nyugati szél. Csakhogy a saját tánchoz saját dal szükségeltetik.” Megjegyzem, több mint száz évvel ez előtt nem másért, mint a magyar irodalom nyugati szintre emeléséért alapították a Nyugat című folyóiratot – konzervatív részről nem kis ellenállás közepette.

Megdöbbentő, hogy 2021-ben a magyar kultúrpolitika egyik meghatározó vezető személyisége megrendelést ad a magyar irodalmi élet szereplőinek „saját dal” írására. Ha valaki pedig nem ismerné fel ennek az új táncnak a lépéseit, vagy nem Rilkéhez és Arany Jánoshoz, meg Kemény Istvánhoz méri magát, az nem is képes arra, hogy új dalt írjon. Így amit mégis papira vet, az mehet majd a kukába a kortárs magyar irodalom nyolcvan százalékával együtt. Vele szemben én azt állítom, hogy a kortárs magyar irodalom nyolcvan százaléka nem kukába való. Nyolcvan százalék a nagyon is eltérő magyar olvasói ízlésének megfelel, de az egészen kifinomult ízléssel, esztétikai érzékkel rendelkezők is találnak bőven olvasnivalót. Vannak fércmunkák is, önjelölt íróktól, költőktől származó versek és prózák. Van vagy 20 százalék ezekből is.

Demeter a zsenit hiányolja a kortársak közül, holott igazodási pontként az által felhozott alkotókról sem állíthatjuk, hogy zsenik lettek volna, csak azt, hogy zseniálisan írtak – ezért is vesszük kezünkbe még napjainkban műveiket. Demeter is rájöhetett, hogy nem egészen kerek, amit állít, s mintha csak korrigálni szerette volna korábbi állításait, a Pilinszky 100 emlékév záróeseményén azt mondta, hogy a művészeti és a szépirodalmi alkotások és alkotójuk megítélése a „legkényesebb kérdés”. Egyetértek! Eszerint kellene a jövőben a kortárs irodalom felett pálcát törni!

Ha Demeternek – olyan promotálás mellett, amit bemutatott – marketingesként kellene megélnie a kortárs magyar irodalom piacán, megbukna. Én azonban az átlagnál talán többet olvasóként arra biztatnám honfitársaimat: olvassák csak – többek között – Péterfy Gergely, Závada Pál, Krusovszky Dénes, Parti Nagy Lajos, Grecsó Krisztián, Háy János, Darvasi László, Dragomán György, Nádasdy Ádám, Spiró György, Kukorelly Endre, Borbély Szilárd, Bartók Imre írásait. Az én ízlésemnek az ő írásaik több mint nyolcvan százaléka nagyon is megfelel. Az ízlés ugyanis egyéni! Az irodalmi és művészeti alkotásokkal kapcsolatos ízlés szerintem egy olyan tudás, amely neveltetésünk, iskolázottságunk és értékválasztásunk következtében alakul ki és időnként, az életkor kor előrehaladtával változhat is. E folyamatra kisebb vagy nagyobb mértékben hatással vannak a műveket, alkotásokat, előadásokat bíráló kritikusok.

S ha már a Pilinszky emlékévre utaltam fentebb, akkor arra is felhívnám a figyelmet, hogy ugyanezen az eseményen ünnepi beszédében Demeter azt is elmondta hallgatóságának, hogy „a világ megértéséhez gondolatmankóként összerendezett könyvespolcán” többek között a Szent Biblia, Pilinszky János és Platón összes szerepel központi helyen. Csak remélni tudom, hogy azokat a fejezeteket memorizálja Platóntól – és javasolja elolvasásra a kormányon lévőknek is, hogy tanuljanak belőle –, amelyek arról szólnak, hogy milyen okoknak köszönhetően jönnek létre a rossz államformák. Platón szerint az „alantas vágy, a szerzés vágya” az egyik meghatározó ok, aminek az a következménye, hogy polarizálódik a társadalom. A rossz államformák egyikeként az oligarchiát nevesíti, amelyben nem a tehetség számít, hanem a vagyon és a kapcsolatok. De lesz egy pont a polarizált társadalmakban – teszi hozzá –, amikor az emberek ezt nem viselik el tovább és fellázadnak.