Alapvetően klasszika-filológusként és egyetemi oktatóként dolgozik, kritikusként mégis gyakran írt Borbély Szilárd műveiről. Már a kiadás előtt is foglalkozott ezekkel a hagyatékban maradt versekkel, illetve az utószót is ön írta. Személyesen milyen emlékek fűzik a szerzőhöz?
Életem első cikkét a Halotti Pompáról írtam, 2006-ban jelent meg a Vigilia című katolikus irodalmi lapban. Néhány hónap múlva a költő elküldte a könyv második kiadását, és azután kisebb-nagyobb rendszerességgel leveleztünk. Ha olykor személyesen is találkoztunk, Szilárdot éppen olyannak láttam, mint sokan mások is: halk szavúnak, már-már szégyenlősnek, akinek ugyanakkor csodálatos humora volt. De nem ismertem igazán. Karácsonyra egyszer sorsjeggyel lepett meg. A Nincstelenek kéziratát is elküldte, voltak is megjegyzéseim, én is töprengtem a címen – a végleges címet egyébként Németh Gábor író javasolta. Szilárd néha hosszú e-maileket írt, mindig kora hajnalban. Az utolsó néhány levélváltásunk a Nincstelenek fogadtatásáról szólt, ekkor már készült a regény német fordítása, és körvonalazódott az angol nyelvű megjelenés is.
Mi az, ami egy ókori irodalommal foglalkozó szakember számára ennyire izgalmassá teszi a műveit?
Azért nem mindent ókorász szemmel olvasok. De Borbély Szilárd költészetében már a kezdetektől jelen vannak antik motívumok, a Halotti Pompában meghatározó az apuleiusi Ámor és Psziché-történet, a Bukolikatájban pedig valóságos kincsestára a klasszikus mítoszokra való utalásoknak. Ettől persze kritikusként még nem volna muszáj olyan sokat foglalkoznom a szerzővel: ehhez az a nyelvi, gondolati intenzitás is kell, amely áthatja a műveket, és olvasásukat képes egzisztenciális jelentőségű eseménnyé tenni.
A Bukolikatájban alapjait még maga a szerző állította össze. Mikor születtek valójában ezek a versek?
Egy interjú szerint Borbély Szilárd 2009-ben kezdett a verseken dolgozni. Az első folyóiratközlés 2010 szeptemberéből való, és még ennek az évnek a végén megjelent a kötet leghosszabb darabja, a Próteusz a pszichiátrián is, ezeket aztán sorban követte a többi. 2011-ben összesen tizenegy vers jelent meg, éppen az csúszott át 2012-re, amelyet a szerző végül a könyv hosszú ciklusának az élére helyezett. Ez A Deukalion Termelő Szövetkezet. Ezután a Nincstelenek lezárása miatt, úgy tűnik, egy bő évig nem foglalkozott a versekkel, majd 2013 tavaszán, a regény szerkesztésével párhuzamosan rendezte kötetté az addig megjelent verseket, kialakítva a könyv szerkezetét. Aztán ősszel még két olyan verse jelent meg folyóiratban, amelyek tematikus és formai szempontból is a könyv világába tartoznak. Ezek a kötet függelékébe kerültek.
Változott valami az eredeti kötettervhez képest? Minden fiókban maradt szöveg bekerült a könyvbe?
A kötet hűen követi a szerző tervét. Borbély Szilárdnak persze vannak még más versei is, amelyeket élete utolsó verseskötete, A Testhez című 2010-es könyve után írt, de azok nem mutatnak formai-tematikus rokonságot a „bukolikus” költeményekkel, értelemszerűen nem is kerültek be a könyvbe.
A versekben számos utalást találhatunk a Nincstelenek című regény világára, szereplők vagy motívumok ismétlődnek. A téma lírai feldolgozásáról beszélünk?
A verseskötetet most majdnem kilenc évvel a regény megjelenése után kapjuk kézhez, pedig a két könyvön Borbély részben egyidejűleg dolgozott, sőt a versek hamarabb voltak olvashatók folyóiratokban, mint hogy a Nincstelenek megjelent volna. A költemények nagy része tehát korábbi a regénynél, a posztumusz közlés miatt mégis hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mintha annak újraértelmezése volna. A Bukolikatájban és a Nincstelenek is saját világot teremt, de ezek sok ponton érintkeznek. Találkozunk a Nincstelenekből ismerős tájszavakkal és a falu részeit jelölő nevekkel, a család történetének tragikus fordulataival. Megjelenik néhány figura, akiket a regényből már ismerhet az olvasó. Jellemző, hogy a regény alcímében szereplő Mesijás viszont nem tartozik közéjük. Vannak nagyon konkrét párhuzamok is, például, amikor egy Bálint nevű fiú játék közben majdnem megfullad. Van, ami a regényben elképzelhetetlen lett volna, például az a jelenet az egyik versben, amikor egy tehén rácsodálkozik egy angyalszoborra. A versekben megképződő tér nem olyan monokróm, mint Borbély regényének reménytelen világa.
Egyik korábbi írásában említi, hogy a gyűjtemény több szempontból is összegzése az eddigi életműnek. Miben áll ez a szoros viszony a korábbi kötetekkel?
Bizonyos kérdések Borbély Szilárdot kötethatárokon átnyúlóan foglalkoztatták, élete utolsó évtizedében ilyen volt saját kelet-magyarországi szülőhelye is. A Bukolikatájban lapjain a falun töltött gyerekkor és a szerző elbeszélő műveiből ismert egyéb önéletrajzi mozzanatok mellett hangsúlyosan megjelenik a Halotti Pompából is ismert brutális esemény, a szülőket ért kegyetlen rablógyilkosság. Mindez összekapcsolódik azzal a nyelvkritikai érdeklődéssel, amelyet többek között A Testhez című verseskötetéből ismerünk. Ahogy Borbély a kötet utolsó versében az „én”, a test és a nyelv viszonyrendszereit faggatja, visszavezet életművének első szakaszához. Nem lesz nehéz költői végrendeletként olvasni ezt a kötetet.
A könyv címe és alcíme (idÿllek) is egyértelmű utalás a bukolikus költészetre. És valóban pásztorok, antik istenek és mitológiai figurák népesítik be, de a verseket olvasva itt nem az antik eklogák idilli világával találkozunk. Mintha Vergilius eltévedt volna a szocialista termelőszövetkezetekből kinőtt magyar tájon. Itt Ekhó a verandára, Próteusz a pszichiátriára kerül. Hogyan olvassuk az antik műfajnak ezt a zavarba ejtő folytatását?
A hexameter andalító ritmusát ne várjuk a versektől, az eklogákra jellemző időmértékes verselés csak nyomokban jelenik meg a kötetben. Ugyanígy a pásztorok párbeszédjére se számítsunk, és költői versengésre se, mert Borbély szereplői nem érnek rá effajta bukolikus időtöltésre. Fontos fogás viszont, hogy a költő számos helyen „istenek”-nek nevezi a falu lakóit. Mintha azt mondaná, próbáljuk ki, lássuk, szebb lesz-e a versekben megrajzolt tájék attól, hogy istenekkel népesítjük be. Az „istenek” valójában csak még láthatóbbá és tapinthatóbbá teszik ennek a világnak a szűkösségét és az emberi tragédiákat.
Borbély egykori mentorának, Szuromi Lajos halálára írt gyászversek keretbe foglalják a középső ciklust. Ki volt ő és miért volt ennyire fontos a szerző számára?
Szuromi Lajos a debreceni egyetem Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének tanára volt. Fontos irodalomtörténeti munkák kötődnek a nevéhez, hatalmas munkabírású filológus, legendás tanár volt, a magyar verstan egyik legnagyobb alakja. Amikor 1989-ben távozott a katedráról, tanszéki állását Borbély Szilárd tölthette be. Egykori tanáráról Borbély a két versen kívül nekrológban is megemlékezett.
A kötet szempontjából miért olyan lényeges, hogy ezek a szövegek ennyire hangsúlyos helyre kerüljenek?
Úgy tűnik, a szerző valóban kiemelt jelentőséget tulajdonított ezeknek a verseknek. A kötetet nyitó rövidebb változatnál a kötetet záró hosszabb verzió mintegy hetven százalékkal hosszabb, Borbély mégsem mondott le egyikről sem, vagyis mindkettőt érvényesnek tartotta. És bár egy-egy önálló versről van szó, cikluscímet adott nekik, így a tizenhárom verset tartalmazó középső résszel együtt három ciklusa van a könyvnek, és a három cikluscím kiadja az „amikor valaminek vége” szerkezetet. Ezt a versekben megjelenített bukolikus világra és a gyászversek tematikájára is vonatkoztathatjuk. Mivel tíz hónappal a kötetterv összeállítása után Borbély Szilárd önkezével vetett véget életének, bizonyára lesznek, akik kísérteties üzenetnek fogják érezni a három cikluscímből összeálló egészt.
Borbély Szilárd művei sajnálatos módon már nem folytatódnak tovább új szövegekkel. Hogy értékeli a szerző életművének jelenlegi helyét a kortárs irodalomban?
Borbély Szilárd századunk első évtizedének egyik legfontosabb lírai életművét hozta létre. A pályája középső szakaszában, az 1999-ben megjelent Ami helyet és a 2003-as Berlin & Hamlet című kötetekben megalkotott költői nyelve részben már hasznosult az utóbbi két évtized költészetében. A Halotti Pompa, ez a hatalmas lírai építmény egyelőre folytathatatlannak tűnik. A legtöbb kapcsolódási pontot a fiatalabb költőnemzedékeknek ma valószínűleg A Testhez kínálja bölcseleti és a traumák sajátos nyelvét megteremtő elbeszélő verseivel. Most viszont lesznek olyan fiatalok, akiknek éppen a Bukolikatájban lesz az első Borbély-olvasmányuk, és vele kezdik majd az életmű megismerését. Tíz év múlva talán már látszani fog, rájuk hogyan hatott ez a lírai teljesítmény.
